Párbeszéd? Szemlélet-mód ? Szellemiség…
2012 augusztus 11. | Szerző: amfortas
Alaki magányomban gyakran gondolom végig, helyesen reagáltam-e le egy vitát, másként is válaszolhattam volna-e valakinek. Kétségtelen, és már csak a valószínűség kedvéért is, beismerem, hogy vannak tévedéseim, amikor nem megfelelően értem a másik szavait. Viszont ha elég mélyre merülök a kérdésben, akkor a tévedés és a félreértés lényegtelenné válik. Egy szöveg ugyanis nem pusztán kijelentés, nem állítások összessége, amiket lehet vitatni, amik tévesek vagy igazak, vagy részben igazak. Egy szöveg azt a szellemiséget, bázist jeleníti meg, amelyből a másik ember kiindul, amely köré az életét szervezi. Ebből a szempontból viszont már a másik fél tárgyi tévedése nem pusztán tévedés, amit felvilágosító kampánnyal helyre lehet tenni, hanem annak megnyilatkozása, ami Ő, ahogy Ő birtokba veszi a világot. Ha ez ismételten megjelenik egy “párbeszédben”, s ezt felismerjük, akkor már feleslegesnek, lényegtelennek tarthatjuk azt is, hogy kijavítjuk-e a pontatlanságait, vagy sem, mert ezer tárgyi tévedés pontosítása sem hat vissza arra a szellemre, amely benne és általa növekszik. Én ma már méltatlannak tartom azt, hogy tárgyi tévedésekkel hadakozzak, mert mindez lényegtelen. Nem tartom fontosnak, hogy minden pontban helyesen értettem-e a másik ember mondatait, mert adott esetekben meggyőződtem, minden félreértés mellett helyesen érthettem a szellemiségét. Ezekből következően a racionális, érvelő vitát csak bizonyos helyzetekben tartom fontosnak, bizonyos (párbeszédképes) partnerek esetén, tehát nem hiszek abban, hogy ezzel valamiféle etikett alapján tartozom bárkinek. Acsarkodásomat és elutasításomat, amit egy ember ki tud váltani, nem a másként gondolkodása, nem a tárgyi tévedése, de még csak nem is az esetleges tudatlansága váltja ki. Minden esetben a másik ember szellemére-szellemiségére reagálok – az összes többi mellékes. A mai korszellemet egy rossz értelemben vett nőies, vizenyős, mindent relativizáló, racionalizáló, alapjában véve üres és nihilista, pusztán az ember köznapi érzületét fontosnak érző valami hatja át. Alapjában véve nem is tudom megragadni a lényegét, sokkal inkább érzem. Ha jelképekhez akarnék fordulni, akkor telihold, mocsár, felcicomázott polgári lakás, konditerem, játszótér, tömegtér, agyalgás, sóhajtozás….. ilyesmik jutnak eszembe.
Ha racionálisan nézzük két ember párbeszédét, akkor nem fogjuk észrevenni, hogy többről van szó, mint egyszerű párbeszédről. Azt sem fogjuk észrevenni, hogy minden szellemiségnek hatása van – miként a mocsaras, párás, nyirkos közeg asztmát válthat ki huzamosabb ottlét esetén, úgy a másik emberben megnyilatkozó szellemnek is lehet agresszív, romboló arca, attól függetlenül, hogy ő ezt nem érzékeli, sőt, nem is ez a szándéka. Sokszor úgy érzem beszélgetések során, hogy a másik emberben megnyilatkozó szellem porszívóként akar magába szippantani, pedig lehet, hogy a másik ember csupán valami semleges kérdésről beszél… a maga szintjén. Meglehet, hogy tudati szinten egyéneknek, egymástól különböző egyéneknek éljük meg magunkat, ám mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy milyen szellemi bázisról indulunk, milyen “hatalom” bélyegét viseljük a homlokunkon, és ezáltal mennyi emberrel tartozunk ugyanabba a csoportba. Az egyéni különbségek ehhez képest eltörpülnek és mellékesek. Ha mindezt értjük, látjuk, akkor válik egyértelművé, hogy csak a felszínes értelem számára norma a racionális vita, az örökös megbeszélés-párbeszéd ideája, vagy akár a másik ember feltétlen tisztelete, és a tartózkodás az ítélettől, aminek alapján szaván lehetne fogni a másikat. A különböző szellemi alappal rendelkezők között nem mindig lehetséges a párbeszéd, mert a szellemet nem az érv szólítja meg. Ezért van sokszor az is, hogy nem vállalok közösséget emberekkel – ezért van az, hogy nem a felőlük érkező sértés, kritika, egyet nem értés dönt arról, hogy szívesen beszélgetek-e vélük.
