a boldogtalanság halványuló reménye…
2008 október 29. | Szerző: amfortas
Az igazi nőnek leginkább a szemét nézem, abban gyönyörködöm, de, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét…
Ha a lelke felől nézem, az első réteg a fájdalom. A múlt és a jelen sebei.
Ha ezzel megtanulok bánni, akkor láthatom a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát.
A harmadik rétegben láthatom az öröm pajkosságát.
A negyedikben a harag villámait.
Az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását.
A hetedikben a szeretetet!
Minden igazi nő hétfátyol táncot jár, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljes, ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy a fájdalomtól görnyedő teste, minden apró titka a szemében van. Az én boldogtalanságom halványuló reménye az az elmúló remény, hogy láthatom és szívfájdalommal , szenvedéllyel átélhetem azokat a titkokat, amit egy szem képes sugározni az együtt megélt élet során. Amely élet részesévé boldog boldogtalanságok árán juthatok csak el, megannyi megpróbáltatás, élethelyzetek felismerése és felvállalása , örömök , bánatok megértése és átértelmezése árán, a másik lelkének , belső vívódásainak, törekvéseinek, küzdéseinek, gátlásai és csetlés-botlásainak felismerése révén. Ezek átértelmezett, szeretetteli megközelítése és az ezzel együttlét minden rezdülése : a boldog boldogtalanság, a tulajdonképpen egyedül őszintén megélhető boldogság.
Mert igazi boldogság nincs szenvedés nélkül.
A boldogság keresése
2008 október 25. | Szerző: amfortas
Valamennyien boldogok szeretnénk lenni. De mit is akarunk, mikor boldogságra vágyunk ?
mézes-csokis-vaniliás füge vót
Ez sajnos nem lehet állandó, hosszantartó vagy akár végleges állapot, mert arra más kifejezések vannak: elégedettség, kiegyensúlyozottság, sikeresség. stb. A boldogság valamiféle ritka , gyönyörűséges élménye az életnek, mert mindannyian tele vagyunk magukkal ellentétes vágyakkal és belső ellentmondásokkal, amit ha ritkán összhangba tudunk hozni, megérinthet a boldogság. De mennyire tudatosul bennünk? Megélhetjük legfőbbképp a szerelemben, de egy művészi élményben , a lelkesültség nagy pillanataiban is. A megismerés boldogsága amikor valami igazi értelme világosodik meg bennünk. Ehhez a boldogság hiánya szükséges: ez indítja el a törekvésünket a boldogság felé. Mert boldogság nincs szenvedés nélkül. Szerelemhez szükséges a vágy , evéshez az éhség, megismeréshez a tudatlanság kínzó érzése, társkereséshez az egyedüllét… Aki állandóan boldog, az soha nem az igazán, ha valaki mindenkit szeret, az senkit sem igazán. Ha nem vállalom azokat a kínokat, amelyek azzal a törekvéssel járnak, hogy újra és újra rendbe tegyem önmagam, és a viszonyaimat, nem lehetek boldog soha. Kis szenvedés kis örömökkel, nagy szenvedés nagy örömökkel párosulhat. Szenvedek hát eleget. Az embereknek általában nincs „tehetségük „ az örömhöz, boldogsághoz. Legtöbbjük számára csak a rossznak van valóságértéke ezért is keresik mindenben a negatívat. Ez sosem vezethet boldogsághoz. Hála istennek én nem vagyok ilyen: az optimizmusom is alap-feltétel. Ez táplálja számomra újra és újra a reményt a boldogság eléréséhez.
No és kell még valamiféle belső szabadság is, ami nélkül nem lehetek boldog. Hogy feloldjam az életemet és viselkedésemet gúzsba kötő kényszereket, vállaljam a kockázatokat, ami az önmegismeréssel jár, valamint vállaljam, hogy mit szólnak hozzá mások J. Végül is az embert annyi ellentétes várakozás és szükséglet veszi körül. hogy nem felelhet meg mindennek , nem lehet rokonszenves mindenkinek, legföljebb hamisságok és saját boldogtalansága árán. Az embernek nem kell mindig jól járnia, nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie, nem minden csatát érdemes megvívnia. Ha ezt a kényszert levetkőzöm, ott van az a szabadságom, ami boldogságom egyik meghatározó feltétele.
Fakadhat boldogságunk egy másik emberrel, egy közösséggel, a világgal való azonosulásunk érzéséből is.
