mi mindenre szánsz időt?

2011 január 12. | Szerző: amfortas |

Ha úgy is gondoljuk nap-nap után, hogy jövedelmeink szűkösek, fogunkhoz kell verni a garast, de azért mégis: a múltbéli jövedelmeinkhez viszonyítva többnyire gazdagnak számítunk: az elmúlt 50 évben az átlagos vásárlóerő megháromszorozódott, még akkor is, ha a kenyér kilója már nem 3,60 Forint. Gondoljunk csak a seregnyi elektromos berendezésre, amelyeknek tulajdonképpen az lenne a feladatuk, hogy életünket megkönnyítsék. A szociológusok mégis állítják, hogy a mikroprocesszoros mosógép, multifunkcionális robotgép és egyéb okos eszközök bevetése ellenére sem  vagyunk képesek  a háztartási munkát jottányit sem csökkenteni. Nem robotolunk kevesebbet, mint nagyszüleink : szabadidő helyett csupán nagyobb technikai fejlettségre tettünk szert.

Komfortigényünk növekedése egyrészt, a lehetőségek tárháza másrészt folyvást ösztönöz a jobb felé törekvésre. Minden magasabb rendű állatfajt arra programozott a természet, hogy gyorsan szokjon hozzá a meglévő állapothoz és máris jobbra törekedjen. Így működik  a jutalomgépezet, a „fogyasztói társadalom”. Mert hiszen magunkat akarjuk jutalmazgatni nap mind nap. Valami mindig hiányzik, valami örömöcskével mindig gazdagítani szeretnénk tetszőleges számú szükségleteinket. Hogy ez miért jó, vagy nem jó, arról már nem szaporítanám a szót. Hanem az időfaktor…. Minden, amit csak el akarunk érni, időbe kerül. Minden szabad óra új tevékenységgel telik, – ahogy a levegő is kitölti a vákuumot (horror vacui). Aki szerint ez egy banális megállapítás, az nem veszi figyelembe, milyen nehéz tudomásul vennünk, hogy mindennapi hajszoltságunk főként abból adódik, miszerint nem vagyunk képesek lemondani valamiről. Nem tanultuk meg, hogyan álljunk el tudatosan valamely tervünktől, hogy ennek fejében egy más tevékenységet esetleg utolsó cseppig kiélvezhessünk. Végső soron az egész társadalom abból él, hogy szükségleteket ébreszt, nem pedig elnyom. Az időhiány miatt elvégzetlenül maradt dolgok utáni vágy többnyire legyőzi azt az örömet, hogy valami valósággá válhat. R. Musil  „ a tulajdonságok nélküli ember” c. könyvében így ír:

„ Gyötörte őket a félelem, hogy nem jut idejük mindenre, és nem is voltak tudatában annak, hogy az, hogy idejük van, nem mást jelent, mint hogy nem jut idejük mindenre.”