…Én tovább is találkozgattam vele, mert, mint mondtam, mindenek ellenére még mindig tetszett nekem, vagy legalábbis nem volt senki, aki jobban tetszett volna; meg aztán azért is, mert bár azon a véleményen voltam, hogy köztünk mindennek vége, nem akartam, hogy a vég nyersen gyors és kellemetlen legyen. Sohasem szerettem egyetlen vágással elvágni, hirtelen megszakítani valamit. Úgy gondolom: az élet dolgai, ahogy maguktól születnek, maguktól meg is halnak, megunás, közöny vagy megszokás következtében – ez utóbbi a hűséges unalom egy formája s én szeretem, ha látom így meghalni őket, természetesen, magam vagy más hibáján kívül, s ha látom, hogy szép csendesen más dolgoknak adják át helyüket. Elvégre is, az életben sose fordulnak elő egészen tiszta és határozott változások; aki pedig elsietve akar változtatni, azzal könnyen előfordulhat, hogy egyszerre csak – s éppen mikor legkevésbé várja – látnia kell, amint a régi megszokások még mindig elevenen és szívósan felütik a fejüket, holott abban a hitben ringatta magát, hogy gyökerestül és végérvényesen kiirtotta őket. Én azt akartam elérni, hogy Gino kezének simogatása éppoly közömbösen hagyjon, mint szavai, s féltem, hogy ha nem hagyok időt az időnek, életem bármely pillanatában újra felbukkanhat, s akaratom ellenére arra kényszeríthet, hogy a régi kapcsolatot újra felvegyem…”
/Moravia: Római lány/