Én is egy jobb világért harcolok az én szintemen, bennem is valamilyen Törvény nyilatkozik meg. Márpedig ahol harcolni kell, ott szükségszerűen ellenség is van. Márpedig ahol Törvény van, ott törvénytelenség is van, amiről véleményt kell mondani, vagy, sőt akár el kell ítélni, kivetni, száműzni. Ha némely emberek szellemiségét felidézem, még most is beleborzongok, még most is úgy érzem, mintha egy sötétlő folyosón mennék, ahol kénytelen vagyok tapogatni a falat, amelyet nyálkás, nyirkos valami borít. Többről van tehát szó, mint véleményekről és tévedésekről, többről, mint egyének közötti “párbeszédről”. Ami fontos számomra: hogy a másik emberrel tudok-e szellemi közösséget vállalni, ugyanazon eszmei közösség tagjai vagyunk-e, vagy esetleg egy “háború” két ellentétes táborához tartozunk, amelynek tétje, hogy a világ milyen arcot ölt majd.
Sokszínű arctalanság…. néhány változat
2012 augusztus 7. | Szerző: amfortas
A világ végtelenül gazdag, hihetetlenül bonyolult, izgalmas hely, amelyben millió titok, kétség , ellentét feszül. Az emberi kapcsolatok feszültségét és drámáját jórészt az eltérő igények adják. Az ember nem csak szeretetre, hanem tiszteletre, fejlődésre, igazságra, értelemre, szabadságra, kihívásra, kalandra, de biztonságra, jólétre is vágyik. Szeretné, ha megbecsülnék, elfogadnák, elismernék, ám ugyanakkor szüksége van arra, hogy ő is tisztelhessen másokat. Ugyanaz az ember ellentmondásos vágyakat hordoz magában, sőt, igényei akár percről percre változhatnak. Vágyik a szeretetre, az elfogadásra, megkapja, majd rájön, hogy ez neki kevés, mert társat is szeretne, akivel egyenrangú is, ám akire ugyanakkor fel is tud nézni (megint az ellentmondásosság…). Vágyik a szeretetre, de sokszor a szabadságáért mégis lemond arról, a biztonságról sőt, akár mindent feláldoz. Kérdései vannak, válaszokat is akar, olyan válaszokat, amelyek kielégítik. És a mai válaszok holnapra már kevésnek bizonyulhatnak . Hisz valamiben, és képes a hitéért ölni vagy meghalni. Ha pedig a hite megrendül, akkor összeomlik, hiába veszi körbe szeretet is akár. Nem lehet eléggé ábrázolni az ember sokarcú valóságát, igényeinek ellentmondásos és bonyolult szerkezetét, létének törékenységét és kiszolgáltatottságát. Vannak aztán emberek , akiknek egész gondolkodásuk és filozófiájuk kimerül a szeretet, harmónia, építő gondolatok szentháromságában. Felépítenek egy hamis és hazug világot, amit az infantilis naivitás és bárgyúság hat át. Az ég rózsaszín, a felhők babaformájúak, és édes fodraik vannak. Mindenütt pillangók szálldosnak lassan és méltóságteljesen, miközben andalító zene szól, és az asztalon habos sütemények sorakoznak, meg gőzölgő kávé tejszínnel, és mindenki negédesen mosolyog, és egymás lelkét építik az emberek bölcs gondolatokkal és tanmesékkel, és nincsen egy rossz szó sem, csak szeretet és elfogadás, és sugárzó harmónia, és mindenütt élénk színek, a problémákat pedig nem kell megoldani, mert a szeretet mindent áthidal, a konfliktus pedig ismeretlen…..Az egész világ egy babaház-cukrászda…..! Titkon talán gyűlölik a világot és valahogy így próbálnak bosszút állni rajta? Mert hát ennyire pocsék lenne az élet, hogy ilyen álomvilágba kellene menekülni előle? És hogyan is szerethetné valaki az életet és a világot, ha nem létezőnek tekinti abból a neki nem tetsző jelenségeket, még csak meg sem kísérelve megérteni azokat?
