A „mi kultúránk” … avagy, tanulj, hogy boldogulj!

2011 március 24. | Szerző: amfortas

Annyuk! Meddig tanujjon a gyäräk?

Elgondolkodtam azon, hogy az emberi fajhoz legközelebb álló majmok utódjaik egy éves korukra önálló életre képesek. Manapság a civilizált társadalmunkban gyermekeink még 25 éves korukban sem képesek önálló életre, szüleik vagy az állam támogatására szorulnak, hogy befejezhessék tanulmányaikat, ami még mindig nem feltétlenül az életre készíti fel őket. Hogy is van ez?

Az emberi élet nem hunyna ki egészen, rossz példának okáért egy nagyobb természeti katasztrófa következtében… Bizonyos módon ennél is rosszabb lenne a helyzet. Néhány órán belül nemcsak a kőkorszakban találnánk magunkat, hanem a szinte teljes tehetetlenség állapotában is. Elvégre a kőkorszakban az emberek tökéletesen jól éltek élelmiszer-áruházak, bevásárlóközpontok, vaskereskedések nélkül is, és mindazon bonyolult rendszerek nélkül, amelyek gondoskodnak arról, hogy ezek a helyek tele legyenek a számunkra szükséges cikkekkel. Pár óra leforgása alatt zűrzavar és anarchia törne ki városainkban, és a létszükségleti cikkek mindörökre eltűnnének az áruházak polcairól. Napokkal később mindenütt éhínség lenne. Az életben maradtak nem ismernék a kőkorszaki ember számára magától értetődő készségeket – a saját környékükön termő ehető és ehetetlen növények megkülönböztetésének képességét, a vadállatok becserkészésének, megölésének, valamint húsuk elkészítésének és tartósításának képességét, és a legfontosabbat: a környezetükben található anyagokból való eszközkészítés képességét. Közülünk vajon hányan tudnak irhát pácolni? Kötelet készíteni nyersanyagokból? Követ pattintani? Hát még fémet olvasztani nyers ércből. Az évezredek során kifejlődött mindennapos kőkorszaki készségek elvesztek.

