Jelentés a Központi Pályaudvarról.. in memoriam Szilárd Leó (Marslakó)
2015 június 2. | Szerző: amfortas
Elképzelhetik, mennyire megdöbbentünk, amikor leszálltunk, és elnéptelenedett városokat találtunk. Tíz évig utaztunk az űrben, a kényszerű tétlenség miatt egyre türelmetlenebbül és ingerültebben; és amikor végül leszálltunk a Földön, kiderült – amiről önök már kétségtelenül hallottak –, hogy minden élet kihalt ezen a bolygón.
Természetesen első teendőnk volt, hogy megtudjuk, miként következett be az esemény, és hogy kiderítsük, vajon az életet kiirtó hatóerő – bármi volt is – működik-e még, esetleg saját életünket is veszélyeztetve. Nem mintha túl sokat tehettünk volna önmagunk védelmére, de el kellett döntenünk, kérjük-e tovább expedíciók küldését erre a területre, vagy eltanácsoljuk őket.
Először azt hittük, megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben. Hogyan pusztíthatott el bármilyen vírus vagy baktérium minden növényt és minden állatot? Egy hét sem telt el, amikor egyik fizikusunk – teljesen véletlenül – a radioaktivitás enyhe nyomait fedezte fel a levegőben. Mivel nagyon gyenge volt, önmagában nem lett volna nagy jelentősége, de amikor analizálták, kiderült, hogy nagyszámú különböző radioaktív elem sajátságos keverékéből származik.
Ekkor Xram visszaemlékezett, hogy mintegy öt évvel ezelőtt különös villanásokat figyeltek meg a Földön, mindet egy hét leforgása alatt. Eszébe jutott, hogy ezek a villanások talán urániumrobbanások lehettek, és a jelenlegi radioaktivitás esetleg az öt évvel ezelőtti robbanásokból származik. Ez kezdetben elég erős lehetett ahhoz, hogy elpusztítsa az életet a bolygón.
Ez azonban elég valószínűtlenül hangzott, mert az uránium önmagától nem robban, és meglehetősen bonyolult eljárásra van szükség, hogy robbantható állapotba hozzák. Mivel a Föld-lakóknak, akik ezeket a városokat felépítették, értelmes lényeknek kellett lenniük, nehéz elhinni, hogy ennyi fáradsággal készítették volna elő az urániumot csak azért, hogy elpusztítsák önmagukat.
De a további vizsgálat bebizonyította, hogy a levegőben talált radioaktív elemek pontosan megegyeznek az uránium-robbanáskor keletkezettekkel, és olyan arányban keverednek, amely megfelel az öt évvel korábbi urániumrobbantás hasadástermékeinek. Ez már aligha lehet véletlen egyezés.
Amikor azonban továbbmegy, és azt igyekszik megmagyarázni, miért és hogyan jöhetett létre ilyen urániumrobbanás, már képtelen vagyok okoskodását követni. Xram úgy véli, hogy háború lehetett két kontinens lakói között, amelyben mindkét fél győzött. Tény, hogy a feljegyzések szerint az első húsz villanás Eurázsia területén következett be, és ezt követte öt – sokkal nagyobb – villanás az amerikai kontinensen ezért először hajlottam afelé, hogy komolyan, érdemben fon tolóra vegyem a háborúelméletet.
Arra gondoltam, talán két különböző Föld-lakó faj élt ezen a két kontinensen, akik nem tudták vagy nem akarták szabályozni a születések számát, s ez túlnépesedéshez, élelmiszer hiányhoz és a két faj közötti élethalálharchoz vezethetett. Ezt az elméletet azonban el kellett vetnem, mert két ténnyel találtam szemben magamat: 1.) az eurázsiai és az amerikai kontinensen talált Föld-lakók csontváza ugyanahhoz a fajhoz tartozik, és 2.) a csontváz-statisztikák tanúsága szerint egyik kontinensen sem volt túlnépesedés.
Ennek ellenére, úgy látszik, Xram ragaszkodik háborúelméletéhez. Az a legkellemetlenebb, hogy most minden érve egy meglehetősen rejtélyes, de valószínűleg teljesen érdektelen megfigyelésre alapozza, amelyet nemrég tettünk a Központi nagyállomás tanulmányozásakor.
