A tehetség….
2010 március 28. | Szerző: amfortas
Nemrég egy
budapesti képzőművészeti gimnáziumban, a „kisképzőben” jártam, ahol nyílt napot
tartottak, vagyis minden szakma diákjai kiállították alkotásaikat. Lenyűgözött ezeknek a fiataloknak ügyessége, tehetsége,
kreativitása, és mondhatom, rég láttam ilyen színvonalas, tartalmas kiállítást.
A 14-18 éves gyerekek csodákat varázsoltak kőből, fából, üvegből, textilből,
bármely anyagból, amelynek művelését szakmájukká választották. Ez az élményem elevenedett
fel bennem, amikor a napokban egy cikk került a kezembe. Minden kommentár nélkül
idemásolom, íme:
|
Amerika Írta Thomas L. Friedman Egy nagy washingtoni banketten voltam a múlt héten. |
Linda Zhou, Alice Wei Zhao, Lori Ying, Angela Yu-Yun Yeung, Lynnelle Lin
Ye, Kevin Young Xu, Benjamin Chang Sun, Jane Yoonhae Suh, Katheryn Cheng Shi,
Sunanda Sharma, Sarine Gayaneh Shahmirian, Arjun Ranganath Puranik, Raman
Venkat Nelakant, Akhil Mathew, Paul Masih Das, David Chienyun Liu, Elisa Bisi
Lin, Yifan Li, Lanair Amaad Lett, Ruoyi Jiang, Otana Agape Jakpor, Peter
Danming Hu, Yale Wang Fan, Yuval Yaacov Calev, Levent Alpoge, John Vincenzo
Capodilupo és Namrata Anand.
Nem, sajnálom, nem a Kínai–Indiai Baráti Társaság bankettjéről van szó.
Szabad a gazda?
Rendben. Ezek
a gyerekek mind amerikai középiskolások. Ők adják a többségét a 2010-es Intel
tudományos tehetségkutató verseny negyven döntősének; ez az országos verseny a
tudományos problémákra adott megoldásaik alapján azonosítja és díjazza a
matematikában és a természettudományokban legjobb középiskolai diákokat
Amerikában. A díjátadó bankett kedden volt, és amint azt a fenti névsorból
kiolvashatják, a legtöbb döntős – nagyrészt ázsiai – bevándorló család sarja
Valóban, ha
valakinek további meggyőzésre van szüksége a bevándorlás előnyeiről, jöjjön
csak el az Intel tudományos tehetségkutató döntőjére. Jómagam megszállott
bevándorláspárti vagyok. Azt gondolom, ha fenntartjuk a legális bevándorlók
folyamatos áramlását országunkba – viseljenek bár kék gallért vagy fehér
laboratóriumi köpenyt –, az a kulcsa annak, hogy továbbra is Kína előtt
járjunk. Mert amikor ezeket az energikus és ambiciózus embereket egy
demokratikus rendszerrel és szabad piaccal elegyítjük, csoda történik. Ha meg
szeretnénk őrizni ezt a csodát, olyan bevándorlási reformra van szükségünk,
amely garantálja, hogy mindig ide
vonzzuk majd és –
rendezett formában – itt is tartsuk a világ sikerorientált és intellektuális
embertartalékainak krémjét.
Ez nem bonyolult. Modern, bekábelezett világunkban immár nem országok vagy
cégek között zajlik a legfontosabb gazdasági verseny. A legfontosabb gazdasági
verseny valójában az egyes ember és a saját képzelőereje között zajlik. Mert,
ha bármelyikünk gyereke kitalál valamit, a kivitelezésében manapság minden
korábbinál gyorsabban, olcsóbban, messzebbre juthat – egyénileg. Napjainkban
szinte mindenből tömegcikk lesz, kivéve a képzelőerőt, kivéve az új ötletek
kicsiholásának képességét.
Ha – tegyük fel – éppen kipattant egy ötlet szikrája a fejemből, ma
felfogadhatok Tajvanról egy tervezőt, hogy készítse el a tervrajzát. Aztán találhatok
Kínában egy vállalatot, amely legyártja a prototípust. A sorozatgyártásra
találhatok egy gyárat Vietnamban. A csomagolás és a szállítás lebonyolítására
használhatom az Amazon. com-ot. A freelancer.com révén találhatok valakit, aki
elkészíti a logómat és szürke eminenciásként irányít. És mindezt hihetetlenül
olcsón kihozhatom. Az ötlet szikrája az egyetlen, ami nem árucikk, és soha sem
lesz az. És ez a bizonyos Intel-bankett elejétől a végéig éppen a legjobb
ötletcsiholóinkról szólt.
