a hatalom, mint lehetőség….

2011 augusztus 2. | Szerző: amfortas

                    

A hétköznapi ember korlátok között él. Korlátot szabnak neki a törvények, az erkölcs, a környezete, a kötelezettségei, a függelmei, az érzelmei, a képességei, lehetőségei, az anyagi és társadalmi helyzete.

Ha megsértik, nem tudja megtorolni. Persze ez nem lenne baj. Ha bosszantja valami, az esetek többségében képtelen bosszúságának okát felszámolni. Amire vágyik, azt vagy egyáltalán nem, vagy részben, vagy kitartó munka után képes csak elérni. Minél nagyobb a vágy, annál kisebb a beteljesülés esélye.

Az élet csekély kilengésektől eltekintve a megszokott keretek között zajlik. Az, hogy kirúgnak valakit, vagy elveszíti a szerelmét, vagy elköltözik, esetleg jelentős vagyoni veszteséget szenved, az mind lényegtelen, mert mindezeket a megszokott kultúrában, társadalomban éli meg, javarészt változatlan adottságok közepette. A történtek az egyén életkörülményeit érintik, de életének keretei és korlátai lényegében változatlanok maradnak.

Adott egy ember, akit úgy ismerünk meg, hogy élete viszonylag kézzelfogható határok között zajlik. Aki éppen ezért a benne rejlő személyiségnek csak töredékét mutatja. Aki képességeinek csak egy töredékét használja. Aki vágyainak, érzéseinek jelentős részét legfeljebb a fantáziájában képes kiélni, és ott sem mindent. Még maga előtt is eltagad az ember bizonyos késztetéseket. Mert szégyelli, mert bűnnek tartja, mert megijed tőlük.(És amúgy is, általában az erkölcsösség sem más, mint az alkalom hiánya….) Ez ember egy nap hatalomhoz jut, és gyökeresen átalakul, megváltozik. Addigi környezete megretten, mert nem ismer rá. Ekkor megszületik a teória: a hatalom deformál.

Miért? Talán az volt a valóságos ember, akit addig ismertek? Aki vágyait, indulatait, érzéseit elrejtve, ki nem élve élte hétköznapi életét? Aki csak gondolatban akasztatta fel, vagy küldte munkatáborba gyűlölt ellenfelét? Most, hogy a valóságban megteheti, talán meg is teszi. És akkor azt mondják rá azok az emberek, akik szintén meg nem valósítható, be nem vallható fantáziákat hordoznak a lelkükben, hogy a hatalom deformál. Nem. A hétköznapok korlátai deformálják az embert. Akik kitalálták, hogy a hatalom torzít, azok nem ismerik önmagukat.

A hatalom az elfojtott vágyak kiélésének lehetősége. Mindig így volt és mindig így lesz, ne legyenek illúzióink. Van rá ma is aktuális példa, nem egy.

Fontos megválaszolatlan kérdések

2011 július 9. | Szerző: amfortas

Vannak az életben nagy-nagy kérdések, amelyekre nehéz megadni a választ. Na, nem kifejezetten a tudósok még megválaszolatlan problémáira gondolok, hanem inkább olyan poénos gondolatokra, amelyek vidám vagy éppen elvont, pihent állapotban eszünkbe juthatnak.
Ilyen napokon, mit ez a mai; hatvan fok árnyékban, punnyadok egy relative hűvös zugban, orromat piszkálva félig lehunyt szemmel álmodozva kinézek a kertbe és kizárólag kreatív agyféltekémet(már ha van ilyenem) működtetve a következő gyakorlatias és még soha meg nem válaszolt  kérdéseken merengek:

Miért kezdtem el ezt a bejegyzést azzal hogy: “hatvan fok árnyékban” amikor humorérzékem még az iróniára sem futja ilyen melegben?

Miért nyomom erősebben a távirányító gombjait, ha jobb műsort keresek a TV-n vagy  amikor az elem kifogyóban van?

Az égési sérülésben elhunytak kapnak-e árengedményt a hamvasztásnál?

Hogy lehet, hogy  ha téves számot hívok, az soha sem foglalt?

Mér nincs a csapon langyosvíz engedő gomb?

Mivel építették az első darut?

Honnan tudjuk, hogy nincsenek láthatatlan emberek?

Ha mondok valamit és utána hangsebességgel üldözőbe veszem, akkor mikor érem utol?

Hogyan olvassák le a napórát éjszaka?

A Coca-Colás Napocskán miért van napszemüveg? Mi süt a szemébe?

Ha a Tesco naponta csökkenti az árait, hogy lehet, hogy még semmit se adnak ingyen?

