emlékmozaik, 1.

2010 október 6. | Szerző: amfortas |

Vannak bizonyos helyzetek, melyekhez fel kell nőni, melyekre meg kell érni. Sőt, a legtöbb ilyen. Márai szerint nincsenek véletlen találkozások. És, ha emlékeink közt kotorászunk, többnyire magunkkal találkozunk. Ha szerencsések vagyunk, megérjük előbb vagy utóbb, hogy megismerkedünk önmagunkkal , elképzeljük, sőt aztán tudjuk is már, milyen az a keret,amely körülvesz bennünket, amelyet feszegettünk, mialatt felnőttünk. Szívesen nyitjuk ki a fiókokat, nézzük meg az elsárgult képeket, leveleket, hagyatékunk mozaikkockáiból egyre tágabb keretben, egyre élesebben áll össze a kép. Megtanulunk olvasni az addig észre sem vett apró jelekből. Észrevesszük, hogy örökségünk nem is poros, lecsupaszítva kortól, történelemtől ott marad a barátság, a szerelem, a félelem, féltékenység, az emlékekből kibomló történetek és történelem, a mi saját külön bejáratú történelmünk, valóra vált álmaink, amikben magunkat látjuk viszont és ez mind-mind egyre inkább a miénk! Átforgatjuk a jelenbe és építgetjük tovább, mint egy korszak készülő dokumentumfilmjét, rajzoljuk a térképet emlékeinkből, a magunkra hagyományozott örökségből. Ezen a térképen minden táj egyformán érdekes, színes, formákat, alakot ölt, mint életünk megannyi színtere. A távolság felszabadít bennünket, legyen az időben vagy kilométerben mérhető. A messziről jött ember szabadságával szemezgetünk, mert ebből a távlatból könnyebben megtaláljuk mindazt, ami nekünk jó, amiből tovább építkezünk a magunk örömére. Így lesz örökségünk álmaink, öröklétünk záloga.