A bankett kezdete előtt minden döntőst egy, a tudományos projektjét vázoló
tábla elé állítottak. A 17 éves Namrata Anand, a kaliforniai Harker iskolából
jött diáklány, türelmesen elmagyarázta nekem, miben is állt a kutatása,
amelyben spektrumelemzést és más adatokat alkalmazott, hogy információt nyerjen
az Androméda-köd kémiai dúsulás-történetéről. Egyetlen szavát sem értettem, de
a szeme csillogását, azt bizony felfogtam.
A legemlékezetesebb beszélgetésem mégis a 30 éves Amanda Alonzóval esett,
aki biológia tanárnő a kaliforniai San José Lynbrook nevű középiskolájában. A
döntősök közül kettőnek ő a tanára. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a titka,
azt felelte, hogy az iskolája által nyújtott lehetőségek, a rendkívül „támogató
szülők”, és az Intel ösztöndíja, ami lehetővé tette számára, hogy idejének egy
részét mindennap annak szentelje, hogy a diákokat e versenyben való részvételre
ösztönözze, és felkészítse. Aztán ezt mondta nekem: San Joséból a helyi
ingatlanosok a lehetséges bevándorlóknak Kínában és Indiában újsághirdetésekben
ajánlják, hogy az ő Lynbrook iskola körzetében „vásároljanak otthont”, mert az
„két Intel tudományos tehetségkutató verseny győztest” adott.
Komolyan mondom, hogy az ESPN-nek és az MTV-nek élőben kellene közvetítenie
az Intel-döntőket.
Ilyenkor mind a negyven döntőst bemutatják, röviden szólnak az életükről és
arról, hogy mit akarnak elérni. Aztán közlik, kik nyertek a kilenc legjobb
projekttel. Végül következik a drámai csúcspont: ki az abszolút győztes, aki a
negyvenből a legeslegjobb projekttel elnyerte a százezer dolláros nagydíjat. Az
idén az új-mexikói Erika Alden DeBenedictis volt az abszolút győztes, aki olyan
navigációs rendszer szoftverjét fejlesztette ki, amely lehetővé teszi, hogy
űrjárművek hatékonyabban „utazzanak át a naprendszeren”. Amikor bejelentették,
hogy ő nyerte a nagydíjat, tudományőrült döntős társai megrohanták
szerencsekívánataikkal.
Be kell ismernem, húsz éve ez volt a leginspirálóbb estém a fővárosban.
Azon gondolkodtam, hogy „ha csak néhány dolgot – a bevándorlást, az oktatás
nívóját, a sávszélességet, és a fiskális politikát – rendbe tudjuk tenni, akkor
talán nem lesz semmi bajunk”. Azzal az érzéssel távoztam, hogy igaza volt a
döntős társai által szóvivőjüknek választott diáklánynak, Alice Wei Zhaónak, a
wisconsini Sheboygan North középiskolából, amikor azt mondta a hallgatóságnak:
„Ne tipródjanak azon, hogy milyen problémákat kell majd a mi nemzedékünknek
megoldania. Higgyék el nekem, a jövőnk jó kezekben van”.