Ha egy szinkronúszó megfullad, a többinek is meg kell?

Hol volt tegnap, ami ma van?

Ha a majmoktól származunk, akkor mért élnek még majmok a Földön?

Ha két betörő beugrik a medencébe, az bűnözési hullámot indít el?

Ha a férfiak irányítják a világot, miért nem tiltották már be a nyakkendőt?

Minden testedzéssel eltöltött óra egy órával meghosszabbítja az életet. De minek az a sok idő, ha úgyis testedzéssel telik el?

Hogy nézne ki egy szék, ha a térdünk a másik irányba hajlana?

El tudod képzelni a világot elképzelt helyzetek nélkül?

Ha nincsen minden veszve, akkor hol van?Ha fürdés után tiszta vagyok, akkor miért is kell kimosni a törülközőmet?

Miért nem olvasni soha az újságokban: Jósnő nyerte a lottónyereményt!??

Mit teszel, ha látod, hogy egy védett állat eszik egy védett növényt?

Hogy kerülnek a “Fűre lépni tilos!” táblák a gyep közepére?

Az analfabétáknak ugyanúgy ízlik a betűtésztával készült leves?

Miért olyan hosszú szó a “lerövidebbítendő”? (és miért ilyen nehéz kimondani?)

Miért nem ütötte agyon Noé a két szúnyogot?

Miért kell a koporsó fedelét odaszegezni?

Miért kell a jósnőhöz bejelentkezni? Nem tudja előre, hogy jövök?

Miért van rokkant parkoló a jégpálya előtt?

Miért kell a Windows bezárásához a “Startprogramot” használni?

Miért nincs egér ízesítésű macskaeledel?

Honnan tudjuk, hogy nincs két egyforma hópehely, hisz nem is láttuk mindet?

Miért van a citromsavban mesterséges aroma, a mosogatószerben pedig valódi citrom?

Miért nem fekete dobozból van az egész repülőgép?

Miért van a 24 órán át nyitva tartó bolton zár?

Ha olyan remek dolog a munka, akkor miért fizetnek érte?

Miért kell felébreszteni a másikat, hogy megkérdezd, hogy aludt e?

Ha az összes férfi ugyanolyan, akkor a nők miért válogatnak annyit?

Ha az idegenek olyan okosak, hogy bírnak utazni az űrben, akkor miért a leghülyébbeket rabolják el?

Ha a 3. napon vala teremtve a nap, a hold, a csillagok, akkor hogyan mérték az első két napot?

Milyen színű a tükör?

A semmit hogy lehet csinálni?

A ragasztó miért nem ragad bele az üvegbe?

Olyan nincs, hogy verekedés közben futballmeccs tör ki?

Ha a taxi hátrafelé megy, a taxis fizet nekünk?

Miért járnak a balettesek mindig lábujjhegyen? Nem lenne egyszerűbb magasabb táncosokat alkalmazni?

Ha Superman olyan okos, miért veszi a bugyiját a nadrágjára?

Amikor az autó megy, a kerekeiben forog a levegő vagy helyben áll?

A termosz nyáron hidegen tartja az italt, télen melegen. Honnan tudja, hogy mikor van nyár és mikor tél?

Mit csinált az ember épp akkor, mikor felfedezte, hogy a tehenek tejet adnak?

Ha egy hupikék törpikét fojtogatok, milyen színe lesz?

Ha ma nulla fok van és holnap kétszer olyan hideg várható, hány fok lesz holnap?

Ha egy taxis hátramenetben visz haza, akkor neki kell fizetnie?

A tengeralattjárós filmekben amikor a tengeralattjárót vizibombákkal dobálják, miért nézi a legénység a plafont?

Murphy törvényei is elromlanak?

Miért hisznek az emberek olyasmikben, amiket semmi sem bizonyít és mindennek ellentmondanak?

És egyáltalán, ki fogja megválaszolni ezt a sok kérdést?

/copyright NÁ/

A tiszta látás.

2011 július 2. | Szerző: amfortas

 

A semmit nem akarás előfeltétele a tiszta szemlélődésnek, annak a meditatív viszonynak, amelyben a dolgok létezése megpillanthatóvá és átélhetővé válik, s amely a szemlélődés egy magasabb szintjén túl saját létezésünket is magában foglalja, de személyen túli módon. Ha az akarat elszunnyad, teret nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás. Aki eléri ezt az állapotot, annak másként mutatkoznak meg a dolgok, mint közönségesen. Semmit sem akar tőlük. Nem akarja őket leigázni, megnyerni, elpusztítani, csak nézni, szemlélni akarja őket, ahogyan vannak, nézni a van -t. Csak a vágy nélküli szeretet képes áttörni az emberek köré font falat, és mindenütt, ahol áttör rajta, a lélek pillant ránk.

