Örülünk, Vincent…

2011 május 25. | Szerző: amfortas

 

“Kedden visszavette Magyarország a Mol Szurgutnyeftyegaz által eddig tulajdonolt részesedését” – jelentette be tegnap Orbán Viktor. – “Ez több volt, mint vásárlás, ez egy nehéz küzdelem volt, egy év kemény tárgyalássorozat és egyeztetés után sikerült nyélbe ütni a megállapodást. Fontos lépést tettünk az erős Magyarország felé vezető úton, egy ország sem lehet erős, ha teljesen kiszolgáltatott az energiaellátása.”

Akkor most nyilván belevásárolunk a British Petrolba is. Hiszen ez nyilvánvalóan újabb lépést jelentene az erős Magyarország felé, tovább csökkentené az energiafüggőségünket és nem növelné tovább a hiányt.

A hülyének is megéri, hát még nekünk.

De most komolyan. A Szurgutnyeftyegaz tulajdonosi részvétele kellemetlen volt, de sem a magyar államnak, sem a magyar fogyasztóknak, sem a MOL magyar menedzsmentjének nem okozott komoly hátrányt a jelenlétük, erről gondoskodott a Gyurcsányék által az OMV tulajdonszerzése után átvert Lex Mol és a Mol alapszabályának 2009-es módosítása, amivel távol tudták tartani a Szurgutot a közgyűlésekről. A Lex Mol megerősítette Hernádi és Csányi pozícióit a Molban, így az OMV végül eladta a részesedését az oroszoknak. Nem nagy vakmerőség feltételezni, hogy ez a két nem túl Fidesz-távoli oligarcha vette rá Orbán Viktort, hogy vásárolják ki az oroszokat a Molból. Mert ami jó az M&M Vállalatnak, az jó a hazának is.

“Tudomásul kell vennünk, hogy válsághelyzetben mindenkinek ki kell venni a részét a teherviselésből” – mondta Hernádi Zsolt tavaly ősszel, aztán a Mol nyeresége végül a különadó ellenére 6 százalékkal nőtt. Ennek biztos nincs köze ahhoz, hogy a benzinár többször is történelmi csúcsot döntött, hiszen a nemzeti együttműködés rendszerében a vállalatok, különösen a nemzetstratégiai szempontból jelentős nagyvállalatunk nem hárítja át a fogyasztókra a különadót.

Fellegi Tamás bejelentése szerint a kormány az IMF-hitelből lehívott de fel nem használt részéből fedezi a vételárat. Értem, hogy Strauss-Kahn szopatóból szopóágra került, de azért ne higgyük már, hogy az IMF-nél mindenki alszik. Az IMF-hitel felvételekor a magyar kormány által aláírt szándéknyilatkozatban nem volt szó a Mol visszavásárlásáról, ezzel szemben volt szó egy sor kellemetlen intézkedésről, köztük a hiány csökkentéséről. Ezt még egy viharos májusi éjszakán el kell magyarázni az IMF-nek. Vagy az adófizetőknek, hogy mégsem az IMF-hitelből vettünk Molt.

Fellegi szerint a részvényvásárlás nem növeli a hiányt és az adósságot. Ötletes. Mondhatni unortodox könyvelés. Ahogy a háztartások százezreinek adóssága sem nőtt meg attól, hogy új lakást vettek, úgy nyilván a magyar állam adóssága sem fog nőni attól a ténytől, hogy a törlesztésre félretett pénzt elköltjük. Az adósság annyira nem nő, hogy az MFB konkrétan egy 500 millió eurós kötvénykibocsátást tervez a Bloomberg információi szerint.

De legalább az energiafüggőségünk csökkenni fog, sőt, ha hinni lehet Szijjártó Péternek (és miért pont neki ne lehetne), az energiafüggőségünk úgy ahogy van, megszűnik. Eddig tudniillik az oroszoktól szereztük be a földgázt, mostantól kezdve a Moltól fogjuk, és augusztusig sarkalatos törvényben töröljük el a termodinamika első törvényét.