Vannak még például olyan emberek, -hah, nem kevesen,…,akiknek üres a lelkük-életük, ezért szükségük van célokra, feladatokra, amelyektől azt érezhetik, hogy van miért küzdeniük, hogy értelme van a létüknek.
A bennük terjeszkedő üresség miatt azonban nem tudnak örülni a sikernek, mert a cél elérése nem öröm számukra, hanem az üresség visszatérte. A célba éréssel visszazuhannak a letargiába mindaddig, amíg új feladatot nem találnak maguknak.
Látszólag hiperaktívak, törekvők. Inkább űzött vadak, menekülők. Életük pótcselekvések halmaza, életük eltékozolt élet.
Szívük joga.
Ma már csak. Vagy valahogy így.
2012 július 25. | Szerző: amfortas
Régebben, amikor még a másikoknál minden hang és mozdulat számított, ott bujkált a tudat alatti taktikázás mindenütt, szemünk sarkából figyeltük egymást mécses remegő lángja bizonytalanságával legbelső tudatunk szigora szerint.
Régebben hűséges alattvalóként figyeltem, hallgattam a másikokat.
( hogy aztán ugyanezzel a koncentráltsággal ízekre szedjem magamban minden szavukat, vélt gondolatukat, visszafejtettem eredetükig, és azon túl is)
Régebben úgy gondoltam, a másikokat illik tisztelni és muszáj szeretni, (mert ez a szerethetőség vakítóan sugárzott mondjuk a másikokban) és ez aztán így összefésülhető volt azzal az őszinte igyekezetemmel, ahogy megpróbáltam magamban végérvényesen elhessegetni elveszíthetőségüket, a magányosság és féltékenység gyötrelmeit.
Régebben úgy tudtam, legszívesebben soha le nem engedném a másikokat, holott még az elkövetkező óra, perc is többnyire beláthatatlannak mutatkozott. Alaktalan félelem volt… de hát akkor is: félelem.
Akkor. Régebben.
Ma pedig nincs félelem, nincs elvárásnak megfelelés, alattvalóként hallgatás… De van egyenes beszéd, és késsel hegyezett mondatok. A közhelyes mondatok a sablonos élet hatásai, de azonban ámde a test kontrollálatlan üzenetei sokszor beszédesebbek minden sallangmentes beszédnél is.
Fél szavak, félmondatok pedig nem voltak és ma sincsenek. Még akkor sem, ha a másikok figyelmeztetni akartak engem, milyen kemény másikokkal is van dolgom és milyen különösen értelmezik a keménységet.
Régebben szentül hitték a másikok, hogy ebben az egész műsorfolyamban nekik lényeget érintő részfeladataik lehetnek. Valahogy így gondolták, gondoltam…akkor, régebben. Mi lett e gondolatok sorsa? Ma sem tudom. Mert régebben a boldogság távolsági járatára várva ilyenkor időt kértem magamnak, de legalábbis még elszívtam néhány cigarettát. Mára elfogyasztottam, feléltem az ilyen gondolatokra szánt időt.
Ma már csak remélem, lehetnek talán még Másikok, akik részt vágynak venni abban, amit a fejemben rendezgetek. Vagy valahogy így.
Tudás az emberről ?
2012 július 21. | Szerző: amfortas
Mit tudsz igazából Magadról és az emberekről, akik körülvesznek?
Ha van benned késztetés és bátorság, hogy jobban utánagondolj, akkor támpontul itt egy állítás: a történelem során soha nem vált még ember olyan problematikussá maga számára, mint manapság.
