A természet része vagy

2011 február 23. | Szerző: amfortas |

Azt hisszük, hogy mézet tudunk úgy csinálni, hogy nem osztozunk a méhek sorsában, pedig mi is csak méhek vagyunk, akik arra ítéltettek, hogy elvégezzék feladatukat és meghaljanak.

Ha belegondolunk abba, hogy példának okáért a méheknek, hangyáknak kódolt nyelvük van, ami segítségével működtetik társadalmukat, viszonylagossá válnak az olyan meghatározások, amelyek a verbális intelligenciát, mint az emberi faj sajátosságát határozzák meg.

Hát nem bolond dolog, ahogy az emberek a természetet magyarázzák,  és közben azt gondolják, sőt, hiszik, hogy kívülállók, hogy megmenekülhetnek annak igazi mivoltától? Pedig ugyanolyan részei, szereplői vagyunk a természetnek, legfeljebb mások a szokásaink.  Élünk, táplálkozunk, (fogyasztunk) reprodukálni igyekszünk magunkat, igyekszünk megtalálni és betölteni a szerepet, amire születtünk, és vagyunk néhányan, akik keressük annak értelmét, aztán meghalunk… és tulajdonképpen a dolgoknak onnan nézve már tényleg semmi értelme nincs, ha csak nem valami nagyon mély… de mégis, így mennek a dolgok.

És akkor ehhez jön az emberek gőgje, akik ráadásul azt gondolják, erőszakot lehet tenni a természeten, mint mindenen, sőt, ki lehet kerülgetni még a biológiai események végszavát is. És milyen elvakultak azzal a kegyetlenséggel és erőszakkal szemben, ahogy élnek, fogyasztanak, szeretnek, reprodukálják magukat, vagy háborút viselnek és megölik a hozzájuk hasonlókat. Elvakultak és félelembe ágyazottak.

Mindannyian így vagyunk ezzel?  Én azt hiszem, meg kellene találnunk a feladatokat, amikért a világra jöttünk és tőlünk telhetően a legjobban megfelelni ezeknek a feladatoknak, tiszta erőnkből, anélkül, hogy uralkodnánk a hülye gőgjeink és hiteink szerint, vagy a kákán is csomót keresnénk, vagy ürügyet a semmittevésre, vagy akár azt hinnénk, van valami isteni a mi állati természetünkben és létünkben.  Nincs.  A szabadság? A döntés? Az akarat?  Szerinted van a hangyának, méhecskének?  Ez az egész mind-mind belső félelmeink vágyálma és tévedése, bugyutaság, lázálom!

De legalább le kellene győzni félelmeinket. Ki ne küzdött volna közülünk félelmekkel, amit az életünk állít folyton folyvást elénk? Félelem a betegségtől, az öregségtől, haláltól, a munkanélküliségtől, az egyedülléttől, egyáltalán: a jövőtől.  Ki jobban, ki kevésbé, és van élethelyzet, ahol az erősebb a félelmek révén, azt kihasználva uralkodni tud a gyengébben. Mert mindig van férfi, aki a nő fölött nagyobb erejével uralkodik, szülő, aki a félelmet, mint nevelési eszközt alkalmazza: és már gyerekként megtanuljuk, hogy a félelemkeltés hatásos taktika. A félelem két irányba tekint: hatása lehet bénító, de ösztönző is. Az irányt mi határozzuk meg. Féld jól Magad, ha választanod kell!  Félelmünk által vagy izoláljuk magunkat a környezetünktől, vagy szolidaritásra ösztönözhet, a közös félelmekkel szembeni összetartásra, kiútkeresésre. A félelem akár jó döntésekre késztethet.  A félelem nyomására érzed, hogy így vagy úgy döntened kell, és egyik oldalon a kibontakozás lehetőségét reméled, másik oldalon a biztonságot keresed. Az egyik a másik kárára fog érvényesülni…mint minden eddig is. A gyereknek ősi félelme, amikor el kell engednie anyja kezét, az első önálló lépések megtételéhez. Az élet ezernyi kisebb nagyobb kihívással kopogtat ajtódon, és egyben meghív, hogy hagyd a fenébe az otthonod biztonságát. Mint egy nagy tó, amely az úszásra csábít, de ehhez a biztonságos talajt kell elhagynod azzal a meggyőződéssel, hogy a veszélyeken úrrá tudsz lenni. Tehát féld jól Magad!

És csak így érezhetjük talán, hogy valami konstruktív dolgot viszünk véghez abban a pillanatban is, amikor arra eszmélnénk, hogy már nem vagyunk, de legalább volt értelme életünknek. Ha csak pillanatokra is.

Azt gondoljuk, termeszvárat tudunk úgy építeni, hogy nem osztozunk a termeszhangyák sorsában, pedig mi is csak hangyák vagyunk, akik arra ítéltettek, hogy elvégezzék feladatukat és meghaljanak.