Fifi Néni

2014 február 23. | Szerző: amfortas |

 

 

A Jurányi Inkubátorház tőszomszédságában nőttem fel, az épülettömb a háborúban kórházként működött, édesanyám orvostanhallgatóként a sebesültek kényszerű rapid ellátásában kellett segítsen ( végtagok amputálása, stb.) s ezek után az orvosi pálya már nem lévén olyan vonzó számára, a háború befejeztével a kórházból iskolává átalakított épülettömbben maradt, pedagógusként. Eleinte irodalmat, művészeteket tanított, majd kitanulva a gép és gyorsírást, az ott megalakuló Gép és Gyorsíró iskola tanárává is vált. Az épülettömbben egy Technikum (Földes Ferenc Közgazdasági Technikum és Gép és Gyorsíró Iskola) valamint egy Gimnázium ( Hámán Kató Leánygimnázium) kapott helyet. A technikumban tanító édesanyám kolleganője és élete végéig egyik legjobb barátnője Gyarmati Fanni néni volt. Fifi néni gyakran jött át hozzánk, ( Madame Didó kutyája viszont nem értett szót a mi Mukci urunkkal)  szinte családtagként tiszteltük és szerettük nővéremmel egyetemben. Kisgyermekként én nem voltam igazán tudatában és tisztában Radnóti Miklós nagyságával és tragikus sorsával, Fifi néni pedig soha nem beszélt életéről és sorsukról. Megkaptuk Tőle azonban valami anyai szereteten felüli békés, elfogadó szeretetet, amely mindig sugárzott belőle. Ma, felnőtt fejjel és tudással meghatónak és alig felfoghatónak tartom, hogy Valaki, aki ennyi minden szenvedésen, megpróbáltatáson  ment keresztül, ilyen tartással és ilyen szeretettel viseltessen a külvilág felé. Rendkívüli asszony volt, ezt akkor is pontosan éreztük, tudtuk. Ha csak a gyerekkori emlékeimre hagyatkoznék, röstelkednem kellene, hogy nem merítettünk többet abból a kivételes műveltségből, kulturáltságból, amit még megkaphattunk volna, ha nem csak elfogadjuk gyermekekként az Ő barátságát. Ma már nagyon hiányzik az ezernyi lehető válasz: egy korszak  nagy tanújának az a sok megélt élete, amiről talán többet is megtudhattunk volna Tőle, ha kérdeztük volna.

A versek magukért beszélnek. / Interjú-részlet /

„Soha nem adtam interjút, és nem jelentem meg nyilvánosan, nem kívánok részt venni semmiféle parádéban. Nagyon megtisztel az érdeklődésük, de egész életemben ehhez tartottam magam, és ma már senkivel sem tehetek kivételt – mondja az idős hölgy, aki még visszautasítani is úgy tud, olyan tapintattal és eleganciával, ahogy talán csak az ő generációja tudott. Nincs ebben semmiféle szilárd elhatározás vagy tiszteletreméltó szerénység, ez alkati kérdés és ízlés dolga. Úgy érzem, nem nekem kell megmagyaráznom a verseket, azok magukért beszélnek, a többi pedig az irodalomtörténet dolga. Nem ítélem el azt sem, aki másként cselekszik, talán úgy gondolja, hogy ő ezzel tud segíteni, de számomra ez az egyetlen természetes viselkedésmód Az írásban megjelent téves verselemzéseket sem szoktam kijavítani, mert ebben is érzek valami nemkívánatos pöffeszkedést, csak ha személyesen is ismerem a szerzőt, akkor szólok neki magánemberként. Ennyi a szerepem és a tisztem, ahhoz, hogy a Radnóti-verseket értsék és szeressék. Nincs rám szükség. Kislány koromban annyira szerettem Adyt, hogy mielőtt iskolába indultam, minden reggel elolvastam egy versét, minden gondolatát a sajátomnak éreztem, mégsem érdekelt a magánélete. Persze tudom, milyen az emberi kíváncsiság, hányan kiszolgálják, és hogyan veszik el a sok felszínes dolog között maga a mű. Pedig ha csak arra figyelnének, úgy is mindent megértenének belőle, ami fontos.”

És valóban ehhez tartotta magát mindig, önmagát soha nem helyezte előtérbe, interjút szinte sosem adott – csak annyit üzent: inkább olvassanak Radnóti-verseket… 

Nyugodjon békében.   

 

 

.