Az emberélet útjának felén,
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém. …
/DANTE-Pokol/
Könnyű út vezetett odáig, ha most visszagondolok! Könnyedén, átgondolatlanul és felelőtlenségeim teljes lendületével sétáltam bele abba a rothadó, kéngőzös mocsárba, amely most egyre fojtogatóbban vesz körül, de elsüllyedni nem vágyom benne, sőt a felszínen lubickolni sincs nagy kedvem, pedig nincs sok választásom. Azazhogy talán mégis!
„aztán felsejlik bennem a tudás, hogy van bennem tér egy második, időtlen, nagyobb életre.”
/Rainer Maria Rilke: szeretem lényem sötét óráit/
De most még csak az élet második felének könyvét olvasom.
Itt és most, az élet második felében a külső világra orientált én és a mély psziché között folyik a csata; az én ragaszkodik a megszokotthoz, a múlt mintáihoz, fél a változástól, nem akar igazán felnőni a szó teljes értelmében, a psziché viszont a belső fejlődés útja felé hívogat, megköveteli, hogy vállaljak felelősséget saját életemért és mondjak le mindörökre mások hibáztatásáról. Éljek tudatosan, hagyjam magam mögött a szülői és kulturális elvárásokat, tanuljam meg a helyes döntések művészetét, és ne féljek az egyedülléttől, amely nem azonos a magánnyal, hanem lényeges része a teljes felnőtté válásnak.
Van tehát még sok dolgom ebben a világban, de előbb…vagy utóbb a végére érek – a könyvnek.
E titkos úton át a mester és én
visszaindultunk világos világba;
s a pihenésre gondolni se késvén,
kúsztunk föl, ő elől és én nyomába,
míg a sok szépből, melyet az ég hordoz
láttam egynémit, egy kis karikába:
és így jutottunk ki a csillagokhoz.
/DANTE-Pokol/