Az akarat pillantása elementáris, átható, dermesztő. Komor, vészjósló, támadásra kész. A lélek pillantása tartózkodó, szerény, bíztató, kontaktuskereső, nyílt egyértelmű, befogadó. A lélek erős, az akarat erőszakos. Kíméletlen: birtokba vesz, kisajátít, tárggyá-eszközzé degradál. Ámde az akarat minden műve kihuny, elporlad, elmúlik. A lélek művei romolhatatlanok, mert, bárha az anyagban nyernek is formát, maga a forma sem anyagi természetű, s mint ilyen, nem válhat tehát semmivé, ha egyszer létrejött. A forma időtlen, az örök jelenként megállott idő, amelyben csak a szellemnek van mozgástere. Nem a tárgyon, a szemen múlnak a dolgok. Ha szem van, tárgy is akad, de ha nincs szem, vakok vagyunk, és semmilyen tárgyban nem látunk semmit.

Ó, a szem az fontos jószág! Ami az egyik szemnek poézis, a másiknak egy rakás szar

                                                       

Hit és kitartás

2011 június 3. | Szerző: amfortas

Hit és kitartás

Hálás vagyok a Világegyetem Nagy Építőmesterének, hogy nagy kísérletezőként gondosan ügyelt a teremtett világ sokszínűségére. Így nincs két egyforma ember hitét illetően, és ez így is van rendjén, – hitem szerint.

Mit is jelent hitünk, miben hiszünk? A vallásos hitről csak röviden /religion (et gustibus )  non est disputandum… /

A spiritualitás, mint olyan azonban  alapfelszereltségemhez tartozik. Mert mi is a spiritualitás? Egy összefoglaló kategórianév. Világnézeti formák, elsősorban a szellemi erők illetve a lélek értelmezésén, magyarázatán alapuló irányzatainak közös neve. De a spiritualitás több vallás közös alapelvét is jelenti, ámde nem a vallás gyakorlását. A templomba járás, vagy az Istenben való hit nem jelenti a spiritualitást.    A spirituális ember vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet, célt és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani.  A spirituálisan gondolkodó ember a világot úgy értelmezi, hogy a tettei egy speciális ok-okozati rendszerben hatnak vissza életére. Ezt hívhatjuk akár karmának, „sors”- nak vagy „isteni elrendelés”- nek.  A spirituálisan gondolkodók szerint a világnak vannak az érzékszerveink számára rejtett dimenziói és összefüggései, amelyek ugyanolyan erős hatással lehetnek létünkre, mint a környezetünk érzékelhető része.

Én, a spirituális világnézeteket követő, vallom, hogy az élet több kell, hogy legyen, mint a természet véletlen egyszeri és megismételhetetlen játéka. Vallási hovatartozástól függetlenül szerintem a világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus erő , a Világegyetem Nagy Építőmestere irányítja.  És míg a materialista szemléletű tudósok elsősorban természeti és fizikai törvények érvényesülése szerint értelmezik a világot, a spirituális irányzatok szerint ez a világrend nem személytelen és nem lehet pusztán mechanikusként értelmezni. A spirituális elvek szerint az ember személyes tettei és élményei értelmezhetők és összhangba hozhatók ezzel az egyetemes rendezőelvvel, amely azután áthathatja életüket egy mélyebb harmóniával.

A spiritualitás nem feltétlenül áll ellentétben a tudományos kutatásokkal, de ez a világnézet metafizikai alapokon nyugszik – nem keresi végtelenül a dolgok tudományos részleteit. Eközben számtalan példa igazolja, hogy a tudomány fejlődésével egyre többet tudunk a világ olyan megnyilvánulásairól, tulajdonságairól, amelyet érzékszerveinkkel soha nem tapasztalhattunk. A természettudományok fejlődésével eljutottunk a látóterünk és lehetőségeink olyan határaihoz, ahol már az elektronmikroszkóp, vagy a számítógépekkel támogatott legnagyobb űrteleszkóp segítségével sem tudunk választ találni létezésünk alapvető kérdéseire sem. Az Ősrobbanás, vagy az élőlényekben megfigyelhető egységesen balra rendezett fehérjemolekulák körüli ellentmondások ugyanúgy tisztázatlanok mint a „négyes számrendszerben íródott” DNS „programozójának” kiléte.

Ezek a kérdések számtalan tudóst késztetnek arra, hogy nyitottabban kezeljék a vallást, vagy a spiritualitást. A spirituálisan gondolkodó kutató a tudományos munkája során nem a kutatás befejezésére érez késztetést, hanem a vizsgált dolgok tiszteletére és az eredmények olyan értelmű hasznosítására, amely igyekszik megtartani a harmóniát a természet erőivel.

