Idézet előző bejegyzésemhez

2012 augusztus 22. | Szerző: amfortas

 

“Ha nem beszélsz azzal, akivel pedig szót lehetne érteni, veszni hagytál egy embert. Ha pedig beszélsz azzal, akivel nem lehet szót érteni, elvesztegetted szavaidat. Az okos ember sem az embereket nem hagyja veszni, sem a szavait nem vesztegeti el.”
/Konfuciusz/

 

                                                             

 

 

Színes árnyékok, ha vagyunk

2012 augusztus 22. | Szerző: amfortas

 

Van úgy, hogy Aki, ha van, majdhogynem reménytelenül nehéz kapcsolat. Nézz a szemébe, s mit látsz?

Reményed a figyelő és beletörődő hallgatás, mert akkor jó beszélgetőpartner lehetsz. Őnéki reflektív emberként minden ingerre gazdag reakció keletkezik a lelkében, agyában, amit mívesen megformált mondatokkal, hangsúllyal és gesztusokkal ad elő környezetének. Viszont éppen a reflektív emberek gyarlósága határozza meg:  annyira kitölti figyelmét a saját reakcióinak változatos áramlása, hogy nem képes helyet szorítani a másik embernek. A folyamatos közlésvágy szélsőséges esetben  agyoncsaphatja nálad az érdeklődést. Annyi a mondanivalója, hogy a közbevetéseket afféle hátráltatásként éli meg, ha nem is türelmetlenül, de látszik rajta a várakozás, hogy befejezhesse aktuális monológját, vagy a másik szájából elhangzott félmondat által életre hívott gondolatsorba kezdhessen. Tudhatná, hisz épp azért türelmetlenkedik benne a közlésvágy, mert a másikat partnernek érzi, akinek talántán úgyszintén sok mondandója akadna.  A gazdag lelkű emberek mámoros kábultságával nem is tesz kísérletet, hogy előadását a közönségéhez igazítsa, így, ezért a másikokat roppantul fárasztja. Nem biztos, hogy mindezt tudatosan érzékeli is, ám valahol mégis lerakódik benne, és növeli boldogtalanságát, sehová tartozásának érzetét. Ezt persze azzal a nyomós érvvel ködösíti, hogy az épp aktuális valakik a kivételesen rossz beszélgetőpartnerek, ha netán hozzászólnának spirituális monológjához… és természetesen senki más, akivel valaha eddig beszélgetésbe mélyült. ( Hangsúly a beszélgetésen) Azt hiszem, szenved, és nem találja a kiutat – önmagából. Azt gondolja, hogy hiányzik a számára megfelelő közeg, de ez a befogadó környezet csak azt jelenthetné, hogy kibeszélhesse magából a reflexióit, és megfelelő fogadtatásban részesüljön. Inkább értő és lelkesedni képes hallgatóságra vágyik, mint párbeszédet folytató emberekre. Ő tehát boldogtalan, kifinomult, művelt. Ám kifinomultsága és műveltsége sem teremt olyan érzékenységet benne, amivel a másik ember lelki folyamatait érzékelni tudná. A reflektív emberek figyelme mindig a saját reakcióikra irányul elsősorban, a velük szemben álló ember viszont láthatatlan marad a számukra. Legfeljebb színes árnyék a retinán. Meg vagy ezzel tisztelve, ne feledd. Elnézve Őt az a benyomás támadhat, hogy a gazdag belső életet élő emberek törvényszerű elkülönülését látod. Kettősség, ellentétet hordozó kettősség valósul meg az esetükben: minél intenzívebb a belső élet, annál kevésbé kellenek a társak, viszont annál jobban megnő a közlésvágy, ami egyféle közönség után kiált. A jó közönség aztán a végén tapssal jutalmazza  Igen, figyeld meg Őket, s rájössz: csak színes árnyékok vagyunk egy retinán.

