Igen szórakoztató hallgatva az embereket azt találgatni, milyen hiedelmek rabjai, bár ugyanakkor elszomorító is látni, mennyire nem szabadok gondolati szinten ( sem) . Nem valami diktátor uralkodik rajtuk, csupán az , amit magukról és előítéleteik révén, másokról, a világról hisznek.
Egy megfigyelésemet példaként említve:Felnőttek szerveztek játékokat gyermekeiknek, és én meglepve tapasztaltam, hogyan bíztatják a versenyekben csemetéiket. Addig tetszik a dolog, míg a gyerekekbe önbizalmat táplálnak, ebben én is hiszek, jó. Azonban azt véltem látni, nem az volt a fontos, hogy ügyesen végrehajtsák a feladatot , hanem hogy legyőzzék pajtásukat és bebizonyítsák, ők a legjobbak.Mit gondolnak ezek a szülők?Azt, hogy attól értékes valaki, ha legyőzi a másikat? A teljesítmény csak akkor számít, ha jobb a másikénál?
Szerintem kizárólag az a fontos, hogy önmagunkat legyőzzük. Önmagunkat és nem a másikat!
A bölcs szerint nem lehet megítélni a hiedelmeket, elég, ha a hatásukat figyeljük és megértjük.
E fönti eset ösztönzi vajon a gyerekeket? Bizonyára, nem tudom… De mindenesetre motiválja őket. Ámde: hogyan hat a kapcsolataikra?Mi lesz a barátsággal, a szerelemmel, ha állandóan a másikhoz hasonlítjuk magunkat? A barátság, a szerelem így működésképtelen lesz!
Mit érezhetünk vajon más jelenlétében? A felsőbbrendűség és az alávetettség között ingadozunk? A közöny és a tisztelet között?Szánalom vagy féltékenység?
A szülőkben valószínűleg föl sem merült, hogy félrevezetik, becsapják gyermekeiket, s így hosszú időre meghatározzák társadalmi életét. Mert az ő életüket is, viselkedésüket, érzelmeiket is néhány beléjük nevelt hiedelem szabályozta, hiszen a kor, amelyben éltek-élnek, elsősorban a másoknak való megfelelést tartotta és tartja fontosnak.Hogyan alakították ki a szülők ezeket a hiedelmeket? A saját szüleik oltották beléjük, vagy annak idején megalázó vereséget szenvedtek valakitől és gyermekükben keresik a kárpótlást? De akkor mi lehetett az ő választásuk?Vagy csendben megadták magukat?
Az állandó bizonyítási kényszer is örökíthető így. Én azt hiszem, a közös nevező a szabadság hiánya.
A legtöbb ember a hiedelmek fogja, s ezek a hiedelmek korlátozzák szabadságukat, határozzák meg viselkedésüket.
a működésképtelenség néhány receptje, III.
2013 szeptember 14. | Szerző: amfortas
Igen szórakoztató hallgatva az embereket azt találgatni, milyen hiedelmek rabjai, bár ugyanakkor elszomorító is látni, mennyire nem szabadok gondolati szinten ( sem) . Nem valami diktátor uralkodik rajtuk, csupán az , amit magukról és előítéleteik révén, másokról, a világról hisznek.
Egy megfigyelésemet példaként említve: Felnőttek szerveztek játékokat gyermekeiknek, és én meglepve tapasztaltam, hogyan bíztatják a versenyekben csemetéiket. Addig tetszik a dolog, míg a gyerekekbe önbizalmat táplálnak, ebben én is hiszek, jó. Azonban azt véltem látni, nem az volt a fontos, hogy ügyesen végrehajtsák a feladatot , hanem hogy legyőzzék pajtásukat és bebizonyítsák, ők a legjobbak. Mit gondolnak ezek a szülők? Azt, hogy attól értékes valaki, ha legyőzi a másikat? A teljesítmény csak akkor számít, ha jobb a másikénál?
Szerintem kizárólag az a fontos, hogy önmagunkat legyőzzük. Önmagunkat és nem a másikat!
A bölcs szerint nem lehet megítélni a hiedelmeket, elég, ha a hatásukat figyeljük és megértjük.
E fönti eset ösztönzi vajon a gyerekeket? Bizonyára, nem tudom… De mindenesetre motiválja őket. Ámde: hogyan hat a kapcsolataikra? Mi lesz a barátsággal, a szerelemmel, ha állandóan a másikhoz hasonlítjuk magunkat? A barátság, a szerelem így működésképtelen lesz!
Mit érezhetünk vajon más jelenlétében? A felsőbbrendűség és az alávetettség között ingadozunk? A közöny és a tisztelet között? Szánalom vagy féltékenység?
A szülőkben valószínűleg föl sem merült, hogy félrevezetik, becsapják gyermekeiket, s így hosszú időre meghatározzák társadalmi életét. Mert az ő életüket is, viselkedésüket, érzelmeiket is néhány beléjük nevelt hiedelem szabályozta, hiszen a kor, amelyben éltek-élnek, elsősorban a másoknak való megfelelést tartotta és tartja fontosnak. Hogyan alakították ki a szülők ezeket a hiedelmeket? A saját szüleik oltották beléjük, vagy annak idején megalázó vereséget szenvedtek valakitől és gyermekükben keresik a kárpótlást? De akkor mi lehetett az ő választásuk? Vagy csendben megadták magukat?
Az állandó bizonyítási kényszer is örökíthető így. Én azt hiszem, a közös nevező a szabadság hiánya.
A legtöbb ember a hiedelmek fogja, s ezek a hiedelmek korlátozzák szabadságukat, határozzák meg viselkedésüket.
Oldal ajánlása emailben
X