Amikor leszálltunk, nem tudtuk, hol kezdjük kutatásainkat és így találomra a város egyik legnagyobb épületét szemeltük ki vizsgálatunk első tárgyául. Nem tudjuk, mit jelent neve: Központi nagyállomás, de alig férhet kétség az épület rendeltetéséhez. Az idétlen gépekre alapozott kezdetleges szállítási rendszerhez tartozott, amely síneken futott, és kerekekre épített kocsikat vontatott maga után.
Több mint tíz napig foglalkoztunk az épület tanulmányozásával, és egész csomó érdekes és különös részletet tártunk fel Szeretném egy megfigyeléssel kezdeni, amelyet sikerül tisztáznunk, legalábbis az én megelégedésemre. Ezen az állomáson tárolt kocsikon – amint felfedeztük – tábla lógott „Dohányzó” vagy „Nemdohányzó” felírással, világosan jelezve, hogy volt valamiféle elkülönülés az utasok között. Rögtön eszembe jutott, hogy a Föld-lakóknak két ága élhetett ebben a városban, egy pigmentáltabb változat, sötétebb, vagyis „füstös” arcszínnel, és egy kevésbé színezett változat – bár nem feltétlenül albínó –, világos, vagyis „nem füstös” arcszínnel.
A Föld-lakókból csak csontvázmaradványokat találtunk és ezekből semmit sem sikerült megtudnunk a színükről. Ezért először úgy látszott, nehéz lesz bizonyítékot szereznünk ehhez az elmélethez. Közben azonban néhány meglehetősen tágas épületet fedeztünk fel a városban, amelye valamilyen ismeretlen és eléggé rejtélyes célra szolgálhattak.
Ezeknek az épületeknek a belső falaira bekeretezett, festett vásznakat erősítettek – tájképeket és Föld-lakók képeit. És itt már látható, hogy a Föld-lakók két csoportba tartoztak: akiknek az arcszíne erősen pigmentált – füstösek –, és akiknek az arca alig színezett – a nem füstös változat. Ez pontosan megfelel elképzelésünknek.
Talán itt említeném meg, hogy a képek néhány százaléka a Föld-lakóknak egy harmadik ágát mutatja be. Ennek az ágnak egy pár szárnya is van, és nyilvánvalóan mindegyikük a kevésbé pigmentált változathoz tartozott, Az eddig megvizsgált nagyszámú csontváz közül szemmel láthatóan egyik sem tartozott a szárnyas csoporthoz, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy egy kihalt változat képeivel állunk itt szemben. Hogy ez az elképzelésem helyes, ahhoz már nem is férhet kétség, mert megállapítottuk, hogy a szárnyas formák sokkal gyakrabban jelentkeznek a régebbi festményeken, mint az újabbakon.
Természetesen nem írhatom le önöknek mindazokat a rejtélyes felfedezéseket, amelyeket a Központi nagyállomás helyiségeiben tettünk, de szeretném legalább a legfurcsábbat elmondani, annál is inkább, mert Xram erre alapozza háború-elméletét.
A felfedezés egy jelentéktelen részletvizsgálatból következett. A Központi nagyállomás hatalmas területén eljutottunk két kisebb terembe, amelyek eléggé elrejtett helyen feküdtek. Mindkét teremben – „Férfiak”, illetve „Nők” felírással egy csomó kis fülkét találtunk, amelyek a Föld-lakók rejtekhelyéül szolgáltak, mialatt túladtak ürülékükön. Észrevettük, a lerakodóhelyen minden egyes fülke ajtaja fortélyos szerkezettel van bezárva. A szerkezetek megvizsgálása után kiderült, hogy egy csomó kerek fémérme van bennük. Ma már tudjuk, hogy ezek az ügyes kis szerkezetek megakadályozták a fülkébe belépést mindaddig, míg újabb érmét nem dobtak be egy nyíláson keresztül; abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és lehetővé tette a belépést a fülkébe. Az érméken különböző ábrák és feliratok is vannak, azonban mindegyiken előfordul az a szó, hogy „Szabadság”. Mit jelentenek ezek a szerkezetek, bennük az érmék és az érméken a „Szabadság”?