 

Párbeszéd? Szemlélet-mód ? Szellemiség…

2012 augusztus 11. | Szerző: amfortas

 

Alaki magányomban gyakran gondolom végig,  helyesen reagáltam-e le egy vitát, másként is válaszolhattam volna-e valakinek. Kétségtelen, és már csak a valószínűség kedvéért is, beismerem, hogy vannak tévedéseim, amikor nem megfelelően értem a másik szavait. Viszont ha elég mélyre merülök a kérdésben, akkor a tévedés és a félreértés lényegtelenné válik. Egy szöveg ugyanis nem pusztán kijelentés, nem állítások összessége, amiket lehet vitatni, amik tévesek vagy igazak, vagy részben igazak. Egy szöveg azt a szellemiséget, bázist jeleníti meg, amelyből a másik ember kiindul, amely köré az életét szervezi. Ebből a szempontból viszont már a másik fél tárgyi tévedése nem pusztán tévedés, amit felvilágosító kampánnyal helyre lehet tenni, hanem annak megnyilatkozása, ami Ő, ahogy Ő birtokba veszi a világot. Ha  ez ismételten megjelenik egy “párbeszédben”,  s ezt felismerjük, akkor már feleslegesnek, lényegtelennek tarthatjuk azt is, hogy kijavítjuk-e a pontatlanságait, vagy sem, mert ezer tárgyi tévedés pontosítása sem hat vissza arra a szellemre, amely benne és általa növekszik.  Én ma már méltatlannak tartom azt, hogy tárgyi tévedésekkel hadakozzak, mert mindez lényegtelen. Nem tartom fontosnak, hogy minden pontban helyesen értettem-e a másik ember mondatait, mert adott esetekben meggyőződtem, minden félreértés mellett helyesen érthettem a szellemiségét. Ezekből következően a racionális, érvelő vitát csak bizonyos helyzetekben tartom fontosnak, bizonyos (párbeszédképes) partnerek esetén, tehát nem hiszek abban, hogy ezzel valamiféle etikett alapján tartozom bárkinek. Acsarkodásomat  és elutasításomat, amit egy ember ki tud váltani, nem a másként gondolkodása, nem a tárgyi tévedése, de még csak nem is az esetleges tudatlansága váltja ki. Minden esetben a másik ember szellemére-szellemiségére reagálok – az összes többi mellékes.  A mai korszellemet egy rossz értelemben vett nőies, vizenyős, mindent relativizáló,  racionalizáló, alapjában véve üres és nihilista, pusztán az ember köznapi érzületét fontosnak érző valami hatja át. Alapjában véve nem is tudom megragadni a lényegét, sokkal inkább érzem. Ha jelképekhez akarnék fordulni, akkor telihold, mocsár, felcicomázott polgári lakás, konditerem, játszótér, tömegtér, agyalgás, sóhajtozás….. ilyesmik jutnak eszembe.

Ha racionálisan nézzük két ember párbeszédét, akkor nem fogjuk észrevenni, hogy többről van szó, mint egyszerű párbeszédről. Azt sem fogjuk észrevenni, hogy minden szellemiségnek hatása van – miként a mocsaras, párás, nyirkos közeg asztmát válthat ki huzamosabb ottlét esetén, úgy a másik emberben megnyilatkozó szellemnek is lehet agresszív, romboló arca, attól függetlenül, hogy ő ezt nem érzékeli, sőt, nem is ez a szándéka. Sokszor úgy  érzem beszélgetések során, hogy a másik emberben megnyilatkozó szellem porszívóként akar magába szippantani, pedig lehet, hogy a másik ember  csupán valami semleges kérdésről beszél… a maga szintjén. Meglehet, hogy tudati szinten egyéneknek, egymástól különböző egyéneknek éljük meg magunkat, ám mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy milyen szellemi bázisról indulunk, milyen “hatalom” bélyegét viseljük a homlokunkon, és ezáltal mennyi emberrel tartozunk ugyanabba a csoportba. Az egyéni különbségek ehhez képest eltörpülnek és mellékesek.      Ha mindezt értjük, látjuk, akkor válik egyértelművé, hogy csak a felszínes értelem számára norma a racionális vita, az örökös megbeszélés-párbeszéd ideája, vagy akár a másik ember feltétlen tisztelete, és a tartózkodás az ítélettől, aminek alapján szaván lehetne fogni a másikat.                  A különböző szellemi alappal rendelkezők között nem mindig lehetséges a párbeszéd, mert a szellemet nem az érv szólítja meg. Ezért van sokszor az is, hogy nem vállalok közösséget emberekkel – ezért van az, hogy nem a felőlük érkező sértés, kritika, egyet nem értés dönt arról, hogy szívesen beszélgetek-e vélük.