“A fű, falevél, hogyha hazatér
folyók zöldülnek el
-halak odaúsznak-
mi már békével
röpülünk tovább
-ott egy nyitott ablak-
piros madár esik,
szárnya rebben,
Ti éreztek vele? csak Mi ketten ?
Felbukott, leesett.
Hozzá mehetek,
Nélküled?
Te csak fuss tovább!”
/Baksa Soós János, KEX/
http://www.youtube.com/watch?v=aqP8DZ16ZLM
MÉRLEG
2008 október 24. | Szerző: amfortas
MÉRLEG NEM KALANDOR
BIKA NEM KALANDOR
EZ ÖSSZESEN …
De én csak magamért állok jót.
Wikipedia :
A kalandor az szerencsevadász, vándor, utazó, bár modern (20-21. századi) értelemben akár életművész is lehet.
Meghatározás [szerkesztés]
Szorosabb értelemben az a kalandor, aki céllal vagy anélkül, de többször ismeretlen, feltáratlan helyeken járt, és a következményekkel kevésbé törődött, mint a felfedezéssel, élményszerzéssel, vagy akár az anyagi haszonszerzéssel. De kalandornak tekintünk származástól, időtől, nemtől és kortól függetlenül olyan személyeket is, akik viszontagságon estek át, váratlan és szokatlan helyzetekbe kerültek, problémákat oldottak meg.
Utóbbi pár évtizedben erőteljes pejoratív értelemmel gazdagodott a szó másodlagos jelentéstartalma: hitszegő, erkölcstelen szélhámos, szerelmi szédelgő (“kalandorok kíméljenek”).
Én maradnék a klasszikus értelmezésnél, habár magam sem tudom, hogy jön ez ide ?
az azonosulás felelőssége
2008 október 21. | Szerző: amfortas
Én vagyok az a beteg ,( bár már gyógyulófélben…) aki ha cigányoznak, akkor cigány, ha zsidóznak , akkor zsidó, aki azonosul az elesettel, hülyével , az éppen testi-lelki védtelennel, ha kell, ha nem. (És persze mindig elnyerem méltó büntetésem ) Van ebben már gyakorlatom, és bár van benne némi mazochizmus, nem élvezetből és nem magam szórakoztatására csinálom. Ahogy a klasszikusokat legjobb eredetiben megkapni, talán úgy szeretném én is magam mással behelyettesítve és így azonosulva megélni annak életét, megérteni reakcióit, válaszait , viszonyulásait , az őt körülvevő világhoz.
/IKREK/
Amikor Günter Wallraff könyvét olvastam (Legalul), akkorra már magam is megéltem Németországban a török vendégmunkások sorsát, hiszen ott én is idegennek számítottam. Lányom cigány iskolatársa viszontagságait látva próbáltam átérezni, milyen lehet Neki , hogy éli meg, ha már kisgyermek korában vak előítéletek veszik körül és szorítják szűk keretek közé, határozzák meg életét, jövőjét. És milyen lehet naponta megélni igazságtalanságot, megaláztatást, tudomásul venni, hogy neki ez jut, mert cigánynak született. És hogy éli meg a fekete a fehérek közt, erről is van tudásom. És mit él meg aki vállalja nemi irányultsága másságát? Mondhatnám, ezek hétköznapi élethelyzetek. És ezekbe az életekbe többnyire belenőnek az emberek. Aztán vannak más sorsok, ahol pszichológus dolga a megértés, és ő jobbára akkor tud segíteni, ha maga is beleéli magát az adott helyzetbe.. A színész is akkor sikeres, ha maximálisan beleéli magát a szerepébe, azonosul vele, még ha akár ő is kell a rosszat megtestesítse . Vagy ott az ügyvéd, akinek minden ügye egy élethelyzet, amibe bele kell lásson, máshogy nem megy . Vajon egy ügyvéd tud-e olyan ügyet képviselni, amit nem ért , vagy éppen ért de nem tud azonosulni vele? Vagy úgy sejti, ügyfele dolgában nem jó ügyet képvisel? Vállalja-e egy kisebbség védelmét, ha magát a kisebbséget nehezen tolerálja? Vállal-e egy hazugságot, akár csak kegyes hazugságot, mert az igazat véli védeni vele? Vajon az is hazugság, sőt, már az ő hazugsága, ha átvállalja, tovább viszi ügyfele hazugságát?. ..