Bár több elméletet terjesztettek elő, az általános vélemény a felé a magyarázat felé hajlik, hogy itt a lerakodás műveletét kísérő ünnepélyes aktusról van szó, talán a Sigma-25 és a Sigma-43 bolygókról jelentett furcsa ünnepi aktusokhoz hasonlókra. E nézet szerint a „Szabadság” szó valami a Földlakók vagy őseik által nagy becsben tartott erényt jelenthet. Ily módon eléggé megnyugtató magyarázatot kapunk az érmék feláldozására közvetlenül a lerakodás műveletét megelőzően.
De miért volt szükség annak biztosítására – vagy mint Xram mondja, a kényszerre –, hogy egy trükkös szerkezet révén minden egyes esetben valóban feláldozzák az érmét? Ezt is megmagyarázhatjuk, ha feltételezzük, hogy a fülkék felé közelítő Föld-lakókat bizonyos szorongás érzete hajtotta, a szerkezet nélkül időnként megfeledkeztek volna az érmeáldozatról, és ennek következtében lelkiismereti gyötrelmek törtek volna rájuk.
Azt gondolom, ez a legjobb magyarázat, amelyet jelenleg adhatunk, és valószínű, hogy a további kutatások ezt a nézetet fogják megerősíteni. Xramnak azonban, mint már említettem, van egy külön elmélete, amelyről azt hiszi, mindent megmagyaráz: az érméket a szerkezetben éppúgy, mint az életet elpusztító urániumrobbanást.
Úgy képzeli, hogy a Föld-lakók ezeket az érméket szolgálatok viszonzásaként kapták. Azt mondja, a Föld-lakók nem voltak értelmes lények, és nem dolgoztak volna közös vállalkozásokban valami különleges ösztönzés nélkül.
Szerinte azáltal, hogy megakadályozták a Föld-lakókat ürülékük lerakásában, amíg minden alkalommal fel nem áldozták az érmét, mohón kellett igyekezniük, hogy szert tegyenek ilyen érmékre, és az érmeszerzési vágy tette lehetővé számukra az együttes erőfeszítésekben való részvételt, amely szükséges volt társadalmuk működtetésére.
Úgy véli, a lerakodóhelyeken talált érmék egy általánosabb elv egyik megnyilvánulását jelentik csak, és a Föld-lakóknak feltehetően nemcsak a lerakodóba való belépés előtt kellett ilyen érméket leadniuk, hanem akkor is, ha élelmiszerhez stb. akartak hozzájutni.
Néhány nappal ezelőtt Xram meglátogatott, hogy mindezt elmondja nekem. Nem vagyok biztos, hogy mindent megértettem a mondanivalójából, mert nagyon gyorsan beszélt, ahogy szokta, ha valamelyik elméletétől lázba jön. De általános elképzelését nagyjából megértettem, és nem tartom valami logikusnak.
Úgy látszik, valami bonyolult számítást végzett, és eszerint a javaknak érmecsere-rendszeren alapuló termelése és elosztása nem lehetett stabil, szükségszerűen nagy ingadozásoknak volt kitéve, amelyek nagyjából emlékeztetnek az őrültek mániás-depressziós ciklusaira. Sőt odáig megy következtetéseiben, hogy ilyen depressziós szakaszban pszichológiailag lehetségesnek tartja a háborút, még azonos fajon belül is.
Senki sem ismeri el nálam készségesebben, hogy Xram ragyogó szellem. Bár elméletei mindig tévesnek bizonyultak, de addig mindig tartalmaztak egy szemernyi igazságot. A jelenlegi elmélet esetében ez a szemernyi valóban csak mákszemnyi lehet, sőt mi több, ezúttal bizonyítani tudom, hogy téved.
Az utóbbi néhány napban ugyanis szúrópróbaszerűen megvizsgáltunk a helyszínen tíz különböző lakóházat a városban. Egy csomó lerakodóhelyet találtunk ezekben is, de egyetlenegyen sem volt érméket tartalmazó szerkezet egyetlenegy eddig megvizsgált házban sem. Most már biztosnak látszik, hogy a Központi Nagyállomáson talált érméket szertartás során helyezték oda. Nyilvánvaló: az ilyen szertartások a nyilvános helyen, illetve csakis a nyilvános helyen elvégzett lerakással kapcsolatosak.
