Torinói Ló

2011 április 8. | Szerző: amfortas |

Egy anti-teremtéstörténet ,  amikor a Lettből lesz a Nincs. Épp fordítva, mint ahogy Isten teremtett az univerzumot. A hatodik nap végén nem világosság lőn, hanem sötétség… Nem mindenkinek való ez a fajta filmkészítési felfogás, az biztos ( talán Neked sem kellene megnézned, ha kikapcsolódni vágysz) Tarr mindenesetre  így fejezi be alkotói pályafutását. Teljesen lecsupaszítja a filmnyelvet. Hátramenetben eljut a film határáig. Megszünteti a világot, és a tőle már megszokott filmes eszközeit alkalmazva felszámolja az érzéseket. Ürességet hagy hátra katarzis helyett. Megszünteti a világot, amit ő maga teremtett.  Zseniális film, zseniális hattyúdal.      A szereplők csak a legalapvetőbb szükségletekkel foglalkoznak. Esznek, isznak, alszanak. Nem látható szándék, terv, vágy vagy bármi, ami másra bírná őket. Alig beszélnek, csak a legszükségesebbeket közlik egymással. Nem mutatnak érzelmeket, alkalmazkodnak bezárt világuk körülményeihez. Amikor felpakolnak, és gyalog útnak indulnak, hiába hagyják el a láthatárt, valami ismeretlen erő nem ereszti őket, mert nincs kiút ebből a világegyetemből. A folytonos ismétlődést, a létezés teljes monotóniáját egyetlen, visszafelé irányuló eseménysor töri meg. Napról napra egyre furcsább és rémisztőbb természeti jelenségek mutatkoznak meg. Először a szú percegése szűnik meg a fában. Majd a ló nem akarja húzni a szekeret. Később már nem is eszik, nem is iszik. A víz kiapad a kútból. Fényes nappal elsötétül az ég. Végül a parázs is kihűl, kialszik minden fény. Aztán már csak a semmi van.
A Torinói Ló  öngyilkos merészséggel a legvégsőkig megy el az élet mibenlétének és értelmének kutatásában. A nem-történést meséli el, hat napban, ennek erőteljes eszközeivel: a végletekig nyújtott, hosszú snittek, a fekete-fehér költői képek,Víg Mihály minimalista, monoton zenei aláfestése, a szereplők arcának meggyötörtsége és hallgatásuk, hétköznapi és monoton, gépies cselekvéseik.                          

A mai, a mindent elözönlő fotók és ábrázolások világában Tarr a kép végéről beszél. Szerinte eddig csak a szavak zavarták össze a fejünket (ezért kaptak olyan kis szerepet Tarr filmjeiben), most meg már a kép is. Ez az oka annak, hogy Tarr Béla számára bezárult a kör, és nem tud több filmet készíteni.

Hat nap alatt fogy el a világ. Először a megélhetést biztosító ló adja fel, látjuk és érezzük, hogy már soha többé nem fogja elhagyni az istállót. Aztán pálinkáért jön egy szomszéd, aki elmondja, hogy eltűnt a város és bekövetkezett a végső lealjasodás, majd eltűnik a víz a kútból, és végül a szél is elül, és sötétség borul mindenre. Apa és lánya rutinja eközben változatlan, elmenekülnének, de rájönnek, hogy már nincs hova, úgyhogy csak ülnek a sötétben és eszik a nyers krumplit.

Miközben Tarr Béla visszagyűri a világot a kezdeti sötétségbe, teljesen konkrét szinten is “visszacsinálja” a filmjét. A nyitójelenet a legélőbb és legérzelmesebb a filmben, a kamera körbetáncolja a kocsist és lovát, és tapintható a szenvedésük. A beavatatlan néző ekkor még esetleg azt hiheti, a kocsisról és lányáról fog szólni a film, de ahogy ismétlődnek a napok, Tarr fokozatosan elszívja az érzelmeket a filmből, megszűnik az együttérzés lehetősége, mert a figurák nem hősei a filmnek, csak példaként használja fel őket. Az eleinte dinamikusan pörgő-mozgó kamera is egyre inkább elcsitul, a végén leül. Az emberitől és érzelmestől haladunk az üresség felé. Nincs fájdalom a végén, mert már rég nincs, mi fájjon, nincs, kinek fájjon. Csak ülök a sötétben, kukán. Innen nincs tovább.