Nekem is vannak ilyen vállalásaim, kisebb-nagyobb szerepeket veszek át, élek meg, dolgozom fel, azonosulok vele, és : megtartom magamnak, mert sokszor már nincs visszaút, és nem is illik kilépni, ha kényelmetlen a szerep, hogy hát akkor nem ér a nevem. És előfordult bizony az is , hogy -bár szerintem mindig a nők döntenek -( helyettünk is, és ezt némely némberek a férfi gyengeségének tudják be) de aztán nekem kellett a döntés minden velejáróját, felelősségét, esetleges csúsztatásait vagy igazságtartalmait is vállalnom sőt átvállalnom, mert egy döntést utólag megkérdőjelezni és így meg nem történtté tenni nem lehet. És , mert bárhogy is döntök, mindenhogy megbánom…:-) Ez a blog nagyrészt vergődéseimről szól. Vergődéseim, gyötrődéseim, szenvedéseim, ábrándjaim, vágyaim, csalódásaim , meghasonlásaim , vállalásaim, szenvedélyem blogja. 
Ősz
2008 október 20. | Szerző: amfortas
Ha a szivem szenvedélyre született, hagynom kell, hogy nyárspolgárként haljon meg?
a világ férfi szemmel
2008 október 19. | Szerző: amfortas
Az emberben először vak vágy él a melegségre.
Aztán tévedésről tévedésre haladva megtalálja az utat, amely a tűzhöz vezet.
És ott szerencsés esetben csak megégeti magát, de lehet, hogy: ELÉG !
/ezernyi árnyalatban,2./
2008 október 12. | Szerző: amfortas
René Magritte :A fények birodalma
Nappal az éjszakában? Az éjszaka, ahogy nappal látjuk? Két szemben álló valóság, két ellentmondó jelenség egyetlen látványban összegezve . A szürreális helyzet : hiszed-e , amit látsz? Amennyire kék az ég , úgyannyira erős a lámpafény és annak tükörképe . Ha a képet egészében, szó szerint vesszük, érzékeink cserbenhagytak. ( vagy talán skizofrén állapotban vagyunk?) A hitelesnek felfogott valóság hű ábrázolása és a képzelt és teremtett kép első rápillantásra hihető. És nem kell sokat böngésznünk a részleteket, hogy az ellentmondás kitűnjön . De vajon melyik valóságnak higyjünk? Érdemes–e egyáltalán ilyen kérdést föltenni ? Az egyik igazságra mondjuk: „ a tények napnál is világosabban mutatják”, a másik igazság a sötétségben felizzó lámpafény, csak esetlegesen tud úrrá lenni a napfény vetette árnyék sötétségén.
Bada Gy.Tanár Úr
2008 október 10. | Szerző: amfortas
B. tanár úr
Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kézzel, nagy betűkkel felírta nevét, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja. Aki igazolatlanul hiányzik, azt kirúgja. Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, az meneküljön. Szenvedélytől remegő, a magánhangzókat hangsúlyozó, olykor csaknem artikulálatlan hangon mondta, mondta a magáét, és rótta a termet fel-alá ötven percen át. Negyvenketten lapultunk, mukkanni se mertünk, éreztük, hogy ennek fele se tréfa; második év végére tizenketten repültek is annak rendje és módja szerint.
Magam elé képzelem, ahogy alacsonyan, kopaszon, ősz halántékkal, szemüvegesen, drapp köpenyében a könyvtárat ellenőrzi a nagyszünetben, felügyel az iskolarádió műsorára, kisszünetben lopva felkészül az órára, mert otthon erre nincs ideje, magánórákat kell adnia, nagyon sokat, hogy valahogyan megéljen, ebédre egyetlen szelet kenyeret eszik egyetlen kockasajttal, mert egyetemista a fia is, a lánya is, és ott marad délután, hogy akiknek kedvük szottyant rá, ingyen olaszt tanítson. Úgy kell elképzelni, hogy elmaradhatatlan pálcájával – négyszögletes, körülbelül fél centiméter vastag, harminc centi hosszú, a csacsiságot felelő fejét püföli nem csekély erővel és humorizálás mögül is érezhető őszinte felháborodással, amin nevet maga a szenvedő alany, nevet az osztály, nevet a tanár úr, de azért elég komoly a dolog.