Én magam úgy vagyok ezzel, hogy a megismerés vágya alapvetően meghatározza életemet.  Néhanapján elgondolkozom azon is, mi történne, ha a tudósok végére járnának a dolgoknak és minden megismerhetővé válna. Azt hiszem, nem lenne tovább értelme életemnek. Ez persze nem fog velem  (- sem ) megtörténni…

Egy nagy egyesített elmélet ( GUT (Grand unification theory –))  forradalmasítaná a hétköznapi ember elképelését a Világegyetemet kormányzó törvényekről. Newton idejében egy iskolázott személy számára elképzelhető volt, hogy legalább körvonalaiban áttekintést szerezzen az emberi tudás egészéről. A tudomány fejlődésének sebessége ezt azóta lehetetlenné tette. Az új megfigyelések értelmezése érdekében állandóan változnak az elméletek, így soha sincsenek annyira feldolgozott, egyszerűsített formában, hogy a laikus is megérthesse őket. Az embernek specialistává kell válnia, s még ekkor is csak a tudományos elméletek kis részének alapos elsajátításában reménykedhet. Nem is beszélve arról, hogy a fejlődés hallatlanul gyors tempója következtében kisebb-nagyobb mértékben máris elavult mindaz, amit az iskolában vagy az egyetemen oktatnak. Alig néhányan képesek lépést tartani a tudomány fürgén előretörő frontvonalával, s ők is minden pillanatukat erre áldozzák, s csupán szűk tartományban mélyednek el. A többieknek vajmi kevés fogalmuk lehet az elért haladásról, és az általa okozott izgalomról. Heten évvel ezelőtt mondjuk, kb. ketten értették az általános relativitás-elméletet. Manapság több tízezer végzős egyetemista érti, és milliókra rúg azoknak a száma, akiknek legalább fogalmuk van a dologról. A teljes egyesített elmélet felfedezése esetén viszont csupán idő kérdése lenne, mikor dolgozzák fel és egyszerűsítik az elméletet ugyanilyen módon, hogy az iskolákban legalább körvonalaiban tanítható legyen. Akkor pedig mindannyian képet alkothatnak a Világegyetemet kormányzó, létükért felelős törvényekről.

De mi lesz akkor a hitünkkel?

Maradnak a hétköznapi, mondhatnám, profán hitek. Hinnem kell a közvetlen környezetem feltételrendszerében, a baráti kötelékekben, a családomban, az általam elérni kívánt cél megvalósíthatóságában, hinnem kell a rendszerben, amelyen belül élnem kell, amiben saját céljaim megtartása érekében kell megküzdenem.

Hinnem kell erős kitartással abban, hogy előbb vagy utóbb minden megismerhetővé válik és bizony ehhez a célhoz erős kitartás kell, mert a cél életemben már nem elérhető cél, nem ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy mi fogjuk megváltani a világot, de kitartó, szorgalmas munkánkkal nap-mind nap hozzájárulunk céljaink eléréséhez. Milyen nehéz is a küzdés akkor, mikor a cél nincs megfogható közelségben, mint egy épület megtervezése és megépítése, vagy akár egy torta elkészítése. Ha nincs belátható időn belül tervezhető végeredmény, bizony hajlamosak vagyunk hanyagul viszonyulni a mindennapi munkákhoz, halogatjuk, más problémák megoldását előnyben részesítjük, lanyhul kitartásunk. És, ha azt hisszük, tudunk úgy mézet csinálni, hogy nem osztozunk a méhek sorsában, ne feledjük, mi is csak méhek vagyunk, akik arra ítéltettek, hogy elvégezzék feladatukat és meghaljanak.  Mindannyian tisztában vagyunk ezzel.  Én azt hiszem, meg kell találnunk a feladatokat, amikért a világra jöttünk és tőlünk telhetően a legjobban megfelelni ezeknek a feladatoknak, tiszta erőnkből, anélkül, hogy uralkodnánk a hülye gőgjeink és hiteink szerint, vagy a kákán is csomót keresnénk, vagy ürügyet a semmittevésre, vagy akár azt hinnénk, van valami isteni a mi állati természetünkben és létünkben.  Nincs.  Ezzel szemben kell legyen egy hit , amire  elsődleges céljaink megvalósítása érdekében felesküdtünk.

