Nemrég egy
budapesti képzőművészeti gimnáziumban, a „kisképzőben” jártam, ahol nyílt napot
tartottak, vagyis minden szakma diákjai kiállították alkotásaikat. Lenyűgözött ezeknek a fiataloknak ügyessége, tehetsége,
kreativitása, és mondhatom, rég láttam ilyen színvonalas, tartalmas kiállítást.
A 14-18 éves gyerekek csodákat varázsoltak kőből, fából, üvegből, textilből,
bármely anyagból, amelynek művelését szakmájukká választották. Ez az élményem elevenedett
fel bennem, amikor a napokban egy cikk került a kezembe. Minden kommentár nélkül
idemásolom, íme:
|
Amerika Írta Thomas L. Friedman Egy nagy washingtoni banketten voltam a múlt héten. |
Linda Zhou, Alice Wei Zhao, Lori Ying, Angela Yu-Yun Yeung, Lynnelle Lin
Ye, Kevin Young Xu, Benjamin Chang Sun, Jane Yoonhae Suh, Katheryn Cheng Shi,
Sunanda Sharma, Sarine Gayaneh Shahmirian, Arjun Ranganath Puranik, Raman
Venkat Nelakant, Akhil Mathew, Paul Masih Das, David Chienyun Liu, Elisa Bisi
Lin, Yifan Li, Lanair Amaad Lett, Ruoyi Jiang, Otana Agape Jakpor, Peter
Danming Hu, Yale Wang Fan, Yuval Yaacov Calev, Levent Alpoge, John Vincenzo
Capodilupo és Namrata Anand.
Nem, sajnálom, nem a Kínai–Indiai Baráti Társaság bankettjéről van szó.
Szabad a gazda?
Rendben. Ezek
a gyerekek mind amerikai középiskolások. Ők adják a többségét a 2010-es Intel
tudományos tehetségkutató verseny negyven döntősének; ez az országos verseny a
tudományos problémákra adott megoldásaik alapján azonosítja és díjazza a
matematikában és a természettudományokban legjobb középiskolai diákokat
Amerikában. A díjátadó bankett kedden volt, és amint azt a fenti névsorból
kiolvashatják, a legtöbb döntős – nagyrészt ázsiai – bevándorló család sarja
Valóban, ha
valakinek további meggyőzésre van szüksége a bevándorlás előnyeiről, jöjjön
csak el az Intel tudományos tehetségkutató döntőjére. Jómagam megszállott
bevándorláspárti vagyok. Azt gondolom, ha fenntartjuk a legális bevándorlók
folyamatos áramlását országunkba – viseljenek bár kék gallért vagy fehér
laboratóriumi köpenyt –, az a kulcsa annak, hogy továbbra is Kína előtt
járjunk. Mert amikor ezeket az energikus és ambiciózus embereket egy
demokratikus rendszerrel és szabad piaccal elegyítjük, csoda történik. Ha meg
szeretnénk őrizni ezt a csodát, olyan bevándorlási reformra van szükségünk,
amely garantálja, hogy mindig ide
vonzzuk majd és –
rendezett formában – itt is tartsuk a világ sikerorientált és intellektuális
embertartalékainak krémjét.
Ez nem bonyolult. Modern, bekábelezett világunkban immár nem országok vagy
cégek között zajlik a legfontosabb gazdasági verseny. A legfontosabb gazdasági
verseny valójában az egyes ember és a saját képzelőereje között zajlik. Mert,
ha bármelyikünk gyereke kitalál valamit, a kivitelezésében manapság minden
korábbinál gyorsabban, olcsóbban, messzebbre juthat – egyénileg. Napjainkban
szinte mindenből tömegcikk lesz, kivéve a képzelőerőt, kivéve az új ötletek
kicsiholásának képességét.