B. tanár úr magyarórát tart: A nyelvtanóra ritka, „tessék megtanulni a könyvet”. Érettségi előtt három nap alatt tanultuk meg a négyéves anyagot. Osztályfőnöki óra nincs, hiszen „minden magyaróra természetesen osztályfőnöki óra is egyben”, de a témája be van írva a naplóba, és ha jön a szakfelügyelő, olajozottan és formásan szövegelünk, mondjuk a demokráciáról, a szakfelügyelőnek leesik az álla.
B. tanár úr előad: Nincs közbepofázás, nincs vita, nincsen saját véleményünk, vagy ha van is, nem az órára tartozik; jegyzetelés van, szorgos és pontos. Sokunk írása ettől vált bolhabetűssé: kis betűt gyorsabban lehet leírni. A jegyzetelés csak akkor lassul, amikor a könnyeinkkel küszködünk. B. tanár úr úgy elemez verset, olykor egyetlen verset több órán át, hogy átéljük, amit később olyannyira ritkán, a katarzist. És mindig ördöge van: akkor csöngetnek ki, amikor már valamennyien fejbe verve ülünk, és ő már elmondta az utolsó mondatot. Csöngetés, csönd, csönd, B. tanár úr hóna alá csapja a naplót, kicsörtet, mi pedig ülünk a padban sokáig.
Talán Ady volt a csúcspont, a Két kuruc beszélget. De mennyi csúcs volt előtte is! Csokonai és Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany… Két hónapig vettük az Arany-balladákat, és fél évig Adyt. Nincs az a tanrend, ilyen-olyan koncepció, didaktika, metódus, amely ésszel és lélekkel felnőhetne B. tanár úr pedagógiájához. Akik egyszer fél évig elemeztek Adyt, azok látástól vakulásig irodalmat fognak olvasni egész életükben. B. tanár úrnál alig esett szó a világirodalomról. Tessék elolvasni. Elolvastuk, amit idővel győztünk. Egyetlen szót sem ejtett a legújabb költészetről, talán nem is ismerte. Nekünk Juhász Ferenc és Pilinszky már a hatvanas évek legelején megvolt. Olvastunk otthon, strandon, olvastunk a gyárban szekrénybe, vécébe bújva, mert hiszen minket már sújtott a hat mínusz egy, ahogy az öt plusz egyet hívtuk.
Talán azért volt képes csodákat művelni az órán, mert ez volt az élete, és ezen kívül egyáltalán nem is élt semmit. A szelet kenyeret és a darab kockasajtot azért rágcsálta kötelességtudóan, hogy feladatát, a csodák közvetítését bírja fizikailag.
Tudni kellett nála, nem volt más mérce. Emberséget kellett nála tudni, erre szolgált a szigorúan számon kért lexikai anyag. Noha órákig voltunk képesek az érettségi táján kizárólag a magyar irodalomból vett idézetek révén társalogni egymással, ma már zavarba jövök, ha egy verset végig el kellene mondanom. De a magolás, mert időnk nagy részét bizony magolás vette el, megtanított minket koncentrálni, megtanított tanulni, megtanított intenzíven dolgozni, és észrevétlenül elsajátítottuk a lényeget: a szemléletet magát. Különös szemlélet volt ez, valamiféle szellemi arisztokratizmus plebejus attitűddel párosítva. Ami pontos, az szép is.
B. tanár úrnak igaza volt, még akkor is, ha érettségi után néhány évig vádlón jártunk vissza hozzá, amiért az élet nem oly szép, mint az irodalom. B. tanár úr bólogatva hallgatta őt vádoló kesergéseinket, és nem mondta, amit mondhatott volna, hogy ő nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert olyan fájdalmasan gazdaggá tehetik. Vagy megértjük egyszer, gondolhatta magában, miért táplálta belénk szenvedésre képesítő szemléletét, vagy nem. Az ő feladata az volt, hogy elindítson valamerre. Hogy aztán mi hogyan választunk a továbbiakban, az már a mi dolgunk.
Azt hiszem, nyugodtan bízhatott legtöbbünkben. Nem úgy kell elképzelni gimnáziumi éveinket, hogy nyusziként ülünk a padban és stréberkedünk. Rettenetesen ki tudtuk készíteni azokat a tanárainkat, akik, szerintünk, ezt megérdemelték. Gyakran rohantak ki tőlünk óra alatt üvöltve vagy bőgve. Iszonyatos szóvicceket gyártottunk. Olykor szétvertük az osztály berendezését, a ballagást követően pedig szörnyű káoszt teremtettünk a teremben. Volt olyan óra, amelyről óra közben a fél osztály távozott anélkül, hogy a tanár szólni mert volna.