A fennmaradás, a túlélés nagy ösztönző cél életünkben. Amikor minden rendben, akkor a hit háttérbe szorul, nem különösebben  kell fontos célokért küzdeni . De amikor baj van, rögtön tudatosul ,… és ott kell legyen a hit ,  és ehhez a kitartás : erősnek kell lennünk és kitartani hitünk mellett. Le kellene győzni félelmeinket. Ki ne küzdött volna közülünk félelmekkel, amit az életünk állít folyton folyvást elénk? Félelem a betegségtől, az öregségtől, haláltól, a munkanélküliségtől, az egyedülléttől, egyáltalán: a jövőtől.  A félelem két irányba tekint: hatása lehet bénító, de ösztönző is. Az irányt mi határozzuk meg. Félelmünk által vagy izoláljuk magunkat a környezetünktől, vagy szolidaritásra ösztönözhet, a közös félelmekkel szembeni összetartásra, kiútkeresésre. A félelem akár jó döntésekre késztethet.  A félelem nyomására érzed, hogy így vagy úgy döntened kell, és egyik oldalon a kibontakozás lehetőségét reméled, másik oldalon a biztonságot keresed. Az egyik a másik kárára fog érvényesülni…mint minden eddig is. De veszélyeken hiteddel és kitartásoddal úrrá tudsz lenni. 

A hitedhez  erő és kitartás kell  !

Örülünk, Vincent…

2011 május 25. | Szerző: amfortas

 

“Kedden visszavette Magyarország a Mol Szurgutnyeftyegaz által eddig tulajdonolt részesedését” – jelentette be tegnap Orbán Viktor. – “Ez több volt, mint vásárlás, ez egy nehéz küzdelem volt, egy év kemény tárgyalássorozat és egyeztetés után sikerült nyélbe ütni a megállapodást. Fontos lépést tettünk az erős Magyarország felé vezető úton, egy ország sem lehet erős, ha teljesen kiszolgáltatott az energiaellátása.”

Akkor most nyilván belevásárolunk a British Petrolba is. Hiszen ez nyilvánvalóan újabb lépést jelentene az erős Magyarország felé, tovább csökkentené az energiafüggőségünket és nem növelné tovább a hiányt.

A hülyének is megéri, hát még nekünk.

De most komolyan. A Szurgutnyeftyegaz tulajdonosi részvétele kellemetlen volt, de sem a magyar államnak, sem a magyar fogyasztóknak, sem a MOL magyar menedzsmentjének nem okozott komoly hátrányt a jelenlétük, erről gondoskodott a Gyurcsányék által az OMV tulajdonszerzése után átvert Lex Mol és a Mol alapszabályának 2009-es módosítása, amivel távol tudták tartani a Szurgutot a közgyűlésekről. A Lex Mol megerősítette Hernádi és Csányi pozícióit a Molban, így az OMV végül eladta a részesedését az oroszoknak. Nem nagy vakmerőség feltételezni, hogy ez a két nem túl Fidesz-távoli oligarcha vette rá Orbán Viktort, hogy vásárolják ki az oroszokat a Molból. Mert ami jó az M&M Vállalatnak, az jó a hazának is.

“Tudomásul kell vennünk, hogy válsághelyzetben mindenkinek ki kell venni a részét a teherviselésből” – mondta Hernádi Zsolt tavaly ősszel, aztán a Mol nyeresége végül a különadó ellenére 6 százalékkal nőtt. Ennek biztos nincs köze ahhoz, hogy a benzinár többször is történelmi csúcsot döntött, hiszen a nemzeti együttműködés rendszerében a vállalatok, különösen a nemzetstratégiai szempontból jelentős nagyvállalatunk nem hárítja át a fogyasztókra a különadót.

Fellegi Tamás bejelentése szerint a kormány az IMF-hitelből lehívott de fel nem használt részéből fedezi a vételárat. Értem, hogy Strauss-Kahn szopatóból szopóágra került, de azért ne higgyük már, hogy az IMF-nél mindenki alszik. Az IMF-hitel felvételekor a magyar kormány által aláírt szándéknyilatkozatban nem volt szó a Mol visszavásárlásáról, ezzel szemben volt szó egy sor kellemetlen intézkedésről, köztük a hiány csökkentéséről. Ezt még egy viharos májusi éjszakán el kell magyarázni az IMF-nek. Vagy az adófizetőknek, hogy mégsem az IMF-hitelből vettünk Molt.

Fellegi szerint a részvényvásárlás nem növeli a hiányt és az adósságot. Ötletes. Mondhatni unortodox könyvelés. Ahogy a háztartások százezreinek adóssága sem nőtt meg attól, hogy új lakást vettek, úgy nyilván a magyar állam adóssága sem fog nőni attól a ténytől, hogy a törlesztésre félretett pénzt elköltjük. Az adósság annyira nem nő, hogy az MFB konkrétan egy 500 millió eurós kötvénykibocsátást tervez a Bloomberg információi szerint.