Ha – tegyük fel – éppen kipattant egy ötlet szikrája a fejemből, ma
felfogadhatok Tajvanról egy tervezőt, hogy készítse el a tervrajzát. Aztán találhatok
Kínában egy vállalatot, amely legyártja a prototípust. A sorozatgyártásra
találhatok egy gyárat Vietnamban. A csomagolás és a szállítás lebonyolítására
használhatom az Amazon. com-ot. A freelancer.com révén találhatok valakit, aki
elkészíti a logómat és szürke eminenciásként irányít. És mindezt hihetetlenül
olcsón kihozhatom. Az ötlet szikrája az egyetlen, ami nem árucikk, és soha sem
lesz az. És ez a bizonyos Intel-bankett elejétől a végéig éppen a legjobb
ötletcsiholóinkról szólt.
A bankett kezdete előtt minden döntőst egy, a tudományos projektjét vázoló
tábla elé állítottak. A 17 éves Namrata Anand, a kaliforniai Harker iskolából
jött diáklány, türelmesen elmagyarázta nekem, miben is állt a kutatása,
amelyben spektrumelemzést és más adatokat alkalmazott, hogy információt nyerjen
az Androméda-köd kémiai dúsulás-történetéről. Egyetlen szavát sem értettem, de
a szeme csillogását, azt bizony felfogtam.
A legemlékezetesebb beszélgetésem mégis a 30 éves Amanda Alonzóval esett,
aki biológia tanárnő a kaliforniai San José Lynbrook nevű középiskolájában. A
döntősök közül kettőnek ő a tanára. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a titka,
azt felelte, hogy az iskolája által nyújtott lehetőségek, a rendkívül „támogató
szülők”, és az Intel ösztöndíja, ami lehetővé tette számára, hogy idejének egy
részét mindennap annak szentelje, hogy a diákokat e versenyben való részvételre
ösztönözze, és felkészítse. Aztán ezt mondta nekem: San Joséból a helyi
ingatlanosok a lehetséges bevándorlóknak Kínában és Indiában újsághirdetésekben
ajánlják, hogy az ő Lynbrook iskola körzetében „vásároljanak otthont”, mert az
„két Intel tudományos tehetségkutató verseny győztest” adott.
Komolyan mondom, hogy az ESPN-nek és az MTV-nek élőben kellene közvetítenie
az Intel-döntőket.
Ilyenkor mind a negyven döntőst bemutatják, röviden szólnak az életükről és
arról, hogy mit akarnak elérni. Aztán közlik, kik nyertek a kilenc legjobb
projekttel. Végül következik a drámai csúcspont: ki az abszolút győztes, aki a
negyvenből a legeslegjobb projekttel elnyerte a százezer dolláros nagydíjat. Az
idén az új-mexikói Erika Alden DeBenedictis volt az abszolút győztes, aki olyan
navigációs rendszer szoftverjét fejlesztette ki, amely lehetővé teszi, hogy
űrjárművek hatékonyabban „utazzanak át a naprendszeren”. Amikor bejelentették,
hogy ő nyerte a nagydíjat, tudományőrült döntős társai megrohanták
szerencsekívánataikkal.
Be kell ismernem, húsz éve ez volt a leginspirálóbb estém a fővárosban.
Azon gondolkodtam, hogy „ha csak néhány dolgot – a bevándorlást, az oktatás
nívóját, a sávszélességet, és a fiskális politikát – rendbe tudjuk tenni, akkor
talán nem lesz semmi bajunk”. Azzal az érzéssel távoztam, hogy igaza volt a
döntős társai által szóvivőjüknek választott diáklánynak, Alice Wei Zhaónak, a
wisconsini Sheboygan North középiskolából, amikor azt mondta a hallgatóságnak:
„Ne tipródjanak azon, hogy milyen problémákat kell majd a mi nemzedékünknek
megoldania. Higgyék el nekem, a jövőnk jó kezekben van”.
A cikk 2010. március
21-én jelent meg a The New York Times hasábjain