A cikk 2010. március
21-én jelent meg a The New York Times hasábjain
Főzőcske, de okosan
2010 március 18. | Szerző: amfortas
/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:”Normál táblázat”; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:””; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; mso-bidi-font-size:14.0pt; font-family:”Calibri”,”sans-serif”; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:”Cordia New”; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}
Ettél már cápauszony levest? Nagyon jó receptek találhatók a neten ám! Jó étvágyat, ha hozzájutsz! Azaz…várj egy picit, megkérdeznélek, mielőtt nekilátsz, tudsz-e még valamit a cápákról azon kívül, hogy csúnya mérges ragadozó állat, alig várja, hogy a közelébe kerülj és megehessen? Én azt gondolom, többnyire nem tudsz semmit a cápákról, ezért szeretnélek néhány izgalmas dologba beavatni, ha bírod az agymunkát. Mert a cápa a természet egyik legősibb, legkülönösebb, hovatovább legtökéletesebb gépezete és mint ilyen, a nagy túlélő. Köztünk élő kövület. Már a Devonban (úgy 400 millió éve ) megjelent, amikor bizonyos halak épp lábakat kezdtek növeszteni, hogy meghódítsák a szárazföldi élőhelyeket (Tetrapodák, az ostobábbjai. A cápa nem volt ilyen meggondolatlan, maradt a vízben…) Ekkor terjedtek el a szárazföldön az első ízeltlábúak is, mint a rovarok és a pókok. Hol voltak még akkor a dinók!…A devonban jöttek létre az első fás szárú szárazföldi növények, ami lehetővé tette, hogy a növények nagyobb méretet érjenek el. A cápa pedig vígan és gondtalanul elvolt a tengerben, mindene megvolt, nem kellett házat építenie, fűtenie,autóra, jakuzzira gyűjtenie, a betevő falat beúszott a szájába, csak kicsit meg kellett szűrnie a vizet azokkal a pikkelyszerűségekkel, amit mi fogaknak hiszünk. Ezek a megkeményedett pikkelyek könnyen kitörnek, de hamar pótlódnak is…A cápák a kihullott fogaikat 24 órán belül képesek kicserélni! ( Sőt,vannak ilyesfajta „fog” nélküli cápák is, melyek a tengervízből planktonokat szűrnek ki…) A „fogak” rágásra alkalmatlanok, csak az áldozat megragadására, és tépésére alkalmasak. A kitépett falatokat aztán egészben nyelik le. Az emberre nem támadnak, csak néha, tévedésből belekap némelyikük, de csontosak, rágósak vagyunk és a cápa minket nem szeret, nem tud bennünket megrágni. Megragadni sem nagyon tud ám Téged, ahhoz hátára kell forduljon, mert alul van a szája. Egyébként, a cápákat evőgépként ismerik. De miután a cápafajok egy része hidegvérű, van, amelyik naponta csupán a testsúlya két százalékának megfelelő mennyiségű ételt eszik. Ez valamennyivel kevesebb annál, amennyit az ember eszik. Tudod-e, miért nagy túlélő a cápa? Nincs immunrendszere, nem fognak rajta a betegségek, fertőzések. Testének tekintélyes része a mája, ez nagyságrendekkel erőteljesebb méregtelenítő képességekkel bír, mint akár az emberé. Ezzel a védekezéssel be is éri. Ellenségei nem voltak, értelmetlen legyilkolászására nem készítette fel Jóisten, vagyis az evolúció az alatt a négyszázmillió év alatt, míg meg nem jelent az ember. Húsa nem túl ízletes. Mozgékony sőt rendkívül gyors különleges testalkata és uszonyai valamint bőrfelülete miatt. A cápabőrt az ember már lekoppintotta, mert a legjobb siklófelületnek bizonyult. A cápáknak nincs egyensúlyszervük, ezért aztán állandóan mozogniuk kell, ha megállnának, elszédülnének és ebből sok bajuk származna.. Nincs úszóhólyagjuk, ezért egyszerűen elsüllyednének, ha abbahagynák az úszást. Tehát a cápa állandó mozgásban van. Nem alszik, mert akkor sokat kellene forgolódnia álmában és lehet úgy aludni? De nincs is rá szüksége. Jól fejlett agya egy nagy porcba van ágyazva, hiszen csontjai nincsenek, porcos-hal. Rugalmas testét annak köszönheti, hogy csontozat helyett porcok alkotják a vázát. (nem virágvázát, Te!) Torpedó alakú testük az egyik legáramvonalasabb forma a természetben. Igaz, az úszóik merevek, nem összehajthatóak, mint más halaknál, ezért ha vízfelszínhez közel úsznak, mint vitorlák merednek fel. A májában tárolt zsírt energiaforrásként használva a fehér cápa akár 3000 ( háromezer!) kilométert is le tud úszni egyvégtében! Van egy különleges szerve az úgynevezett Lorenzini-féle ampulla. A cápa ezzel érzékeli az élő szervezetek, a zsákmányállatok által kibocsátott gyenge elektromos erőteret. De képesek érzékelni a víz sótartalmát és hőmérséklet különbségeket, a tengervíz nyomását, nyomáskülönbségeket