Örülök, hogy sikerült ezt idejében tisztáznunk, mert sajnáltam volna, ha Xram bohócot csinál magából, és az elméletét beleveszi a jelentésébe. Tehetséges fiatal, és a pillanatok alatt összehordott, lehetetlen elméletei ellenére meglehetősen kedvelem.
JF
2015 május 8. | Szerző: amfortas
2015.05.05
Julia Fischer and the Saint Petersburg Philharmonic Orcestra, Conductor : Yuri Termirkanov;
I./
Brahms: Violin Concerto in D major op.77
(ráadás: Paganini Caprice No.24; Aki 10 évesen Paganinit játszott, mi mást is adhatott volna ráadásként?)(
Az 1983 ban született Julia Fischer már egyszer fellépett Budapesten, 2007-ben. Épp ez évben kapta meg a ma is műsorra tűzött Brahms-hegedűverseny –felvételéért a Deutsche Gramaphone Magazintól az év művésze díjat.
(A hegedűversenynek magyar vonatkozása is van, ezt a művet ugyanis Brahms régi jó barátja és mestere, Joachim József számára írta, aki maga is sokat segített a kompozíció végleges formába öltéséért )
A mai koncertjén lenyűgözően, matematikai pontossággal játszott, könnyedén , elegánsan és vagányul. Erről a ”vagány„ játékról az az anekdota jutott eszembe, amikor Yehudi Menuhin egy magyarországi koncertjén az első sorban ülő világhírű cigényprímással a koncert után találkozva Menuhin megkérdezte, hogy tetszett a cigányprímásnak a játéka. A válasz az volt, hogy gyönyörű, de az asztalnál Menuhin úr éhen halna…
Julia Fischer valószínűleg ezzel a könnyed, vagány játékkal az asztalnál is megélne.
Az este második részében előadott Beethoven Eroica szimfóniáról : érezhető volt, hogy a zenekar és a karmester a hegedűversenyre koncentrált, ezt a darabot már fáradtan, kicsit unalmasan adták elő és tudták le.
https://www.youtube.com/watch?v=dK5jWbI-hOk
( Zongorázni is nagyon tud….)
I./
Brahms: Violin Concerto in D major op.77
Encore: Paganini Caprice No.24; (What else could have it been from her, who played Paganini at the age of 10.
Julia Fisher, born in 1983, already gave a concert in Budapest in 2007. She got the Artist of the Year reward that year from the Deutsche Gramophone Magazine for the record of the same Brahms violin concerto she performed this evening.
(This concerto has a Hungarian reference as well. Brahms wrote the masterpiece for his good old friend Joseph Joachim, who was his master at the time. He even helped to create the final version.)
She played impressively today, holding the audience with her mathematically precise play and very elegant, light, still very ‘cool’ style. Looking for the word ‘cool’, a story came to my mind. After a concert, Yehudi Menuhin asked the leader of a gypsy band if he liked his play. He answered – beautiful, but he would starve at the table… One can play something perfectly note by note, though to be able to resonate with the audience, improvise, and evoke feelings requires a completely different skillset. Julia Fisher would probably earn well with this light and ‘cool’ style even at the table.
II./ Beethoven : Symphony No.3 in E-flat mayor (‘Eroica’) op.55
The Symphony of Eroica by Beethoven in the second part of the evening fell flat, especially in contrast to the cathartic Brahms. The orchestra and the conductor had noticeably been focusing on the violin concerto, and now they seemed tired and just wanted to be over it. Like when your favourite team starts to play it safe after winning a 3-goal advantage.
Kukoricasziget
2015 április 17. | Szerző: amfortas
Az élet élni akar. Mindenhová igyekszik eljutni, ahol a túlélés parányi lehetőségét megtalálhatja. Mindig csodálattal töltött el, amikor egy sziklán megkapaszkodó és ott megélő növényzettel találkoztam és módfelett elkeseredem, amikor a természet, vagy az emberiség romboló képességét és erejét látom. Egy fotográfus, Sebastiao Salgado az emberiség elmúlt fél évszázadának drámai történései nyomdokain haladva utazta át a kontinenseket. Tanúja volt a közelmúlt fontosabb eseményeinek, nemzetközi konfliktusokkal, éhínséggel, elvándorlásokkal találkozott, megannyi elkeseredett, drámai kűzdelmekkel, amint a természet romboló ereje vagy a politika újra és újra rászabadít az emberiségre. A Föld sója Wim Wenders és Salgado közös munkája, hosszú és részben közös küzdelmük eredménye. ( A film forgatását Wenders két évre leállította Salgadoval való vitája miatt, de képes volt felülkerekedni nézeteltéréseiken és egy lenyűgöző alkotás született.)