Nagy szerep volt B. tanár úré, amíg nyugdíjba nem zavarták, amint betöltötte a hatvanadik évét. Négy évre felépített, nagy ívű szerep volt, rettentő belépőjétől a ballagás előtti pillanatig. Már másodikban közölte, hogy egy Kosztolányi-verset tartogat a számunkra útravalóul, de hiába olvastuk végig a Kosztolányi-összest, nem tudtunk rájönni, melyikre gondol. Virággal a kezünkben, sötét öltönyben, nyakkendőben álltunk az osztályban utoljára, B. tanár úr belépett kopott, legjobb öltönyében, mi állva maradtunk, mert nem vezényelt leülést. Kezében ott volt a Kosztolányi-kötet, felütötte, olvasta:
|
Valamennyien zokogtunk akkor, a későbbi rongyemberek is.
Mi, néhányan, akik minden évben legalább egyszer felkeressük és borozgatunk vele, életünk egymást egyre sűrűbben követő mélypontjain még mindig arról tűnődünk, vajon nem B. tanár úr rontotta-e el a sorsunkat. Ha nem találkozunk vele, másképpen alakul minden. Nem volnának bennünk még ma is oly fényesek az egyre távolibb ideák, nem irányítaná törekvéseinket a tökéletesség akarása, nem vívnánk az eget, nem ásnánk mély kutakat, élhetnénk nyugodtabban, boldogabban, hülyébben. Iker ajándékot kaptunk tőle. Életünk elején megkaptuk tőle a lelkesedést, a kitárulkozást, a szellemi kalandozás lehetőségének páratlan, csodálatos élményét, és most, életünk derekán, vagy talán már azon is túl, most is tőle kapjuk az ajándék másik felét, az igazi szomorúságot, amely nem „festett vérzés”, mert arra mi nem vagyunk képesek.
Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.
Teljes életet kaptunk Bada tanár úrtól.
S.GY.
a szerelem
2008 október 9. | Szerző: amfortas
A szerelem. Az ezernyi örömmel és fájdalmakkal kísért szenvedélyes szerelem, de és ezért is: megbocsájtó szerelem. Van , aki ismeri , átélte, a vele járó sok fájdalmat is vállalva és van, aki eljutott olyan traumákig, amiért nagy szeretet, szerelem nélkül nehezen lehet megbocsájtani. Van , aki csak a traumákat élte át , vagy azokat sem volt képes vállalni. Annak talán akkor soha nem jutott az igazi szerelem szenvedélye, hogy annak általa ismeretlen dimenzióiban képes legyen eligazodni.
Ha négy dimenzióban gondolkozol, soha nem fogsz tudni elképzelni egy ötödik dimenziót, akárhogy is szeretnéd és gondolod elképzelni. Nem fog menni, ahhoz meg kellene élned az ötödik dimenziót.
Mindennek ára van.
2008 október 31. | Szerző: amfortas
Mindennek ára van
Mikor tudatosul benned , hogy teljes jogú tagja vagy az egymást, a környezetedet, a természetet manipuláló felnőttek gyülekezetének, el kell döntened, milyen úton haladj, hogy boldogulj a katyvaszban, ami életteredül adatott. Megalkuvásbó, kényelemből, vagy félszből talán, de sodródhatsz a tömeggel. Vagy alkalmazottként szolgáltatod ki magad? És, ha nem alkalmazott létformát választasz, mert , ezért vagy azért, de a függetlenséged , szabadságod és önmagad és/vagy mások számára kell bizonyítanod erőidet, akkor belekerül életed egy kényszerpályába , ezzel pedig egyfajta szingli életformába. És ez kegyetlen játék. Állandóan az az érzés lappang benned, hogy rá vagy téve egy lapra, két lábon járó kockázat vagy, ezt pedig úgy kell játszani, hogy a lehetséges környezeted ( barát, család, gyerek ) ne érzékeljen ebből a rizikós életjátékból semmit lehetőleg közvetlenül. De mivel Te választottál, egy lapra teszel és tartanod is kell ezt a rizikószintet, hogy ne bukjál vissza szürke kispolgári , alkalmazotti, kitartottféle létformába. Ma erre sok az inspiráció, többnyire a kényszerösztönzők és többnyire természetesen anyagi kényszer-ösztönzők . Van persze ebben valami szenvedélybetegségféle is, mint egy drogfüggőség, ez tartja fenn az adrenalin-szinted, mert ettől lehetsz menő, sikeres, mikor másnál okosabbként asszisztálhatsz annak vegetálásához, bukásához. Az átmeneti csóreszséget , ezer stresszhelyzetet vállalva törsz előre és alig van ennél fontosabb, hogy az előtted lebegő célt elérni reméld. Miközben kifelé magad okosságát fényezed , mutatod lezserséged, könnyedséged, toleranciád a számodra amúgy felesleges más felszínek iránt.