Mintha egész jól hozzászoktunk volna dolgokhoz,… úgy teszünk, mintha megtanultunk volna együtt élni saját problematikusságunkkal, kiszorítjuk tudatunkból, mint valami zavaró gondolatot, amire nincs szükségünk, mert ezek a fajta információk már nem férnek meg a fejünkben a máshoz szoktatott gondolkodásunkkal. Nem mintha így túlléptünk volna lényünk problematikusságán. Sokkal inkább tehetetlenségünk szimptómája ez, fásultsághoz hasonló , valamiféle belenyugvás a mindennapiságba, hamis realizmus, amelyből lassan már a tragédiák sem tudnak kimozdítani. Tegnap egy gázmaszkos fegyveres tizenkét embert ölt meg a legújabb Batman-film vetítésén. A haját vörösre festő támadó állítólag Jokernek, Batman ellenségének tartotta magát. Egyébként csendes fiúnak ismerték, a coloradói egyetem doktori programjának hallgatója volt. A friss hír után bukkantam a facebook-on erre a képre:
Sem nyakkendő, sem tetkó, viszont gázmaszk. Lapozhatunk.
A politikusok és kiszolgálóik, a média elhiteti velünk, hogy problémáink a megélhetésről és érvényesülésről szólnak és, hogy a társadalom korrekt megszervezése, működési technikájának fejlesztése az, amiért életünket érdemes felhasználnunk, és hogy hát egy többé-kevésbé kényelmes és élménygazdag élet feltételeinek megteremtése törekvéseink netovábbja. Aki ezzel nem elégszik meg, az furcsa, gyanús, vagyis nem normális. Mert a norma: a többség által szabványosított életszemlélet. Márpedig ez egy demokratikus világ ( annak hisszük), ahol a közvélemény kellene eldöntse, mi az igazság, mi a fontos, mi a szükséges. (ld. még pl.: közízlés. – erre a szóra mondjuk, konkrétan hánynom kell)
A közvélemény. A személytelen közvélemény és amelyet a legkülönbözőbb érdekek alakítanak, irányítanak, manipulálnak. Ez a közvélemény értelmetleníti az emberi létezésre irányuló valamennyi mélyebb problémát, értelmetleníti az emberi létezés problematikusságát, mert hisz ez a közvélemény mindenestül köznapi, a köznapiság pedig nem viseli el az effajta problematikusság súlyát. Menekül előle, (ahogy Te is) : megszokott feladataiba, szórakozásaiba, gügyögéseibe, konzumálási gumicsontjaiba, csak jaj, ne kelljen szembenéznie önmaga mélyebb valóságával!
„ Mondom néktek, kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló csillagot tudjon szülni. Mondom néktek: bennetek van még khaosz! Ó jaj! eljövend az idő,mikoron az ember már nem szül csillagot!” Nietzsche Zarathustrájának jövendölése az „utolsó emberről” szóló figyelmeztetés, aki azáltal találja meg a boldogságot, hogy „vágya nyilát már nem veti az emberen túl” És a tömeg? „ tégy minket ezekké az utólsó emberekké!” Zarathustra pedig elszomorodott. Nietzsche is pontosan tudta, hogy a tömeg problémamentességre vágyik, világosság (csillag) azonban csak a káosszal való küzdelemből születik. Az ember szellemi fejlődésére nézve az „utólsó ember” jelenti a legnagyobb veszélyt.
Mit tudsz igazából Magadról és az emberekről, akik körülvesznek?
a váltásra való igény
2012 július 21. | Szerző: amfortas
Van az életedben bizonyára olyan időszak, amikor a már kiépült, megszokott, biztonságot nyújtó keretek szűknek tűnnek. Ekkor születik meg a váltásra való igény. A jelenlegi életed fojtogat. Ahhoz, hogy váltani tudj, fel kell add azt, ami biztos, (- bár perspektívátlan )
Az új élet szükségképpen ismeretlen, ezért kockázatos. Ekkor derülhet ki ugyanis jobbára, hogy az eddig kiépített élet biztonsága börtön, amely fogva tart. Túl sok nehézséggel jár a feladása! Ezért van az, hogy a nincstelenek gyakran rugalmasabbak, mint a megállapodott emberek. A magántulajdon helyhez-kötöttsége béklyó is egyben.