Legtöbbünk egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy olyan életet élünk, amilyet az embernek az idők kezdetétől fogva szántak; egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy a gyerekeink pontosan azt tanulják az iskolákban, amit tanulniuk is kell. Óvodás és kisiskolás korban a gyerekek az idejük nagy részében olyasmit tanulnak, amit senki sem tud nem megtanulni, aki kultúránkban nő fel. Például megtanulják az elsődleges színek nevét. Hűha, képzeljétek csak el, hogy hiányoznak az iskolából aznap, amikor a kék színt tanulják. Életük hátralevő részében azon tűnődnének, milyen színű is az ég. Megtanulják megmondani az időt, megtanulnak számolni, összeadni és kivonni, és persze megkezdik az olvasás elsajátítását. Javasolnék egy kísérletet. Ha vennénk 30 gyereket két osztályra bontva, őket egyformán tanítjuk, ugyanazokat a tankönyveket kapják az iskolai évek alatt, ám az egyik osztályt egyáltalán nem tanítjuk olvasásra, a másikat pedig a szokásos módon tanítjuk: a tizenkét év végén mindkét osztályban egyformán tudnak majd olvasni. Azért merek biztosan előállni ezzel a sejtéssel, mert a gyerekek végső soron ugyanúgy tanulnak meg írni, ahogy beszélni: úgy, hogy olvasó emberek társaságában vannak, és képesek akarnak lenni arra, amire ezek az emberek képesek. Megfordult a fejemben a következő kérdés: Ahelyett, hogy két-három évig olyasmikre tanítjuk a gyerekeket, amiket amúgy is elkerülhetetlenül megtanulnak, miért nem olyasmikre tanítjuk inkább őket, amiket amúgy nem feltétlenül fognak megtanulni, és amiket abban a korban éppenséggel még élveznének is? Például a csillagok alapján való tájékozódást. A bőrcserzést. Az ehető és ehetetlen dolgok megkülönböztetését. Hajléképítést az elejétől kezdve. Szerszámkészítést nyersanyagokból. Kenukészítést. Az állatok nyomának követését – mindazokat az elfeledett ám még ma is értékes képességeket, amelyekre valójában a civilizációnk épül. Rendben van, az iskolák elég rosszul készítik fel a gyerekeket a civilizációnkbeli sikeres és embert beteljesítő életre, de miben kiválóak? Hát először is remekül távol tartják a fiatalokat a munkaerőpiactól. Nem lesznek tizenkét vagy tizennégy évesen bérből és fizetésből élők, vagy munkanélküliek, hanem továbbra is csak fogyasztók maradnak – és több milliárd forint értékű árut fogyasztanak a szülők munkával megkeresett pénzén. Képzeljék csak el, mi történne a gazdaságunkkal, ha az iskolák hirtelen becsuknák kapuikat. kétmillió aktív fogyasztó helyett hirtelen kétmillió munkanélküli fiatalunk lenne: teljes gazdasági katasztrófa. Természetesen egészen más volt a helyzet mondjuk kétszáz évvel ezelőtt, amikor még elsősorban agrártársadalom voltunk. A fiatalok az elvárásnak és a szükségnek megfelelően tíz-tizenkét éves korukban munkába álltak. A tömegek számára tökéletesen megfelelőnek tartották a négy-, öt- vagy hatosztályos oktatást. A társadalom jellegének változása miatt azonban kevesebb fiatalra lett szükség a gazdaságokban, és a gyermekmunka elleni törvények beiktatását követően hamarosan lehetetlen volt gyárakban dolgoztatni a tíz-tizenkét éveseket. Gondoskodni kellett arról, hogy ne legyenek az utcán – hol is lennének jobb helyen, mint az iskolában? Természetesen új anyagokat kellett a tananyagba illeszteni, hogy legyen mivel eltölteni az időt. Nem nagyon számított, hogy mi legyen az. Jegyezzék meg mindegyik állam fővárosának nevét, bonyolult egyenleteket vezessenek le, biflázzák be a bibliát. Tanuljanak meg verset elemezni, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak egyetlen verset sem. Olvassanak el egy nagyszerű klasszikus regényt, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak el egyet sem. Tanuljanak világtörténelmet, még akkor is, ha egyik fülükön bemegy, a másikon meg ki. Tanulják meg az euklédeszi geometriát, még akkor is, ha két évvel később egyetlen tételt sem tudnak bebizonyítani – akkor sem, ha az életük múlik rajta. Mindezt és sok-sok más dolgot persze azzal igazoltak, hogy hozzájárulnak a sikerhez és a gazdag beteljesüléshez, melyet ezek a fiatalok majd felnőttként megtapasztalnak. Kivéve persze, hogy nem így volt. Csakhogy erről senki sem akart tudni. Senkinek sem jutott volna eszébe az érettségi után öt évvel levizsgáztatni ezeket a fiatalokat, hogy kiderüljön, mennyi minden maradt meg bennük. Senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőlük, hogy valójában mennyi hasznát vették a tananyagnak, vagy hogy mennyiben járult hozzá sikerükhöz és emberi beteljesülésükhöz. A fiatalok távol tartása a munkaerőpiactól azonban csak a felét teszi ki az iskolák remek munkájának. A kötelező iskolai korhatár csökkentése a mai kormánytól megint csak egy olcsó blöff. Az őslakosoknál – a törzsi társadalmakban – a gyerekek tizenhárom-tizennégy éves korukra befejezik azt, ami mi a saját nézőpontunkból „oktatásnak” neveznék. Készen állnak az „érettségire” és a felnőtté válásra. Ezekben a társadalmakban ez azt jelenti, hogy 100%-ig képesek az életben maradásra. Az öregek egy csapásra mind eltűnhetnének, s akkor sem lenne zűrzavar, anarchia és éhínség e fiatal felnőttek között. Minden nehézség nélkül képesek lennének folytatni az életüket. A szülők képességei és technikái közül semmi sem veszne el. Ha úgy akarnák, egészen függetlenül élhetnének attól a törzsi szerkezettől, amelyben fölnevelték őket.

Tőlünk azonban mi sem áll távolabb, mint hogy a gyerekeink képesek legyenek a társadalmunktól függetlenül élni. Nem akarjuk, hogy az érettségizők 100%-ig képesek legyenek az életben maradásra, mert akkor megtehetnék, hogy kiszállnak a mi kis gondosan felépített gazdasági rendszerünkből, és azt teszik, amihez csak kedvük van. Nem akarjuk, hogy azt tegyék, amihez csak kedvük van; azt akarjuk, hogy pontosan két választásuk legyen (feltételezve, hogy nincs saját vagyonuk): Szerezzenek állást, vagy menjenek egyetemre. Nekünk mindkét választás megfelel, mert szükségünk van állandó utánpótlásra kezdő dolgozókból, emellett szükségünk van orvosokra, ügyvédekre, fizikusokra, matematikusokra, pszichológusokra, geológusokra, biológusokra, iskolai tanárokra, és így tovább. A polgári oktatás mindezt szinte maradéktalanul teljesíti. Az érettségizők kilencvenkilenc egész kilenc tized százaléka e két lehetőség közül választ.