Én is egy jobb világért harcolok az én szintemen, bennem is valamilyen Törvény nyilatkozik meg. Márpedig ahol harcolni kell, ott szükségszerűen ellenség is van. Márpedig ahol Törvény van, ott törvénytelenség is van, amiről véleményt kell mondani, vagy, sőt akár el kell ítélni, kivetni, száműzni.  Ha némely emberek szellemiségét felidézem, még most is beleborzongok, még most is úgy érzem, mintha egy sötétlő folyosón mennék, ahol kénytelen vagyok tapogatni a falat, amelyet nyálkás, nyirkos valami borít. Többről van tehát szó, mint véleményekről és tévedésekről, többről, mint egyének közötti “párbeszédről”.  Ami fontos számomra: hogy a másik emberrel tudok-e szellemi közösséget vállalni, ugyanazon  eszmei közösség tagjai vagyunk-e, vagy esetleg egy “háború” két ellentétes táborához tartozunk, amelynek tétje, hogy a világ milyen arcot ölt majd.

Sokszínű arctalanság…. néhány változat

2012 augusztus 7. | Szerző: amfortas

                                                                                         

 

A világ végtelenül gazdag, hihetetlenül bonyolult, izgalmas hely, amelyben millió titok, kétség , ellentét feszül. Az emberi kapcsolatok feszültségét és drámáját jórészt az eltérő igények adják. Az ember nem csak szeretetre, hanem tiszteletre, fejlődésre, igazságra, értelemre, szabadságra, kihívásra, kalandra, de  biztonságra, jólétre  is vágyik. Szeretné, ha megbecsülnék, elfogadnák, elismernék, ám ugyanakkor szüksége van arra, hogy ő is tisztelhessen másokat. Ugyanaz az ember ellentmondásos vágyakat hordoz magában, sőt, igényei akár percről percre változhatnak. Vágyik a szeretetre, az elfogadásra, megkapja, majd rájön, hogy ez neki kevés, mert társat is szeretne, akivel egyenrangú is, ám akire ugyanakkor fel is tud nézni (megint  az ellentmondásosság…). Vágyik a szeretetre, de sokszor a szabadságáért mégis lemond arról, a biztonságról sőt, akár mindent feláldoz. Kérdései vannak, válaszokat is akar, olyan válaszokat, amelyek kielégítik. És a mai válaszok holnapra már kevésnek bizonyulhatnak . Hisz valamiben, és képes a hitéért ölni vagy meghalni. Ha pedig a hite megrendül, akkor összeomlik, hiába veszi körbe szeretet is akár.  Nem lehet eléggé ábrázolni az ember sokarcú valóságát, igényeinek ellentmondásos és bonyolult szerkezetét, létének törékenységét és kiszolgáltatottságát. Vannak aztán emberek , akiknek egész gondolkodásuk és filozófiájuk kimerül a szeretet, harmónia, építő gondolatok szentháromságában. Felépítenek egy hamis és hazug világot, amit az infantilis naivitás és bárgyúság hat át. Az ég rózsaszín, a felhők babaformájúak, és édes fodraik vannak. Mindenütt pillangók szálldosnak lassan és méltóságteljesen, miközben andalító zene szól, és az asztalon habos sütemények sorakoznak, meg gőzölgő kávé tejszínnel, és mindenki negédesen mosolyog, és egymás lelkét építik az emberek bölcs gondolatokkal és tanmesékkel, és nincsen egy rossz szó sem, csak szeretet és elfogadás, és sugárzó harmónia, és mindenütt élénk színek, a problémákat pedig nem kell megoldani, mert a szeretet mindent áthidal, a konfliktus pedig ismeretlen…..Az egész világ egy babaház-cukrászda…..!  Titkon talán gyűlölik a világot és valahogy így próbálnak bosszút állni rajta? Mert hát ennyire pocsék lenne az élet, hogy ilyen álomvilágba kellene menekülni előle?  És hogyan is szerethetné valaki az életet és a világot, ha nem létezőnek tekinti abból a neki nem tetsző jelenségeket, még csak meg sem kísérelve  megérteni azokat?

Vannak még például olyan emberek, -hah, nem kevesen,…,akiknek üres a lelkük-életük, ezért szükségük van célokra, feladatokra, amelyektől azt érezhetik, hogy van miért küzdeniük, hogy értelme van a létüknek.

A bennük terjeszkedő üresség miatt azonban nem tudnak örülni a sikernek, mert a cél elérése nem öröm számukra, hanem az üresség visszatérte. A célba éréssel visszazuhannak a letargiába mindaddig, amíg új feladatot nem találnak maguknak.

Látszólag hiperaktívak, törekvők. Inkább űzött vadak, menekülők. Életük pótcselekvések halmaza, életük eltékozolt élet.

Szívük joga.