Az elme elkezdi lebeszélni magát, csak a nehézségeket sorolja, míg végül az ember elgyávul, és inkább marad a pocsolyában. Ekkor kellene a lélekben felébrednie a szabadságvágynak. Felismerve a félelem és gúzsba kötöttség rabságát, egyetlen út van: elsöpörve a félelmet, szétzúzni mindent, ami az új élet útjában áll. Vállalva akár azt is, hogy a döntés milyen veszteségekkel járhat. A szabadság: nem hagyni, hogy a körülmények fogva tartsanak. Ó, azok a körülmények!!!
Az emberek többnyire két lélekkel rendelkeznek, két irányba húzó erőtérben élik életüket.
Ott él bennük a polgár, aki letelepedne, házban lakna, hivatalban dolgozna, családot alapítana.
Ott él bennük a csavargó, aki egyre csak menne, vándorolna, miközben a letelepedés, ház, család, kötöttség idegen tőle.
A kettős lelkű ember számára tehát ezért nincs megnyugvás. Számára egyetlen lehetőség van: dönteni, végérvényesen. Elköteleződni vagy az egyik, vagy a másik életforma mellett, és elfogadni, hogy közben ott fog sóvárogni benne a másik, az elutasított élet.
Újra Írok
2012 július 19. | Szerző: amfortas
Reggelenként megiszom egy nagy-nagy bögre citromos-mézes teát. Ezzel indítom a napom. Teaszürcsölgetés közben felmérem a helyzetem, mi fér bele aznapi életembe és megfogalmazom a napi teendőimet .
Reggelről reggelre mélyen betokozódik életem valóságába ez a kis szertartásom, értelmet és szilárdságot adva az elkövetkező napnak, erőt gyűjtök és kapok tőle, a szürcsölgetés mindennapi újjászületésem kísérő zenéje. Az ilyen pillanatok, mikor feltárul előttünk életünk szövedéke, amikor a szív tétlenül a lélek partjára kerül, mert rövid, de heves nyilallással megjelenik az örökkévalóság, hogy abba illeszthessük bele múlandóságunk elillanó óráit, az ilyen pillanatok döntései határozzák meg életünket. Napról napra így építem fel magam, mintha éjszaka minden hamuvá válna és ébredésem után nulláról kellene indulnom ismét. Teám kortyolgatása alatt hajnali gigantikus erekcióként megtermékenyítem az időt. Újra és újra fel kell építenem felnőtt identitásom, hogy ne csak szemlélődője legyek egy reménytelen folyamatnak, el kell magamnak újra ismételni a napi hazugságokat, amiben hinni kéretik, hogy tovább építsem a magam valóságait. Odakint a világ kékül-zöldül, emberek, állatok élnek-halnak, és ebben a zajban és őrjöngő haragban , ezekben a kitörésekben és hullámtörésekben, miközben a világ halad, kigyúl, újjászületik, sürög-forog az élet… én meg iszom még egy korty teát.
Hátradőlhetünk!
2012 július 4. | Szerző: amfortas
Úgy tűnik, megvan az ‘isteni’ részecske
Az Európai Részecskefizikai Központ, a genfi CERN ma reggeli sajtótájékoztatóján bejelentették, hogy nagy valószínűséggel megtaláltak egy új szubatomi részecskét, amely feltehetőleg azonos az évtizedek óta keresett Higss-bozonnal, mely a fizika úgynevezett standard modelljének egyetlen hiányzó “alkatrészének” számít.
Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) kutatóinak egy csoportja bejelentette szerdán, hogy a többi részecske tömegéért felelős Higgs-bozon, az “isteni” részecske létezésére utaló erős bizonyítékokat talált.
Fabialo Gianottai, a szervezet ATLAS kísérletének vezetője a Genfben rendezett CERN-szemináriumon közölte: csoportjuk szintén “csodálatos események” szemtanúja volt a CERN részecskegyorsítójában, a nagy hadronütköztetőben. Rolf Dieter Hauer, a CERN vezérigazgatója szavait idézve: “szerintem megtaláltuk.”
