Lépjetek tovább

2011 május 4. | Szerző: amfortas |

A világ fejlettebb részeiben hosszú évek óta mondogatják, hogy lehetővé kell tenni a munka és a magánélet összeegyeztetését – legyen szó a családi vagy az egyéni életstratégiákról (munkamegosztás), vagy a munkahelyekről (rugalmas beosztás), vagy  akár a szolgáltatásokról (nyitvatartások időbeli kitolása, hogy a dolgozók is el tudják intézni dolgaikat).

Ez a „munka és magánélet összeegyeztetős” megközelítés nagyon egy modellhez kötődik: amikor az emberek hosszútávon egy munkahelyen dolgoztak, naponta adott időben, adott számú szabadnappal és szabad hétvégékkel.

Eközben a világ egy másféle munkamodell irányába fordult, ahol bizonyos munkaformák esetleg nem folyamatos, de akár esténkenti, vagy hétvégi elfoglaltságot jelentenek, vagy szezonmunkát, félig otthoni (táv)munkát, netán változó munkahelyszíneket és munkaórákat.

Valahol az elképzelés és a valóság közt elsikkadt mindaz, ami valóban minőségi változást hozhatott volna a családok életében. Így maradt meg a legtöbb helyen a nők munkája amolyan kiegészítő (bár szükséges) második jövedelemforrásnak, amivel szemben továbbra is a nők családban végzett munkája maradt a szinte egyetlen jóléti plusz forrás.

Maradt tehát  a „nemek közti szociális paktum” a papíron, a valóság pedig továbbra is úgy, ahogy azelőtt volt.

Az alapprobléma az, hogy a család és munka összeegyeztetését csakis mint női feladatot, női illetékességet említik, amellyel őket segítik, de amiben a férfiaknak nem kell szerepet vállalniuk.

Ez azt jelenti : hivatalossá teszik azt, hogy egy nőnek minden családi feladatot vállalnia kell és még lehetőleg dolgozni is (sokat,mert  emelni kell a női foglalkoztatottságot). Semmi sem változik tehát az eddigiekhez képest.

Néhány éve jött be a képbe a „megosztás” fogalma, amellyel végre azt szeretnék előtérbe tolni, hogy ha a nők dolgoznak (és ahhoz, hogy dolgozhassanak) az apáknak  igenis meg kell fogni a családi munkák végét, méghozzá egyenlő arányban. ( de: hányszor halljuk, hogy „nekem segít a párom”, a „férjem segít otthon” – mintha az nem is az ő otthona volna, csak szívességből a nő feladataiból átvesz alkalmilag valamit…)

Mások ennél messzebb mennek, és egyenesen azt mondják, hogy a „családimunka-mentesítés” lenne az a kedves lépés az jóléti államtól, amivel a nőket valóban tudnák segíteni. Ez azt jelentené, hogy  megsokszoroznák a család számára igénybe vehető gondozási és egyéb szolgáltatásokat. De itt is kimaradnak a férfiak a dologból, a nők dolga lenne továbbra is az élet megszervezése, sokkal több és jobb szolgáltatással. Hiába no, a „piszkos (és nem fizetett) munkát” senki nem végezné önként, főleg, ha eddig nem kellett neki. Ez utóbbi megközelítésnek annyi haszna talán lenne, hogy végre forintosítani (eurósítani) lehetne az otthon végzett monoton munka értékét, és ez talán felértékelné azt a társadalomban.

Természetesen ez is elmélet marad, mivel a legtöbb (akár gazdag) államban a mai napig nem tudják megoldani még az elegendő szolgáltatást sem (pl. elegendő és nem méregdrága bölcsőde, óvoda), nemhogy még ezen túl tudnának menni…

Így hát marad a két fél által megosztott „munka és magánélet összeegyeztetés”, azaz a férfiaknak és nőknek egyaránt érvényes változata, mint kitűzhető cél.

Hogy ezt hogy lehetne valahogy megoldani ?– mert leírva egyszerűnek tűnik, de tudjuk, milyen messze van a valóságtól…
Például:

·    újragondolni a férfiak és nők családi stratégiáit / kapcsolatait

·    növelni a családoknak nyújtott „külső” segítségek – szolgáltatások számát (s minőségét)

·    átgondolni a (fizetett) munka szervezését,szerkezetét

Például a családi munkamegosztást (kulturális) kampányokkal népszerűsíteni (a tévében mutatott modellek is mennyit számítanak!) az iskolákban is kellene beszélni erről – a szerepekről, saját magunk és környezetünk ellátásáról, az apai gyesről). Rendszerszinten beszélni a gyesről, esetleg a megosztott gyesről (egyidőben két félállású szülő félgyesen), a magasabb juttatásokról – még ha rövidebb ideig is. Beszélni kell a minőségi gyerekellátásról (bölcsőde), ennek flexibilitásáról (miért is kell négykor zárjon a bölcsőde, óvoda?…).

Ami viszont a munkaszervezést illeti, talán lehetne a férfiközpontú modellen is változtatni, ahol csak egy kiterjesztett időbeli jelenlét biztosíthatja a (jó) munkavégzést, miközben egyrészt egyre inkább atipikusok leszünk, másrészt hatalmas technikai fejlődést tudtunk le rövid idő alatt, amivel kibővülnek a munkavégzés színterei. Az atipikus munkavégzés sokszor azt is jelenti, hogy a karrier nem egy lineáris (vertikális) módon épül, hanem esetleg horizontálisan (nagy rugalmasságot és állandó tanulást követelve a munkavállalótól). Így már egész más szemmel nézhetnénk a részidős munkavégzést is, nemcsak egy, a nőket sújtó, kicsit alacsonyabb rendű munkaforma lenne.

Természetesen ehhez nemcsak a férfiaknak és a társadalomnak kellene változnia, hanem a nőknek is. Ha már ennyit tanulnak, és ekkora sikerrel (több a diplomás nő, mint férfi), akkor végre a hozzáállásukban is merhetnének változtatni (magabiztosság, fellépés, hozzáállás a munkához). Fel kellene fordítani a modelleket, nem elfogadni azt, amit kicsit leereszkedően ajánl a társadalom (még ezt is ritkán és nem rendszerszerűen) a nőknek, hogy segítse őket a teljes családi feladatsor magukra vállalásában, hanem más hozzáállást kialakítani.

Nem sajnálatból, együttérzésből, hanem hatékonyságból és némi igazságérzettel kellene átgondolni, hogy ha nem sikerül a munkapiaci viszonyokat átrendezni, esetleg nem sikerül az elöregedő, egyre drágább társadalmi modellünket sem fenntartani a jövőben.