Bada Gy.Tanár Úr

2008 október 10. | Szerző: amfortas |

 

B. tanár úr

Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kézzel, nagy betűkkel felírta nevét, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja. Aki igazolatlanul hiányzik, azt kirúgja. Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, az meneküljön. Szenvedélytől remegő, a magánhangzókat hangsúlyozó, olykor csaknem artikulálatlan hangon mondta, mondta a magáét, és rótta a termet fel-alá ötven percen át. Negyvenketten lapultunk, mukkanni se mertünk, éreztük, hogy ennek fele se tréfa; második év végére tizenketten repültek is annak rendje és módja szerint.

Magam elé képzelem, ahogy alacsonyan, kopaszon, ősz halántékkal, szemüvegesen, drapp köpenyében a könyvtárat ellenőrzi a nagyszünetben, felügyel az iskolarádió műsorára, kisszünetben lopva felkészül az órára, mert otthon erre nincs ideje, magánórákat kell adnia, nagyon sokat, hogy valahogyan megéljen, ebédre egyetlen szelet kenyeret eszik egyetlen kockasajttal, mert egyetemista a fia is, a lánya is, és ott marad délután, hogy akiknek kedvük szottyant rá, ingyen olaszt tanítson. Úgy kell elképzelni, hogy elmaradhatatlan pálcájával – négyszögletes, körülbelül fél centiméter vastag, harminc centi hosszú, a csacsiságot felelő fejét püföli nem csekély erővel és humorizálás mögül is érezhető őszinte felháborodással, amin nevet maga a szenvedő alany, nevet az osztály, nevet a tanár úr, de azért elég komoly a dolog.

B. tanár úr magyarórát tart: A nyelvtanóra ritka, „tessék megtanulni a könyvet”. Érettségi előtt három nap alatt tanultuk meg a négyéves anyagot. Osztályfőnöki óra nincs, hiszen „minden magyaróra természetesen osztályfőnöki óra is egyben”, de a témája be van írva a naplóba, és ha jön a szakfelügyelő, olajozottan és formásan szövegelünk, mondjuk a demokráciáról, a szakfelügyelőnek leesik az álla.

B. tanár úr előad: Nincs közbepofázás, nincs vita, nincsen saját véleményünk, vagy ha van is, nem az órára tartozik; jegyzetelés van, szorgos és pontos. Sokunk írása ettől vált bolhabetűssé: kis betűt gyorsabban lehet leírni. A jegyzetelés csak akkor lassul, amikor a könnyeinkkel küszködünk. B. tanár úr úgy elemez verset, olykor egyetlen verset több órán át, hogy átéljük, amit később olyannyira ritkán, a katarzist. És mindig ördöge van: akkor csöngetnek ki, amikor már valamennyien fejbe verve ülünk, és ő már elmondta az utolsó mondatot. Csöngetés, csönd, csönd, B. tanár úr hóna alá csapja a naplót, kicsörtet, mi pedig ülünk a padban sokáig.

Talán Ady volt a csúcspont, a Két kuruc beszélget. De mennyi csúcs volt előtte is! Csokonai és Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany… Két hónapig vettük az Arany-balladákat, és fél évig Adyt. Nincs az a tanrend, ilyen-olyan koncepció, didaktika, metódus, amely ésszel és lélekkel felnőhetne B. tanár úr pedagógiájához. Akik egyszer fél évig elemeztek Adyt, azok látástól vakulásig irodalmat fognak olvasni egész életükben. B. tanár úrnál alig esett szó a világirodalomról. Tessék elolvasni. Elolvastuk, amit idővel győztünk. Egyetlen szót sem ejtett a legújabb költészetről, talán nem is ismerte. Nekünk Juhász Ferenc és Pilinszky már a hatvanas évek legelején megvolt. Olvastunk otthon, strandon, olvastunk a gyárban szekrénybe, vécébe bújva, mert hiszen minket már sújtott a hat mínusz egy, ahogy az öt plusz egyet hívtuk.  

Talán azért volt képes csodákat művelni az órán, mert ez volt az élete, és ezen kívül egyáltalán nem is élt semmit. A szelet kenyeret és a darab kockasajtot azért rágcsálta kötelességtudóan, hogy feladatát, a csodák közvetítését bírja fizikailag.