Fellegi cáfolta, hogy a megállapodás csomagban történt volna. Így minden spekuláció, amely esetleg Paks oroszok által bővítését, a Malév visszaszerzését vagy a budapesti metrókocsi-beszerzést érintené, légből kapott és sérti a nemzeti érdekeinket.

De azért bízzunk benne, hogy Versailles-i bíróságon nem olvasnak híreket.

Nyilvánvaló, hogy az erős Magyarországról, az energiafüggőség csökkentéséről és a nem növekvő adósságról, röviden a Mol visszavásárlásának valódi indokairól és következményeiről tett kijelentések: hazugságok. Csányi és Hernádi (és az általuk irányított nyilvános cégek) komoly támogatást nyújtottak Orbánnak és a Fidesznek az ellenzékben töltött évek alatt, és ez elcseszett kormányzati antré utáni fiskális korrekció idején (amikor iparág vezető cégként nem hogy nem tiltakoztak, de kifejezetten kiálltak a különadókért). Ezt a szívességet hálálja most meg Orbán az adófizetők pénzén.

Nehéz küzdelem volt, tiszta szerencse, hogy minden bandita, aki számít, ugyanazon az oldalon harcolt, kivéve a magyar adófizetőket.

(Örülünk, Vincent )

rémlik valami?

2011 május 4. | Szerző: amfortas

 

“Aki nem hajlandó visszaemlékezni a múltra,

arra ítéltetik, hogy megismételje azt “

/George Santayana/

http://www.youtube.com/watch?v=8NyG9JB3q_c

Lépjetek tovább

2011 május 4. | Szerző: amfortas

A világ fejlettebb részeiben hosszú évek óta mondogatják, hogy lehetővé kell tenni a munka és a magánélet összeegyeztetését – legyen szó a családi vagy az egyéni életstratégiákról (munkamegosztás), vagy a munkahelyekről (rugalmas beosztás), vagy  akár a szolgáltatásokról (nyitvatartások időbeli kitolása, hogy a dolgozók is el tudják intézni dolgaikat).

Ez a „munka és magánélet összeegyeztetős” megközelítés nagyon egy modellhez kötődik: amikor az emberek hosszútávon egy munkahelyen dolgoztak, naponta adott időben, adott számú szabadnappal és szabad hétvégékkel.

Eközben a világ egy másféle munkamodell irányába fordult, ahol bizonyos munkaformák esetleg nem folyamatos, de akár esténkenti, vagy hétvégi elfoglaltságot jelentenek, vagy szezonmunkát, félig otthoni (táv)munkát, netán változó munkahelyszíneket és munkaórákat.

Valahol az elképzelés és a valóság közt elsikkadt mindaz, ami valóban minőségi változást hozhatott volna a családok életében. Így maradt meg a legtöbb helyen a nők munkája amolyan kiegészítő (bár szükséges) második jövedelemforrásnak, amivel szemben továbbra is a nők családban végzett munkája maradt a szinte egyetlen jóléti plusz forrás.

Maradt tehát  a „nemek közti szociális paktum” a papíron, a valóság pedig továbbra is úgy, ahogy azelőtt volt.

Az alapprobléma az, hogy a család és munka összeegyeztetését csakis mint női feladatot, női illetékességet említik, amellyel őket segítik, de amiben a férfiaknak nem kell szerepet vállalniuk.

Ez azt jelenti : hivatalossá teszik azt, hogy egy nőnek minden családi feladatot vállalnia kell és még lehetőleg dolgozni is (sokat,mert  emelni kell a női foglalkoztatottságot). Semmi sem változik tehát az eddigiekhez képest.

