Requiem

2011 augusztus 4. | Szerző: amfortas

….my name is, mondta, György, Gyuri, á, akkor esetleg magyar?, találgatta a nő, Korim bólintott, hogy igen, az, ó, Magyarország, mosolygott rá erre a másik, annyit hallott már róla, de oly kevéssé ismeri, hát, meséljen neki egy kicsit a magyarokról, Schaffhausenig végül s van még egy kis idő, magyarok?,kérdezte Korim s a nő bólintott, igen, igen, mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt  kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they did out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg  néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így tovább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van meg még a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte emlék sem arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük,a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség, sajnos, intett a nő kedvesen,  ez már abszolute nem világos neki, úgyhogy Koren abba is hagyta, és megkérte útitársát, írja fel egy papírra a múzeum pontos nevét, s miután ez megtörtént, s ő eltette a papírt, elhallgatott, és csak nézte a nőt, ahogy barátságos, érzékeny tekintetét le nem veszi róla, és lassan mesél neki valamit, hogy Korim megértse, de Korim nem értette meg, mert szemmel láthatóan kikapcsolt, csak nézte a nőt, a kedves arcot, aztán az apró állomások fényeit, ahogy jönnek és mennek egymás után.

 

/Krasznahorkai László: Háború és Háború/

a hatalom, mint lehetőség….

2011 augusztus 2. | Szerző: amfortas

                    

A hétköznapi ember korlátok között él. Korlátot szabnak neki a törvények, az erkölcs, a környezete, a kötelezettségei, a függelmei, az érzelmei, a képességei, lehetőségei, az anyagi és társadalmi helyzete.

Ha megsértik, nem tudja megtorolni. Persze ez nem lenne baj. Ha bosszantja valami, az esetek többségében képtelen bosszúságának okát felszámolni. Amire vágyik, azt vagy egyáltalán nem, vagy részben, vagy kitartó munka után képes csak elérni. Minél nagyobb a vágy, annál kisebb a beteljesülés esélye.

Az élet csekély kilengésektől eltekintve a megszokott keretek között zajlik. Az, hogy kirúgnak valakit, vagy elveszíti a szerelmét, vagy elköltözik, esetleg jelentős vagyoni veszteséget szenved, az mind lényegtelen, mert mindezeket a megszokott kultúrában, társadalomban éli meg, javarészt változatlan adottságok közepette. A történtek az egyén életkörülményeit érintik, de életének keretei és korlátai lényegében változatlanok maradnak.

Adott egy ember, akit úgy ismerünk meg, hogy élete viszonylag kézzelfogható határok között zajlik. Aki éppen ezért a benne rejlő személyiségnek csak töredékét mutatja. Aki képességeinek csak egy töredékét használja. Aki vágyainak, érzéseinek jelentős részét legfeljebb a fantáziájában képes kiélni, és ott sem mindent. Még maga előtt is eltagad az ember bizonyos késztetéseket. Mert szégyelli, mert bűnnek tartja, mert megijed tőlük.(És amúgy is, általában az erkölcsösség sem más, mint az alkalom hiánya….) Ez ember egy nap hatalomhoz jut, és gyökeresen átalakul, megváltozik. Addigi környezete megretten, mert nem ismer rá. Ekkor megszületik a teória: a hatalom deformál.

Miért? Talán az volt a valóságos ember, akit addig ismertek? Aki vágyait, indulatait, érzéseit elrejtve, ki nem élve élte hétköznapi életét? Aki csak gondolatban akasztatta fel, vagy küldte munkatáborba gyűlölt ellenfelét? Most, hogy a valóságban megteheti, talán meg is teszi. És akkor azt mondják rá azok az emberek, akik szintén meg nem valósítható, be nem vallható fantáziákat hordoznak a lelkükben, hogy a hatalom deformál. Nem. A hétköznapok korlátai deformálják az embert. Akik kitalálták, hogy a hatalom torzít, azok nem ismerik önmagukat.

A hatalom az elfojtott vágyak kiélésének lehetősége. Mindig így volt és mindig így lesz, ne legyenek illúzióink. Van rá ma is aktuális példa, nem egy.