De legalább az energiafüggőségünk csökkenni fog, sőt, ha hinni lehet Szijjártó Péternek (és miért pont neki ne lehetne), az energiafüggőségünk úgy ahogy van, megszűnik. Eddig tudniillik az oroszoktól szereztük be a földgázt, mostantól kezdve a Moltól fogjuk, és augusztusig sarkalatos törvényben töröljük el a termodinamika első törvényét.

Fellegi cáfolta, hogy a megállapodás csomagban történt volna. Így minden spekuláció, amely esetleg Paks oroszok által bővítését, a Malév visszaszerzését vagy a budapesti metrókocsi-beszerzést érintené, légből kapott és sérti a nemzeti érdekeinket.

De azért bízzunk benne, hogy Versailles-i bíróságon nem olvasnak híreket.

Nyilvánvaló, hogy az erős Magyarországról, az energiafüggőség csökkentéséről és a nem növekvő adósságról, röviden a Mol visszavásárlásának valódi indokairól és következményeiről tett kijelentések: hazugságok. Csányi és Hernádi (és az általuk irányított nyilvános cégek) komoly támogatást nyújtottak Orbánnak és a Fidesznek az ellenzékben töltött évek alatt, és ez elcseszett kormányzati antré utáni fiskális korrekció idején (amikor iparág vezető cégként nem hogy nem tiltakoztak, de kifejezetten kiálltak a különadókért). Ezt a szívességet hálálja most meg Orbán az adófizetők pénzén.

Nehéz küzdelem volt, tiszta szerencse, hogy minden bandita, aki számít, ugyanazon az oldalon harcolt, kivéve a magyar adófizetőket.

(Örülünk, Vincent )

rémlik valami?

2011 május 4. | Szerző: amfortas

 

“Aki nem hajlandó visszaemlékezni a múltra,

arra ítéltetik, hogy megismételje azt “

/George Santayana/

http://www.youtube.com/watch?v=8NyG9JB3q_c

Lépjetek tovább

2011 május 4. | Szerző: amfortas

A világ fejlettebb részeiben hosszú évek óta mondogatják, hogy lehetővé kell tenni a munka és a magánélet összeegyeztetését – legyen szó a családi vagy az egyéni életstratégiákról (munkamegosztás), vagy a munkahelyekről (rugalmas beosztás), vagy  akár a szolgáltatásokról (nyitvatartások időbeli kitolása, hogy a dolgozók is el tudják intézni dolgaikat).

Ez a „munka és magánélet összeegyeztetős” megközelítés nagyon egy modellhez kötődik: amikor az emberek hosszútávon egy munkahelyen dolgoztak, naponta adott időben, adott számú szabadnappal és szabad hétvégékkel.

Eközben a világ egy másféle munkamodell irányába fordult, ahol bizonyos munkaformák esetleg nem folyamatos, de akár esténkenti, vagy hétvégi elfoglaltságot jelentenek, vagy szezonmunkát, félig otthoni (táv)munkát, netán változó munkahelyszíneket és munkaórákat.

Valahol az elképzelés és a valóság közt elsikkadt mindaz, ami valóban minőségi változást hozhatott volna a családok életében. Így maradt meg a legtöbb helyen a nők munkája amolyan kiegészítő (bár szükséges) második jövedelemforrásnak, amivel szemben továbbra is a nők családban végzett munkája maradt a szinte egyetlen jóléti plusz forrás.

Maradt tehát  a „nemek közti szociális paktum” a papíron, a valóság pedig továbbra is úgy, ahogy azelőtt volt.

Az alapprobléma az, hogy a család és munka összeegyeztetését csakis mint női feladatot, női illetékességet említik, amellyel őket segítik, de amiben a férfiaknak nem kell szerepet vállalniuk.

Ez azt jelenti : hivatalossá teszik azt, hogy egy nőnek minden családi feladatot vállalnia kell és még lehetőleg dolgozni is (sokat,mert  emelni kell a női foglalkoztatottságot). Semmi sem változik tehát az eddigiekhez képest.

