Szemelvények Közép-európai mítoszvilágunkból

2016 december 19. | Szerző: amfortas |

 

 

A dicsőséges honfoglalástól botladozva jutottunk el Nándorfehérvárig, a Török felett aratott győzelmünk volt talán az utolsó nagy történelmi tett, amivel a Magyarság büszkélkedhet.

Ehhez képest illene kissé önkritikusabbak lennünk ha önmagunk történelmét megpróbálnánk   kívülről szemlélni.

Nagyjából ezidőtájt tehát, Amerika felfedezésével elkezdett átrajzolódni a világ fontossági térképe, a mi térségünk egyre érdektelenebbé vált se tenger, se nyersanyag, semmi stratégiailag fontos terület. Az itteni utak sehonnanból érkeztek, és sehová nem vezettek. A sötét középkor világa valahogy  itt megragadt közép-kelet Európában . Mert minden völgy-katlanban , minden kis domb mögött  rettegő, rosszarcú, visszataszító, gyűlölködő nációk leskelődtek és fenekedtek, többnyire saját magukra.  Érthetetlenül karattyoló magyarok, koszos polyákok, ápolatlan románok, primitív bolgárok, pállott leheletű horvátok, csipás szlovákok, bosszúszomjas, sunyi szerbek. Akik mindig csak üzengetnek, soha nem beszélnek egymás szemébe, lekushadt fejjel figyelnek és várják az alkalmat, mikor vághatnak kést a másik hátába. Mindegyiknek megvan a maga kizárólagos elmélete: saját létezésének magasabb-rendű jogához és a másik megsemmisítéséhez, elpusztításához. Mítoszaik saját nagyszerűségükről és a  másikak gyávaságáról szólnak, hősi énekeik arról, hogyan gyilkolták le a másik nép asszonyait, gyermekeit. Iskoláikban csak a saját történelmi verzióikat okítják arról, amit lépten-nyomon el is sírnak mindenkinek:  ahogy a tatárok, törökök kizárólag őket irtották, s csakis ők  védelmezték egyes egyedül az igaz hitet a hitetlen gyaurokkal szemben, az igazságtalan uralkodók csakis őket nyomták el,  merthogy ők viszont mások, igazabbak, jobbak bármely szomszédjuknál és népeknél széles e földkerekségen. Ők már megharcolták a maguk harcát, megbűnhődte már e nép,  ezért nekik több jár majd az osztozkodásnál,  és rájuk más törvények vonatkoznak, mint tudjuk. Már népmeséikből is kiderül, mennyire bölcs és igazságos királyaik és népük volt, s réges-régen  övék volt minden erdő, mező, patak, madárfütty, szűz Mária országa, s nagy igazságosságuk  persze azt mondatja velük furtonfurt, hogyhát dehogy is kívánják más javát, , csakis azt, amit őseik vérükkel szereztek. Ilyenkor botokkal nagy térképeket rajzolnak a homokba, matricákat gyártanak a nagyvilág okulására, mekkora nagy volt régi dicsőségünk.

Aztán egymással vitatkoznak egykori határok pontos helyén , történelmi városok népességének összetételén,  hovatartozásán, évszázados ládák mélyéről poros, kirojtosodott szélű ősi zászlókat, olvashatatlan okmányokat kotornak elő, rovásírásra fordítják s onnan vissza, hadonásznak velük, hagyományőrző zsibvásárokat rendeznek. Megfogják egymás kezét és szívbemarkoló dalokat énekelnek, könnyük folyik, testüket rázza a sírás , lapogatják egymás vállát és markolásszák övükben a csorba kést. Már a második pohárka után  a közéjük befurakodott gátlástalan lúdtalpas zsidóról morognak, akik rosszabbak még a szomszéd népnél is, mert nekik aztán semmi se szent, se a család, se a föld, se zászló, se himnusz. Elveszik a munkájukat, ügyeskedő, gúnyolódó álszent  parazita faj, vérüket az igazságért sohasem ontanák, mártírok is kényszerből, képmutatásilag lennének, de mindig a hatalomhoz dörgölőzve próbálják megúszni, nem becsülik az igaz nép kultúráját, templomaik klub- bagdadi bazár, másokat legojozó, egymást ajnározó, csencselő banda. Olyanok, akár a cigányok, horkant fel ekkor valaki, s megvan a következő  gyűlölhető ellenség, a szutykos rohadt tolvaj cigó banda.

„Vér és igazság”, tölts még egy pohárkával testvér!

-Nesze neked, Sztálin, te kitagadott pópa- vicceskedett Churchill anno. Könnyű dolgod lesz, mert itt    nincs közösség, együttlét, csapat, mert itt mindenki csak és csakis magának kapar. Kísérletezz velük, úgyis gyűlölsz mindenkit, beleértve saját ragyavert képedet, kaukázusi népedet!

Az a kevéske itt rekedt európai-latin kultúr- világ bűvkörében élő ember igyekszik összekapni magát, futnak a pályaudvarra és el innen, Márai, Faludy, Kundera, Lem, hosszú a rövid névsor… és még örülhetnek, hogy maguk csomagolnak és nem őket csomagolják.

Az íróasztalok mellett közben már írja a névtelen levelet a csőcselék, az utcákon áporodott szagú sunyi csellengők figyelnek, penészes falak  biztonságából suttogja a törött gerincű megmaradt, hogy mindegy, nem érdekes, ezt is túléljük, de legalább rend és nyugalom legyen. Építsünk kerítést, ide senki se jöjjön, távolról csodálja a tájat, ha mégis erre téved, fáradjon a kasszához és mi cserébe nem nézünk a szemükbe. És ők, akik idejönnek, figyelik a rezervátum bennszülötteinek virtuskodását, fényképeznek, emléktárgyakat vásárolnak, elismerően csettintgetnek, megkóstolják a szeszt meg a zsíros- paprikás kosztot, aztán hazatérve mutogatják a szomszédnak a képeket és együtt szörnyülködnek egy pohár whisky mellett, megfogadva, hogy ez volt az utolsó efféle kalandtúra. Jövőre Loire menti kastélyok lesz, Salzburg, ünnepi játékok, Bayreuth, Cannes, vagy az újvilág megannyi csodája, csak ezt a koszlottságot ne kelljen többet ízlelgetni, szagolgatni.

De mi meg itt élünk, ezt szoktuk szeretni, ide gyökereztünk, földhözragadtak, mert  ez a mi hazánk, nem szeretjük kinyitni szemünket, mert ébred az irígy tehetetlenség, hogy mi sosem leszünk jobbak, mint lehetnénk, hát ezt érdemeljük, megdolgoztunk, megszenvedtünk érte.

folytköv.