Kukoricasziget

2015 április 17. | Szerző: amfortas

Az élet élni akar. Mindenhová igyekszik eljutni, ahol a túlélés parányi lehetőségét megtalálhatja. Mindig csodálattal töltött el, amikor egy sziklán megkapaszkodó és ott megélő növényzettel találkoztam és módfelett elkeseredem, amikor a természet, vagy az emberiség romboló képességét és erejét látom.  Egy fotográfus, Sebastiao Salgado az emberiség elmúlt fél évszázadának drámai történései nyomdokain haladva utazta át a kontinenseket. Tanúja volt a közelmúlt fontosabb eseményeinek, nemzetközi konfliktusokkal, éhínséggel, elvándorlásokkal találkozott, megannyi elkeseredett, drámai kűzdelmekkel, amint a természet romboló ereje vagy a politika újra és újra rászabadít az emberiségre. A Föld sója Wim Wenders és Salgado közös munkája, hosszú és részben közös küzdelmük eredménye. ( A film forgatását Wenders két évre leállította Salgadoval való vitája miatt, de képes volt felülkerekedni nézeteltéréseiken és egy lenyűgöző alkotás született.)

A Kukoricasziget, George Ovashvili  gyönyörű filmje olyan helyről és emberekről mesél, akik a folyamatos politikai konfliktusok kereszttűzében és a természet hasonlóan irányíthatatlan erejének kitéve próbálják élni mindennapjaikat. A Kukoricasziget kevés dialógussal, sokkal inkább az erős képeken keresztül fogalmazza meg az élet körforgását az ember öntudatra ébredésétől mindennapos küzdelmein át az elmúlásig. Az alkotás költői képi világát a Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, Ragályi Elemér varázsolta vászonra. Fantasztikus operatőri teljesítménye nélkül nem biztos, hogy a grúz  Ovashvili Kukorica sziget című filmje vitte volna el idén a fődíjat Karlovy Varyban, s azt gondolom, ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.

Az Inguri folyó természetes határt képez Grúzia és a vitatott státuszú Abházia között, egy folyó, az Inguri  szeli ketté. ( A filmet egy mesterséges bányatóban forgatták, több éven keresztül, bár a tényleges forgatási idő kb. 80 nap volt.) Az Inguri vize tavasszal termékeny földet hoz magával a Kaukázusból a síkságokra, sok kis szigetet teremtve útközben a folyómederben,- senkiföldjének számító apró földdarabokat. A történet kezdetén egy idős abház parasztember veti meg a lábát az egyik szigeten. Kunyhót épít tizenéves lányunokájával, és felszántják a földet, hogy kukoricát termesszenek rajta.  Nyugalmukat csak a két nemzet határőrségének  rendszeres, fenyegető megjelenései zavarják.    A kukorica megérik, a lány lassanként nővé cseperedik, az öregembert elsodorja az élet szigorú körforgása . Az élet, mint a folyó, rohan tovább…

A film első fele a párbeszédtől szinte teljesen mentes alkotás. Azt látjuk, hogyan épül fel az ideiglenes lak, hogyan válik termékennyé egy ilyen kérészéletű kis szigetecske és hogyan élnek teljes harmóniában a természettel a helyi parasztok. Ez annak a sejtelmességnek köszönhető, ami már itt, a film első felében előkészíti a második rész drámáját. Az idillt folyamatosan megszakító fegyverropogás, a motorcsónakkal járőröző katonák fel-felbukkanása, de még a főszereplő kislány kapcsán finoman megrajzolt szexuális ébredezésének motívumai is elővetítenek valami tragédiát. Abházia aktuális politikai helyzete meglehetősen vitatott: az egyik oldalról szabadságot szeretnének, ám a másik oldalról ott van Grúzia, amely viszont ezt erősen ellenzi… (A film elkészült és Grúzia bizony nem pont ezt a filmet akarta. De ez már más történet)  Ha ebben a filmben nem történik semmi –az csak a látszat, mert ebben a szótlan, lassú képekkel operáló drámában inkább csak a hangulatnak, az érzéseknek, a stílusnak és ezek képi megjelenésének van jelentősége: az élet körforgásának illusztrálása ezúttal nem nagy tragédiákkal, szörnyű csúcspontokkal és kitörő örömökkel történik. Itt minden nyugodt és lassú, mindent olyan beletörődéssel vesznek szemügyre a szereplők, mintha az élet tényleg csak és kizárólag így működhetne. Nincs nagy fájdalom, nincs nagy boldogság, inkább csak az állandósult nyugodtság.  Számomra a filmben visszaköszön a  Kopár Sziget (1960, Sindo Kaneto), de még inkább Tarr Béla: A torinói ló.

Mene tekel. Ufarszin!

2015 április 16. | Szerző: amfortas

 

Méné, tekel…

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el –
Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.