Néhány éve jött be a képbe a „megosztás” fogalma, amellyel végre azt szeretnék előtérbe tolni, hogy ha a nők dolgoznak (és ahhoz, hogy dolgozhassanak) az apáknak  igenis meg kell fogni a családi munkák végét, méghozzá egyenlő arányban. ( de: hányszor halljuk, hogy „nekem segít a párom”, a „férjem segít otthon” – mintha az nem is az ő otthona volna, csak szívességből a nő feladataiból átvesz alkalmilag valamit…)

Mások ennél messzebb mennek, és egyenesen azt mondják, hogy a „családimunka-mentesítés” lenne az a kedves lépés az jóléti államtól, amivel a nőket valóban tudnák segíteni. Ez azt jelentené, hogy  megsokszoroznák a család számára igénybe vehető gondozási és egyéb szolgáltatásokat. De itt is kimaradnak a férfiak a dologból, a nők dolga lenne továbbra is az élet megszervezése, sokkal több és jobb szolgáltatással. Hiába no, a „piszkos (és nem fizetett) munkát” senki nem végezné önként, főleg, ha eddig nem kellett neki. Ez utóbbi megközelítésnek annyi haszna talán lenne, hogy végre forintosítani (eurósítani) lehetne az otthon végzett monoton munka értékét, és ez talán felértékelné azt a társadalomban.

Természetesen ez is elmélet marad, mivel a legtöbb (akár gazdag) államban a mai napig nem tudják megoldani még az elegendő szolgáltatást sem (pl. elegendő és nem méregdrága bölcsőde, óvoda), nemhogy még ezen túl tudnának menni…

Így hát marad a két fél által megosztott „munka és magánélet összeegyeztetés”, azaz a férfiaknak és nőknek egyaránt érvényes változata, mint kitűzhető cél.

Hogy ezt hogy lehetne valahogy megoldani ?– mert leírva egyszerűnek tűnik, de tudjuk, milyen messze van a valóságtól…
Például:

·    újragondolni a férfiak és nők családi stratégiáit / kapcsolatait

·    növelni a családoknak nyújtott „külső” segítségek – szolgáltatások számát (s minőségét)

·    átgondolni a (fizetett) munka szervezését,szerkezetét

Például a családi munkamegosztást (kulturális) kampányokkal népszerűsíteni (a tévében mutatott modellek is mennyit számítanak!) az iskolákban is kellene beszélni erről – a szerepekről, saját magunk és környezetünk ellátásáról, az apai gyesről). Rendszerszinten beszélni a gyesről, esetleg a megosztott gyesről (egyidőben két félállású szülő félgyesen), a magasabb juttatásokról – még ha rövidebb ideig is. Beszélni kell a minőségi gyerekellátásról (bölcsőde), ennek flexibilitásáról (miért is kell négykor zárjon a bölcsőde, óvoda?…).

Ami viszont a munkaszervezést illeti, talán lehetne a férfiközpontú modellen is változtatni, ahol csak egy kiterjesztett időbeli jelenlét biztosíthatja a (jó) munkavégzést, miközben egyrészt egyre inkább atipikusok leszünk, másrészt hatalmas technikai fejlődést tudtunk le rövid idő alatt, amivel kibővülnek a munkavégzés színterei. Az atipikus munkavégzés sokszor azt is jelenti, hogy a karrier nem egy lineáris (vertikális) módon épül, hanem esetleg horizontálisan (nagy rugalmasságot és állandó tanulást követelve a munkavállalótól). Így már egész más szemmel nézhetnénk a részidős munkavégzést is, nemcsak egy, a nőket sújtó, kicsit alacsonyabb rendű munkaforma lenne.

Természetesen ehhez nemcsak a férfiaknak és a társadalomnak kellene változnia, hanem a nőknek is. Ha már ennyit tanulnak, és ekkora sikerrel (több a diplomás nő, mint férfi), akkor végre a hozzáállásukban is merhetnének változtatni (magabiztosság, fellépés, hozzáállás a munkához). Fel kellene fordítani a modelleket, nem elfogadni azt, amit kicsit leereszkedően ajánl a társadalom (még ezt is ritkán és nem rendszerszerűen) a nőknek, hogy segítse őket a teljes családi feladatsor magukra vállalásában, hanem más hozzáállást kialakítani.

Nem sajnálatból, együttérzésből, hanem hatékonyságból és némi igazságérzettel kellene átgondolni, hogy ha nem sikerül a munkapiaci viszonyokat átrendezni, esetleg nem sikerül az elöregedő, egyre drágább társadalmi modellünket sem fenntartani a jövőben.

Kedves Húsvét, én nem vagyok itt !!!

2011 április 27. | Szerző: amfortas

Beteg szívem most be tele-nagy,

Milyen jó volna máskor élni,

Máskor s tán máshol:

Láz, virágzás, gyönyörű Húsvét,

Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.
 

/Ady Endre: A Fekete Husvét/

….És húsvétkor aláír…

2011 április 16. | Szerző: amfortas

 

A Sándor Palota ura levelet diktál titkárnőjének.