Korábban egy másik kísérletben is hasonló eredményeket mértek, és hétfőn az amerikai Fermilab kutatói is ezzel összecsengő saját eredményeket publikáltak.
A mostani kísérletek adatait és az elemzések végső következtetéseit a CERN sajtóközleménye szerint július végén tervezik közreadni.
Új főnök
2012 május 11. | Szerző: amfortas
Ha hihetünk az ókor római történetíróinak, alig akadt Rómának olyan császára akit ne sújtott volna legalább egyféle elmebaj. Kétségtelen, hogy egy Caligula, Néró, Vitellius, Domitianus, Commodus, Elagabalus összeállítású római csapat verhetetlen lett volna bármilyen tébolyodottaknak és közveszélyes őrülteknek rendezett olimpián. Amikor azonban e császárok életével foglalkozunk, kénytelenek vagyunk feltenni azt a kérdést is, hogy a szenátus miért nem döntötte meg azonnal az uralmukat? Az őrültek felelőssége bizonyos értelemben még kisebb is, mint azoké akik hagyták őket uralmon maradni. Mosolyoghatunk annak hallatán, hogy Caligula a lovát konzullá tette, vagy hogy ahelyett, hogy sereggel hódította volna meg Britanniát, ahogy igérte, inkább Neptumuszt, a tenger istenét hívta harcra és sarc címén óriási kagylóhalmokat hordatott össze, de egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a történelem leghirtelenebb és legvéresebb kezű diktátora volt. Imádott nővér-felesége Drusilla halála után rendeleteit nem annyira a hóbortosság, mint inkább halálos voltuk jellemezte. Kihirdette például, hogy amíg ő nővérét gyászolja, a fejével fizet aki nevetni, vagy fürdeni mer, továbbá bármely családtagjával együtt mer enni, legyen az szülő, feleség, vagy gyermek. Drusillát istennővé avattatta. Ő maga természetesen már isten lévén, női ruhákba öltözött, arany álszakállt kötött és háromágú szigonyt, kovácsolt villámot, valamint kígyós botot hordott magánál. Néha Herkulesnek képzelte magát, máskor Bacchusnak, vagy Apollónak. Istennek és embernek egyaránt zavarodott volt. Különc viselkedése már gyermekként sokaknak feltűnt, ám tébolya azután fokozódott fel, hogy Kr. U. 37-ben átesett egy igen súlyos betegségen. Egyes feltételezések szerint agyvelőgyulladása lehetett, megfejelve talán az epilepszia egy formájával. Bármi is volt azonban eme betegségek konkrét kiváltó oka, Elagabalus rövid, harmadik századi uralmáig egyetlen császár sem volt képes túlszárnyalni Caligula őrültségeit.
A jelek szerint Caligula képtelen volt normálisan aludni, s ezt azzal magyarázta, hogy az isteneknek nincs szükségük annyi alvásra, mint az embereknek. Zeusznak, a római főistennek, Jupiter görög eredetijének képzelve magát parancsba adta, hogy építsenek templomokat a tiszteletére, ahol őt, az istencsászárt imádhatják. Táncjátékokat rendezett, amelyekben ő táncolta a főszerepet. Mindezen “bohóságai” mellett azonban irgalmatlan terrorral tartotta kordában a népet. Senki nem merte kimondani, hogy őrült és germán testőrei gyűrűjében a köznép elégedetlensége nem érhetett el hozzá.
A császár végső soron nem is tébolyának, hanem gyerekes humorának köszönhette végzetét. Cassius Chaerea a római sereg egyik legharcedzettebb, legbátrabb katonája volt. Idősödő tisztként a régi iskola neveltje volt, aki a praetorianusok prefektusaként mindennap Caligulától kapta az aznapi jelszót. A császár kapott az alkalmon, hogy tréfát űzhet a mogorva vén harcosból és olyan jelszavakat ötölt ki neki, mint “Csókolj meg babám”, vagy “Kapj el ha tudsz”. Cassius hamar abban a megalázó helyzetben találta magát, hogy lassanként tiszttársai minden kérdésére “Fel a fenékkel”, vagy “Üdv, matróz”-zal és hasonlókkal kellett felelnie.