A Kukoricasziget, George Ovashvili gyönyörű filmje olyan helyről és emberekről mesél, akik a folyamatos politikai konfliktusok kereszttűzében és a természet hasonlóan irányíthatatlan erejének kitéve próbálják élni mindennapjaikat. A Kukoricasziget kevés dialógussal, sokkal inkább az erős képeken keresztül fogalmazza meg az élet körforgását az ember öntudatra ébredésétől mindennapos küzdelmein át az elmúlásig. Az alkotás költői képi világát a Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, Ragályi Elemér varázsolta vászonra. Fantasztikus operatőri teljesítménye nélkül nem biztos, hogy a grúz Ovashvili Kukorica sziget című filmje vitte volna el idén a fődíjat Karlovy Varyban, s azt gondolom, ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.
Az Inguri folyó természetes határt képez Grúzia és a vitatott státuszú Abházia között, egy folyó, az Inguri szeli ketté. ( A filmet egy mesterséges bányatóban forgatták, több éven keresztül, bár a tényleges forgatási idő kb. 80 nap volt.) Az Inguri vize tavasszal termékeny földet hoz magával a Kaukázusból a síkságokra, sok kis szigetet teremtve útközben a folyómederben,- senkiföldjének számító apró földdarabokat. A történet kezdetén egy idős abház parasztember veti meg a lábát az egyik szigeten. Kunyhót épít tizenéves lányunokájával, és felszántják a földet, hogy kukoricát termesszenek rajta. Nyugalmukat csak a két nemzet határőrségének rendszeres, fenyegető megjelenései zavarják. A kukorica megérik, a lány lassanként nővé cseperedik, az öregembert elsodorja az élet szigorú körforgása . Az élet, mint a folyó, rohan tovább…
A film első fele a párbeszédtől szinte teljesen mentes alkotás. Azt látjuk, hogyan épül fel az ideiglenes lak, hogyan válik termékennyé egy ilyen kérészéletű kis szigetecske és hogyan élnek teljes harmóniában a természettel a helyi parasztok. Ez annak a sejtelmességnek köszönhető, ami már itt, a film első felében előkészíti a második rész drámáját. Az idillt folyamatosan megszakító fegyverropogás, a motorcsónakkal járőröző katonák fel-felbukkanása, de még a főszereplő kislány kapcsán finoman megrajzolt szexuális ébredezésének motívumai is elővetítenek valami tragédiát. Abházia aktuális politikai helyzete meglehetősen vitatott: az egyik oldalról szabadságot szeretnének, ám a másik oldalról ott van Grúzia, amely viszont ezt erősen ellenzi… (A film elkészült és Grúzia bizony nem pont ezt a filmet akarta. De ez már más történet) Ha ebben a filmben nem történik semmi –az csak a látszat, mert ebben a szótlan, lassú képekkel operáló drámában inkább csak a hangulatnak, az érzéseknek, a stílusnak és ezek képi megjelenésének van jelentősége: az élet körforgásának illusztrálása ezúttal nem nagy tragédiákkal, szörnyű csúcspontokkal és kitörő örömökkel történik. Itt minden nyugodt és lassú, mindent olyan beletörődéssel vesznek szemügyre a szereplők, mintha az élet tényleg csak és kizárólag így működhetne. Nincs nagy fájdalom, nincs nagy boldogság, inkább csak az állandósult nyugodtság. Számomra a filmben visszaköszön a Kopár Sziget (1960, Sindo Kaneto), de még inkább Tarr Béla: A torinói ló.
Mene tekel. Ufarszin!
2015 április 16. | Szerző: amfortas
Méné, tekel…
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el –
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ, TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.
Feladat
2015 február 8. | Szerző: amfortas
A megoldásra várva szabadságra megyek downunder.
Ó , nagyon várom a helyes megoldást!
A feladat:
Hajrá , Sok sikert !