Iskoláink nem mondanak csődöt, csak éppen olyasmiben érnek el sikert, amit nem vagyunk hajlandók észrevenni. Nem hibája a rendszernek, hanem jellegzetessége, hogy olyan érettségizőket állít elő, akiknek nincsenek készségeik, akik nem képesek életben maradni, és akik kénytelenek dolgozni vagy éhezni. A rendszernek ezt kell tennie ahhoz, hogy a dolgok továbbra is úgy menjenek, ahogyan most mennek.

És még egy baromságról. Az iskoláztatás szükségességét támasztja alá a kultúra egy berögzült mítosza. E szerint a gyerekek nem hajlandók tanulni, hacsak nem kényszerítik rá őket – az iskolában. Része magának a gyerekkor mítoszának, hogy a gyerekek utálják a tanulást, és minden áron igyekszenek elkerülni. Természetesen, akinek van gyereke, az tudja, micsoda képtelen hazugság ez. A gyerekek csecsemőkoruktól kezdve a világ legfantasztikusabb tanulói. Ha egy négy nyelvet beszélő családban nőnek fel, akkor három-négy éves korukra négy nyelven fognak beszélni – egyetlen iskolában töltött nap nélkül, pusztán a családtagjaik közt időzve, mert borzasztóan szeretnék, ha képesek lennének arra, amire a családtagjaik. Akinek van gyereke, az tudja, hogy milyen fáradhatatlanul kíváncsiak. Amint képesek kérdezni, szüntelenül kérdezősködnek, gyakran az őrületbe kergetve szüleiket. Kíváncsiságuk kiterjed mindenre, amit el tudnak érni, ezért van az, hogy a szülők hamarosan jó magasra tesznek – és ha lehet, hét lakat alá zárnak – mindent, ami törékeny, veszélyes, vagy nem gyerek kezébe való. Mind ismerjük a gyerekbiztos kupakokról szóló vicc igazságát: ez az a fajta, amelyet csak a gyerekek tudnak kinyitni.

Címkék:

Nostradamus

2011 március 16. | Szerző: amfortas

Mottó: a közeljövő – különösen annak
egy adott részlete – nem más, mint egy matematikailag kiszámítható képlet
eredménye, mely képletben az állandók a múlt eseményei, a változók pedig a
jelen történései.

Nostradamusról sok mindent el lehet mondani, akárcsak a jóslatairól. Egy
biztos: próféciái túl pontosak voltak ahhoz, hogy ne lehessen őket komolyan
venni. Lehet akár mágiát, telepátiát, természetfeletti képességeket, vagy bármi
mást tulajdonítani Nostradamusnak – aki korának kiemelkedő alakja volt -, de
ettől függetlenül a jövendölései túlságosan is pontosnak bizonyultak.
Centúriákba rendezett próféciái izgalmas olvasmányok. Én mindenesetre egy
konkrét próféciájára koncentrálnék. Mégpedig a II. centúria 90. versére.
Tudomásom szerint ez az egyetlen, mely konkrétan Magyarországgal foglalkozik.

A vers francia szövege (forrás: Erika
Cheetham – A nagy Nostradamus könyv):

Par vie et mort changé regne d’Ongrie

La loi sera plus aspre que service:

Leur gand cité d’hurlements plaintcts
et crie,

Castor et Pollux ennemis dans la lice

Magyarok földjén vált az
uralom.

A törvény nyomán felzokog a bánat.

Városukban vér folyt az utakon,

Castor, Pollux, testvér testvérre támad.

Címkék:

Tsunami Live…

2011 március 11. | Szerző: amfortas

Bela ezt írta: “En most Japan, Mie prefektura Kawagoe Cho nevu helyen vagyok, ahol az egyik lakasom van. Szemelyesen nincs semmi bajom, attol eltekintve, hogy a futes nem mukodik, kint havaseso esik. De van aram, viz, internet es nemi palinka. Viszont az orszagban nagyon nagy baj van tobb, mint 5 millio haztartas aram es minden mas kozmu nelkul van. Egy atomeromu eleg rendesen megserult es most egy nagy halom ember azon mesterkedik, hogy hogyan hutsek a tulfutott uran rudakat.”

Bela ezt írta: “Veletlenul elkottyantotta valaki a TV-ben. Nincs masodik hiradas rola”

(03.11.én, 14.20″ ) Ez elég szarul hangzik

19.40″ : Japánban nukleáris vészhelyzetet rendeltek el.

A föld tengelyét a rengés 27 cm-el elmozdította.

Fukushima erőmű