– A készülő új alkotmánnyal kapcsolatosan a jövő hét keddre összehívom az elnöki kabinetet a feladatok megbeszélésére.-

A titkárnő megáll a gépelésben és megkérdi:

– Elnök úr a keddet hány d-vel kell írni?-

– Öööö…. izé… akkor inkább tegyük át szerdára!-

Torinói Ló

2011 április 8. | Szerző: amfortas

Egy anti-teremtéstörténet ,  amikor a Lettből lesz a Nincs. Épp fordítva, mint ahogy Isten teremtett az univerzumot. A hatodik nap végén nem világosság lőn, hanem sötétség… Nem mindenkinek való ez a fajta filmkészítési felfogás, az biztos ( talán Neked sem kellene megnézned, ha kikapcsolódni vágysz) Tarr mindenesetre  így fejezi be alkotói pályafutását. Teljesen lecsupaszítja a filmnyelvet. Hátramenetben eljut a film határáig. Megszünteti a világot, és a tőle már megszokott filmes eszközeit alkalmazva felszámolja az érzéseket. Ürességet hagy hátra katarzis helyett. Megszünteti a világot, amit ő maga teremtett.  Zseniális film, zseniális hattyúdal.      A szereplők csak a legalapvetőbb szükségletekkel foglalkoznak. Esznek, isznak, alszanak. Nem látható szándék, terv, vágy vagy bármi, ami másra bírná őket. Alig beszélnek, csak a legszükségesebbeket közlik egymással. Nem mutatnak érzelmeket, alkalmazkodnak bezárt világuk körülményeihez. Amikor felpakolnak, és gyalog útnak indulnak, hiába hagyják el a láthatárt, valami ismeretlen erő nem ereszti őket, mert nincs kiút ebből a világegyetemből. A folytonos ismétlődést, a létezés teljes monotóniáját egyetlen, visszafelé irányuló eseménysor töri meg. Napról napra egyre furcsább és rémisztőbb természeti jelenségek mutatkoznak meg. Először a szú percegése szűnik meg a fában. Majd a ló nem akarja húzni a szekeret. Később már nem is eszik, nem is iszik. A víz kiapad a kútból. Fényes nappal elsötétül az ég. Végül a parázs is kihűl, kialszik minden fény. Aztán már csak a semmi van.
A Torinói Ló  öngyilkos merészséggel a legvégsőkig megy el az élet mibenlétének és értelmének kutatásában. A nem-történést meséli el, hat napban, ennek erőteljes eszközeivel: a végletekig nyújtott, hosszú snittek, a fekete-fehér költői képek,Víg Mihály minimalista, monoton zenei aláfestése, a szereplők arcának meggyötörtsége és hallgatásuk, hétköznapi és monoton, gépies cselekvéseik.                          

A mai, a mindent elözönlő fotók és ábrázolások világában Tarr a kép végéről beszél. Szerinte eddig csak a szavak zavarták össze a fejünket (ezért kaptak olyan kis szerepet Tarr filmjeiben), most meg már a kép is. Ez az oka annak, hogy Tarr Béla számára bezárult a kör, és nem tud több filmet készíteni.

Hat nap alatt fogy el a világ. Először a megélhetést biztosító ló adja fel, látjuk és érezzük, hogy már soha többé nem fogja elhagyni az istállót. Aztán pálinkáért jön egy szomszéd, aki elmondja, hogy eltűnt a város és bekövetkezett a végső lealjasodás, majd eltűnik a víz a kútból, és végül a szél is elül, és sötétség borul mindenre. Apa és lánya rutinja eközben változatlan, elmenekülnének, de rájönnek, hogy már nincs hova, úgyhogy csak ülnek a sötétben és eszik a nyers krumplit.

Miközben Tarr Béla visszagyűri a világot a kezdeti sötétségbe, teljesen konkrét szinten is “visszacsinálja” a filmjét. A nyitójelenet a legélőbb és legérzelmesebb a filmben, a kamera körbetáncolja a kocsist és lovát, és tapintható a szenvedésük. A beavatatlan néző ekkor még esetleg azt hiheti, a kocsisról és lányáról fog szólni a film, de ahogy ismétlődnek a napok, Tarr fokozatosan elszívja az érzelmeket a filmből, megszűnik az együttérzés lehetősége, mert a figurák nem hősei a filmnek, csak példaként használja fel őket. Az eleinte dinamikusan pörgő-mozgó kamera is egyre inkább elcsitul, a végén leül. Az emberitől és érzelmestől haladunk az üresség felé. Nincs fájdalom a végén, mert már rég nincs, mi fájjon, nincs, kinek fájjon. Csak ülök a sötétben, kukán. Innen nincs tovább.