És ha mégsem, hát : 
Álom, realitás…
2015 február 5. | Szerző: amfortas
Mindig hálásnak kell lenni a negatív tapasztalatokért is, mert azokon keresztül legtöbbször az Igazság tárja fel arcát. Azt gondolom, hogy a jóra-helyesre törekvés sohasem feledkezhet meg arról a világról, ami körülveszi. Ha a jóra-helyesre törekvés elszakad a valóságtól, akkor fantazmagóriává változik, és előbb-utóbb belefut a pofonba. De ha valaki csak az adott világ realitásait veszi figyelembe, az nem törekedhet a jóra és helyesre, mert egykönnyen a cinizmus, a hitetlenség lesz úrrá rajta. A kettő egyensúlyára kell törekedni ahhoz, hogy álmainkat meg is tudjuk valósítani. A realitás és az eszmeiség ötvözése örökös harcot fog jelenteni, mert mindig ott lebeg a veszély, hogy az ember átbillen egy határon, és vagy túl realista, vagy túl idealista lesz. Akik félnek a kockázattól, azok a két véglet valamelyikébe menekülnek: a hitetlenségbe vagy az idealizmusba. Vagyis tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a kocsmában lehet sportszerűen verekedni. Hibáztam, amikor elkeseredtem azon, hogy a kocsmában nem tartják be a szabályokat. Balgaságot követtem el, amikor egyenrangú partnernek tartottam valakit, aki kevesebb vagy több volt annál. Ott lebegett a lelkemben a kétség, hogy jogom van-e kimondani a kellemetlen igazságot, megbánthatok-e embereket, és helyes-e, ha ignorálom a perlekedőket. Amikor ilyen kétségek vannak egy emberben, az csak azt jelenti, hogy nem hisz eléggé az igazában, a tapasztalatában, a tudásában. A legfontosabb, hogy magadban higgy, ne szakadj el a valóságtól, de higgy álmaidban is. Másra igazán akkor már nincs is szükséged…
várj
2015 február 3. | Szerző: amfortas
A tanítvány megkérdezte a mestert:
-Sokat kell még várni arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak?
-Hát, ha várunk, akkor bizony még sokat!- felelte a mester.
2.5 millió fényévre
2015 január 28. | Szerző: amfortas
ezt a videot nézd meg : http://player.hu/tech-3/hihetetlen-kep-az-univerzumrol
http://www.nasa.gov/content/goddard/hubble-s-high-definition-panoramic-view-of-the-andromeda-galaxy/
Az Androméda-galaxis vagy Androméda-köd (M31, NGC 224) egy spirálgalaxis az Androméda csillagképben.
Sb típusú spirálgalaxis. Távolsága a Naptól 2,5 millió fényév. A hozzánk legközelebbi extragalaxisok egyike, a Lokális Csoport legnagyobb tömegű galaxisa, csak a Tejútrendszer körül keringő törpegalaxisok vannak közelebb nála. Átmérője 110 ezer fényév, a kevés anyagot tartalmazó külső tartományokkal együtt 180 ezer fényév. Tömege 370 milliárd naptömeg. 270 km/s-os sebességgel közeledik a Tejútrendszerhez, ha a kozmológiai állandó () nulla, akkor körülbelül 3 milliárd év múlva összeütközik a mi galaxisunkkal. Ha a kozmológiai állandó nem nulla, akkor a közeledés idővel távolodásba fog átmenni a Világegyetem gyorsulva tágulása miatt.
Levél Nemecsek Ernőnek
2015 augusztus 24. | Szerző: amfortas
Szia Ernő!
Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját.
Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői se tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.
Te Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek Nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek Bajtárs, elvtárs polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.
Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet.
Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már abban a második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.
Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele.
Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett lukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak. Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.
Na és a Csónakos… Papuskám, az megúszott mindent. Melós lett a Weisz-Mannfrédban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyölt, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros-Ferencváros, hééé…
Te Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk… lehet, hogy jobb is, hogy az az író 3szor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghűlni, mint felnőni és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
Haza, haza… – nagy Há vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodok, ha kicsivel rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon vagy üzenjen vele másoknak, és, úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni, neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön – hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?
Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy, hogy Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, meg, hogy Barátság, Bátorság, Becsület, Áldozat, Megbocsájtás? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint egy ajándékot, pedig ez a te születésnapod, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!
Tisztelettel:
Geszti Péter
Oldal ajánlása emailben
X