Tudni kellett nála, nem volt más mérce. Emberséget kellett nála tudni, erre szolgált a szigorúan számon kért lexikai anyag. Noha órákig voltunk képesek az érettségi táján kizárólag a magyar irodalomból vett idézetek révén társalogni egymással, ma már zavarba jövök, ha egy verset végig el kellene mondanom. De a magolás, mert időnk nagy részét bizony magolás vette el, megtanított minket koncentrálni, megtanított tanulni, megtanított intenzíven dolgozni, és észrevétlenül elsajátítottuk a lényeget: a szemléletet magát. Különös szemlélet volt ez, valamiféle szellemi arisztokratizmus plebejus attitűddel párosítva. Ami pontos, az szép is.

 B. tanár úrnak igaza volt, még akkor is, ha érettségi után néhány évig vádlón jártunk vissza hozzá, amiért az élet nem oly szép, mint az irodalom. B. tanár úr bólogatva hallgatta őt vádoló kesergéseinket, és nem mondta, amit mondhatott volna, hogy ő nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert olyan fájdalmasan gazdaggá tehetik. Vagy megértjük egyszer, gondolhatta magában, miért táplálta belénk szenvedésre képesítő szemléletét, vagy nem. Az ő feladata az volt, hogy elindítson valamerre. Hogy aztán mi hogyan választunk a továbbiakban, az már a mi dolgunk.

Azt hiszem, nyugodtan bízhatott legtöbbünkben. Nem úgy kell elképzelni gimnáziumi éveinket, hogy nyusziként ülünk a padban és stréberkedünk. Rettenetesen ki tudtuk készíteni azokat a tanárainkat, akik, szerintünk, ezt megérdemelték. Gyakran rohantak ki tőlünk óra alatt üvöltve vagy bőgve. Iszonyatos szóvicceket gyártottunk. Olykor szétvertük az osztály berendezését, a ballagást követően pedig szörnyű káoszt teremtettünk a teremben. Volt olyan óra, amelyről óra közben a fél osztály távozott anélkül, hogy a tanár szólni mert volna.

Nagy szerep volt B. tanár úré, amíg nyugdíjba nem zavarták, amint betöltötte a hatvanadik évét. Négy évre felépített, nagy ívű szerep volt,  rettentő belépőjétől a ballagás előtti pillanatig. Már másodikban közölte, hogy egy Kosztolányi-verset tartogat a számunkra útravalóul, de hiába olvastuk végig a Kosztolányi-összest, nem tudtunk rájönni, melyikre gondol. Virággal a kezünkben, sötét öltönyben, nyakkendőben álltunk az osztályban utoljára, B. tanár úr belépett kopott, legjobb öltönyében, mi állva maradtunk, mert nem vezényelt leülést. Kezében ott volt a Kosztolányi-kötet, felütötte, olvasta:

 

 

Valamennyien zokogtunk akkor, a későbbi rongyemberek is.

Mi, néhányan, akik minden évben legalább egyszer felkeressük és borozgatunk vele, életünk egymást egyre sűrűbben követő mélypontjain még mindig arról tűnődünk, vajon nem B. tanár úr rontotta-e el a sorsunkat. Ha nem találkozunk vele, másképpen alakul minden. Nem volnának bennünk még ma is oly fényesek az egyre távolibb ideák, nem irányítaná törekvéseinket a tökéletesség akarása, nem vívnánk az eget, nem ásnánk mély kutakat, élhetnénk nyugodtabban, boldogabban, hülyébben. Iker ajándékot kaptunk tőle. Életünk elején megkaptuk tőle a lelkesedést, a kitárulkozást, a szellemi kalandozás lehetőségének páratlan, csodálatos élményét, és most, életünk derekán, vagy talán már azon is túl, most is tőle kapjuk az ajándék másik felét, az igazi szomorúságot, amely nem „festett vérzés”, mert arra mi nem vagyunk képesek.

Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.

Teljes életet kaptunk Bada tanár úrtól.

 

S.GY.