Kr. U. 41-ben egy este aztán Cassius és társai elállták a színházból hazafelé tartó Caligula útját és több mint harminc szúrással végeztek vele.
Caligula alig négy évig tartó uralkodása leginkább egy elmegyógyintézet ápoltjai által előadott horrordarabba illett volna.
/Fentiekkel kapcsolatban aktuális összefüggéseket keresni méltatlan dolog lenne…/
Színes árnyékok, ha vagyunk
2012 augusztus 22. | Szerző: amfortas
Van úgy, hogy Aki, ha van, majdhogynem reménytelenül nehéz kapcsolat. Nézz a szemébe, s mit látsz?
Reményed a figyelő és beletörődő hallgatás, mert akkor jó beszélgetőpartner lehetsz. Őnéki reflektív emberként minden ingerre gazdag reakció keletkezik a lelkében, agyában, amit mívesen megformált mondatokkal, hangsúllyal és gesztusokkal ad elő környezetének. Viszont éppen a reflektív emberek gyarlósága határozza meg: annyira kitölti figyelmét a saját reakcióinak változatos áramlása, hogy nem képes helyet szorítani a másik embernek. A folyamatos közlésvágy szélsőséges esetben agyoncsaphatja nálad az érdeklődést. Annyi a mondanivalója, hogy a közbevetéseket afféle hátráltatásként éli meg, ha nem is türelmetlenül, de látszik rajta a várakozás, hogy befejezhesse aktuális monológját, vagy a másik szájából elhangzott félmondat által életre hívott gondolatsorba kezdhessen. Tudhatná, hisz épp azért türelmetlenkedik benne a közlésvágy, mert a másikat partnernek érzi, akinek talántán úgyszintén sok mondandója akadna. A gazdag lelkű emberek mámoros kábultságával nem is tesz kísérletet, hogy előadását a közönségéhez igazítsa, így, ezért a másikokat roppantul fárasztja. Nem biztos, hogy mindezt tudatosan érzékeli is, ám valahol mégis lerakódik benne, és növeli boldogtalanságát, sehová tartozásának érzetét. Ezt persze azzal a nyomós érvvel ködösíti, hogy az épp aktuális valakik a kivételesen rossz beszélgetőpartnerek, ha netán hozzászólnának spirituális monológjához… és természetesen senki más, akivel valaha eddig beszélgetésbe mélyült. ( Hangsúly a beszélgetésen) Azt hiszem, szenved, és nem találja a kiutat – önmagából. Azt gondolja, hogy hiányzik a számára megfelelő közeg, de ez a befogadó környezet csak azt jelenthetné, hogy kibeszélhesse magából a reflexióit, és megfelelő fogadtatásban részesüljön. Inkább értő és lelkesedni képes hallgatóságra vágyik, mint párbeszédet folytató emberekre. Ő tehát boldogtalan, kifinomult, művelt. Ám kifinomultsága és műveltsége sem teremt olyan érzékenységet benne, amivel a másik ember lelki folyamatait érzékelni tudná. A reflektív emberek figyelme mindig a saját reakcióikra irányul elsősorban, a velük szemben álló ember viszont láthatatlan marad a számukra. Legfeljebb színes árnyék a retinán. Meg vagy ezzel tisztelve, ne feledd. Elnézve Őt az a benyomás támadhat, hogy a gazdag belső életet élő emberek törvényszerű elkülönülését látod. Kettősség, ellentétet hordozó kettősség valósul meg az esetükben: minél intenzívebb a belső élet, annál kevésbé kellenek a társak, viszont annál jobban megnő a közlésvágy, ami egyféle közönség után kiált. A jó közönség aztán a végén tapssal jutalmazza Igen, figyeld meg Őket, s rájössz: csak színes árnyékok vagyunk egy retinán.
Oldal ajánlása emailben
X