Requiem

2011 augusztus 4. | Szerző: amfortas |

….my name is, mondta, György, Gyuri, á, akkor esetleg magyar?, találgatta a nő, Korim bólintott, hogy igen, az, ó, Magyarország, mosolygott rá erre a másik, annyit hallott már róla, de oly kevéssé ismeri, hát, meséljen neki egy kicsit a magyarokról, Schaffhausenig végül s van még egy kis idő, magyarok?,kérdezte Korim s a nő bólintott, igen, igen, mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt  kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they did out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg  néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így tovább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van meg még a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte emlék sem arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük,a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség, sajnos, intett a nő kedvesen,  ez már abszolute nem világos neki, úgyhogy Koren abba is hagyta, és megkérte útitársát, írja fel egy papírra a múzeum pontos nevét, s miután ez megtörtént, s ő eltette a papírt, elhallgatott, és csak nézte a nőt, ahogy barátságos, érzékeny tekintetét le nem veszi róla, és lassan mesél neki valamit, hogy Korim megértse, de Korim nem értette meg, mert szemmel láthatóan kikapcsolt, csak nézte a nőt, a kedves arcot, aztán az apró állomások fényeit, ahogy jönnek és mennek egymás után.

 

/Krasznahorkai László: Háború és Háború/