Kocsis

2016 november 8. | Szerző: amfortas |

 

Néhány hete, a Kékszakállú főpróbáján mögötte ültem, akkor  láttam utoljára.  Fáradt volt, ülve vezényelt,  suttogva beszélt a zenészekhez, szünetben sem ment ki, csak úgy nézett  maga elé, talán a zenekari ároktól búcsúzott. Azt gondoltam, talán épp azon tűnődik, elérte, amit akart, a mű elkészült, az alkotó pihent.
Ő volt Schiff András és  Ránki Dezső  mellett a három csodagyerek legcsodábbika. A  legnagyobb szájú, a legmakacsabb, az öntörvényű fenegyerek.  Olyan, mint azok, akik a Valahol Európában-ban könyörögnek, hogy akasszuk fel… és valahogy mégis olyan  elegáns fenegyerek volt. Kocsis Zoltán nevét az én generációm gyerekként  tanulta meg. Aztán egyszer csak, még a Kádár-korszak derekán, félrelökve a zenéről kérdezősködő riportert, kíméletlenül kiosztotta a rendszert. Ott volt a Charta 77 aláírói között. Határozott véleménye volt emberekről, művészekről, politikáról, amit sohasem rejtett véka alá. Voltak kevésbé vállalható, sőt rassz-ízű elszólásai is néha egy-egy interjúban,-( 11 zsidó, 11 roma zenekari tagról)  mert nem érdekelte az esetleges konfrontáció, , de akkor félrenéztünk, mert a zene iránti alázata, perfekcionizmusa és maximalizmusa nem ismert semmilyen határt, és ebbe beletartozott az is, hogy mindent ennek rendelt alá, emberi kapcsolatait is.

Zongoraművészként csúcsra ért, már nem volt hova tovább, minden idők legnagyszerűbbjével, Richterrel koncertezett, és kevés lett a zongora.  Aztán, a  Fischer Ivánnal megalapított Fesztiválzenekarból nemsokára kiválva összeakaratoskodott magának egy másik karriert a Nemzeti Filharmonikusok élén, hogy a maga perfekcionizmusára gyúrjon egy egész zenekart. Azt hiszem, sikerült ez is Neki.

Vannak ezek az óriási alakok, akikről mindenki tudja, hogy kivételesek. Ami azért fontos, mert ők sokkal-sokkal több emberre hatnak, mint ahányan valójában hallgatják, ahogy angyalokat táncoltat a billentyűzeten.
Újra-meg újra nekifutott új hegyeknek, mert „az örök-érvényűségre kell törekedni, nem a véglegességre.”  Mert egy élet nem elég.
Az ilyen emberek miatt választanak mások pályát, kötik magukat a kultúra, vagy a zene ügyéhez, vagy határozzák el, hogy valami kis-nagy dolgot nekik is végig kell vinniük az életben.
Aztán öreg felnőtt lett, és néztem, ahogy az arcán, a kelleténél gyorsabban elhasználódó férfifején, sörényes zenészfején megjelenik Magyarország békétlen szelleme. Hasznos volt, használta magát és elhasználtuk. Egyike volt azoknak az embereknek, akiket mindig figyeltem, ha valahol feltűntek, és most nekifutok, újra végighallgatni amit lemezen még megtalálok.