Néhány éve jött be a képbe a „megosztás” fogalma, amellyel végre azt szeretnék előtérbe tolni, hogy ha a nők dolgoznak (és ahhoz, hogy dolgozhassanak) az apáknak  igenis meg kell fogni a családi munkák végét, méghozzá egyenlő arányban. ( de: hányszor halljuk, hogy „nekem segít a párom”, a „férjem segít otthon” – mintha az nem is az ő otthona volna, csak szívességből a nő feladataiból átvesz alkalmilag valamit…)

Mások ennél messzebb mennek, és egyenesen azt mondják, hogy a „családimunka-mentesítés” lenne az a kedves lépés az jóléti államtól, amivel a nőket valóban tudnák segíteni. Ez azt jelentené, hogy  megsokszoroznák a család számára igénybe vehető gondozási és egyéb szolgáltatásokat. De itt is kimaradnak a férfiak a dologból, a nők dolga lenne továbbra is az élet megszervezése, sokkal több és jobb szolgáltatással. Hiába no, a „piszkos (és nem fizetett) munkát” senki nem végezné önként, főleg, ha eddig nem kellett neki. Ez utóbbi megközelítésnek annyi haszna talán lenne, hogy végre forintosítani (eurósítani) lehetne az otthon végzett monoton munka értékét, és ez talán felértékelné azt a társadalomban.

Természetesen ez is elmélet marad, mivel a legtöbb (akár gazdag) államban a mai napig nem tudják megoldani még az elegendő szolgáltatást sem (pl. elegendő és nem méregdrága bölcsőde, óvoda), nemhogy még ezen túl tudnának menni…

Így hát marad a két fél által megosztott „munka és magánélet összeegyeztetés”, azaz a férfiaknak és nőknek egyaránt érvényes változata, mint kitűzhető cél.

Hogy ezt hogy lehetne valahogy megoldani ?– mert leírva egyszerűnek tűnik, de tudjuk, milyen messze van a valóságtól…
Például:

·    újragondolni a férfiak és nők családi stratégiáit / kapcsolatait

·    növelni a családoknak nyújtott „külső” segítségek – szolgáltatások számát (s minőségét)

·    átgondolni a (fizetett) munka szervezését,szerkezetét

Például a családi munkamegosztást (kulturális) kampányokkal népszerűsíteni (a tévében mutatott modellek is mennyit számítanak!) az iskolákban is kellene beszélni erről – a szerepekről, saját magunk és környezetünk ellátásáról, az apai gyesről). Rendszerszinten beszélni a gyesről, esetleg a megosztott gyesről (egyidőben két félállású szülő félgyesen), a magasabb juttatásokról – még ha rövidebb ideig is. Beszélni kell a minőségi gyerekellátásról (bölcsőde), ennek flexibilitásáról (miért is kell négykor zárjon a bölcsőde, óvoda?…).

Ami viszont a munkaszervezést illeti, talán lehetne a férfiközpontú modellen is változtatni, ahol csak egy kiterjesztett időbeli jelenlét biztosíthatja a (jó) munkavégzést, miközben egyrészt egyre inkább atipikusok leszünk, másrészt hatalmas technikai fejlődést tudtunk le rövid idő alatt, amivel kibővülnek a munkavégzés színterei. Az atipikus munkavégzés sokszor azt is jelenti, hogy a karrier nem egy lineáris (vertikális) módon épül, hanem esetleg horizontálisan (nagy rugalmasságot és állandó tanulást követelve a munkavállalótól). Így már egész más szemmel nézhetnénk a részidős munkavégzést is, nemcsak egy, a nőket sújtó, kicsit alacsonyabb rendű munkaforma lenne.

Természetesen ehhez nemcsak a férfiaknak és a társadalomnak kellene változnia, hanem a nőknek is. Ha már ennyit tanulnak, és ekkora sikerrel (több a diplomás nő, mint férfi), akkor végre a hozzáállásukban is merhetnének változtatni (magabiztosság, fellépés, hozzáállás a munkához). Fel kellene fordítani a modelleket, nem elfogadni azt, amit kicsit leereszkedően ajánl a társadalom (még ezt is ritkán és nem rendszerszerűen) a nőknek, hogy segítse őket a teljes családi feladatsor magukra vállalásában, hanem más hozzáállást kialakítani.

Nem sajnálatból, együttérzésből, hanem hatékonyságból és némi igazságérzettel kellene átgondolni, hogy ha nem sikerül a munkapiaci viszonyokat átrendezni, esetleg nem sikerül az elöregedő, egyre drágább társadalmi modellünket sem fenntartani a jövőben.