De itt nincs idő és türelem a társra, nehéz őket kibírni, legfeljebb megtűrni és beleintegrálni lehetséges a saját vesszőfutásodba. Vele is csak eggyel többen lennél, de ha nincs elvárás és nincs szerelem, lelki bonyodalom, szenvedély, akkor maradhat. Nincs őszintén, harsányan kimondott szeretet-szerelem, de köszönet, hála sincs semmiért . Mert ő csak van. Ha már több akar lenni, mint van, akkor nyomul, teherré lényegül át és könnyű bizonygatni, hogy nem több. Sőt , kevesebb. Szinte észrevehetetlenül billen a mérleg, gyűlik az adósság, aztán egy ponton ha becsap a villám, minden borul, mert borítható és gáncstalan lovagként kerülsz ki a sztoriból,- no meg ismét ott a szabadság (önbecsapása).
Meg amúgy.. a „lebegők” csak egyedül szeretnek kombinálni. A nagy kaland ára a tömény magány.
A depresszív magány, az elvállalt szabadság-magány, a függetlenség ígéretű lélekpusztító magány.
Van persze erre is gyógyszer, többnyire frontális támadás a humán emóciók tárháza, a homloklebeny ellen, egyfajta vegyi lobotómia, egy pirula, hatása az érzelmi közömbösség. Ha a rosszkedv eltűnik attól azonban nem lesz jókedv.
Van aztán ez ellen pótszer persze sok , pótcselekvés , álbarátkozás, futó kapcsolat, jótékonykodás, kutya-macska-gyerekmenedzselés.
Persze, az kezdeti nehézségeken túl lehet jutni, hogy akár élvezhető is a helyzet, nincs kapcsolati függőség , de van hűvös távolságtartás, társasági élet, belemerítkezés a nagyvárosi humánzaj kiválogatott szegmenseibe, „mélybeszélgetések” az élet értelméről, bármiről, amivel okosság van fényesítgetve, de a problémák nagy ívben kerülése is tanácsos ám, mert ugye, már megégettük magunkat és tudjuk , hogy az hogy fáj! (tudjuk, azért, mert nagyon okosak vagyunk:-)
És nincs a szenvedés amit a szenvedély tud okozni, mert már talán elméletben sincs szenvedély, olyan mélyre elástad. De ott a lázas kapcsolatkeresés és analizálás-mérlegelés a végtelenségig a hogyantovább margóján lévő társkapcsolatról. Mert az margón marad,mert meg nem engedhető luxus, hogy több legyen, partnerré , élettárssá nemesülhessen.
Legbelül csak Te vagy. Soha senkivel semmit nem megosztani !
Egy idő után azonban valami kínos kezd lenni : a deficit. Sokasodik a pótcselekvések száma és gyűlik, gyűlik a deficit.
A fontos a nagy EGO az egzisztencia-építésben tárgyalásokkor, munkabeszélgetéseken egyéb csatákban… mert minden helyzet csatajelenet… És közben igyekezni elkerülni az önmagaddal való találkozást. A deficitekkel való szembesülést.
Jégcsappá vált, többnyire cinikus emberek. Jó, mert már nem lelkiznek és rossz, mert már nem azok az emberek. Idegenek. Idegenek, akik „ élvezik” az életet, nagykanállal eszik elméletben még a desszertet is. És nem szeretik, ha sajnálják őket, mert miért is kellene? Szépek , okosak, menők, vagányak, lezserek, irígylésre méltón szenvedők. Próbáld, – ha van esélyed-, inkább szeretni, úgy ahogy Ő szeretné igazán! (már,ha Ő maga ezt meg tudja fogalmazni egyáltalán) Talán akkor egyszer őszintén elfogadja, mert…, és… valamint hátha:-)
akinek nem inge, maga esik bele. Az Amasonit az pedig nem egy drága kő.
még valami: http://www.nlcafe.hu/szex_szerelem/20081007/ket_kapcsolat_kozott_-_kutyaharapast_szorevel/
Oldal ajánlása emailben
X