és összetételét. Legkiválóbb szervük azonban az orruk, agyuk kétharmada csak a szaglással foglalkozik. Állítólag egyetlen csepp vért képesek megérezni több kilométeres távolságból. Szaglószervük páratlan, ha mondjuk Pesten, a Kecskeméti utcában finganál, azt Kecskeméten megérezné, ha szabad efféle hasonlattal élnem. Érdekesség még a cápáknál az, hogy a szájukban találhatóak az állatvilág legfinomabb elektromos érzékelői. Egy milliomod voltnyi elektromos feszültséget is képesek érzékelni. Ez még annál is kisebb, mint az a természetes elektromos jel, amelyet az állati idegrendszer csatlakozási pontjai adnak le. Így a cápa elektromos nyomon is tudja követni áldozatát. A cápa oldalán húzódó hosszanti vonal nyomásérzékelő csatornák. Ezeket a csatornákat kocsonyás anyag tölti ki, amely egy közelben tartózkodó állat mozgására, vagy a cápa mozgásával keltett és az álló tárgyakról visszaverődő nyomáshullámokra reagál. A cápák általában jól látnak, de sokkal fejlettebbek a szagló szerveik. Orrlyukaikat csakis szaglásra használják, a vérre rendkívül érzékenyek. A tengervízben, egymilliószoros hígításban is észlelik a vért, az körülbelül olyan, mint 115 liter vízben egy csepp vér. A legtöbb cápa már kifejlett utódot hoz világra, a tojás az anya szervezetében fejlődik ki, elevenszülők. Az anya méhében az erősebb utódok a gyengébbeket elfogyasztják. A legtöbb cápánál a két szem, mivel távol van egymástól és hólyagszerű, 360 fokos látást biztosít neki. A tengerfenéken portyázik. Van egy kedvencem, a Lámpás cápa: tüskés, világító cápa, és kizárólag csak a Csendes- és az Atlanti óceán szigetvilágának környékén él. A hasán levő lámpás segítségével kutat élelem után. Egyszerűen zseniális! Igen, ragadozó, elsősorban planktonokkal, halakkal, rákokkal, kagylókkal táplálkozik, de a nagyobb termetű cápafajok tengeri emlősöket is zsákmányolnak, Egyébként: biztos, hogy semelyik fatája sem növényevő, ha a planktonokat az állatok közé soroljuk (a fajok 10%-a lehet veszélyes az emberre).Többségük a tengerek lakója, de egyes fajok a trópusi folyókban is megélnek. Vérük sótartalma szinte hajszálpontosan megegyezik a tengervíz sótartalmával, ahogy az emberé is, úgyhogy ezen is lehet elmélkedni cápauszony-leves evése közben. Ja, a cápauszony: elég könnyen beszerezhető, a szárított cápauszony talán már a sarki fűszeresnél is ott van a polcon. Elkészítése könnyű, tán ízlés dolga csak, hogy nagykanállal edd!
Hm… még valami: A cápák lassan nőnek és viszonylag kis számú utódot hoznak világra. A járulékos halászat a populációk fennmaradását erősen veszélyezteti. Az angol, francia, spanyol, portugál, kínai, japán halászok a kifogott cápáknak ugyanis leggyakrabban csupán az uszonyait használják fel, levágják az élő állatról, majd a megcsupaszított cápát visszadobják a vízbe. A cápa ezt természetesen nem éli túl, mert nem készült effajta barbárságra és nem tud gyorsan új uszonyokat növeszteni, nem tud úszni, mozogni, elszédül és megfullad. A cápauszony és a cápahús is számos európai étteremben megtalálható, még hagyományos angol “fish and chips” éttermekben is. Utánanéztem: Évente átlagban 4 ember veszti életét cápatámadás miatt, és évente több, mint 70 millió cápát pusztít el a tápláléklánc csúcsán randalírozó teremtés koronája, az ember. (jelentős részüket tehát uszonyuk miatt irtják, a szar ízű kocsonyás uszonyt ínyencek”és potenciazavarosok eszik,) Jó étvágyat!
/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:”Normál táblázat”; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:””; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; mso-bidi-font-size:14.0pt; font-family:”Calibri”,”sans-serif”; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:”Cordia New”; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}
Egerek…
2010 március 13. | Szerző: amfortas
Hívatlan élettársaim: az egerek. Ügyes kis állatkák, mindenhová eljutnak, ahol élelmet találnak, kirágják maguknak az utat, hogy hozzájussanak, a falon felmásznak, a tetőről beügyeskedik magukat a kamrába, és egyre többen vannak. Az egércsapdát ismerik, leszarják, sőt! Körbeszarják, lássam, hogy ők nem dőlnek be ilyen ócska trükköknek. Van ellenszer más is, amivel véget vetek majd most már ennek a szimbiózisnak, de azért …van itt egy alap-probléma, amit kicsiben könnyű szívvel megoldunk, nagyban pedig végig sem gondolunk… Én most Neked megpróbálom pár mondatban megfogalmazni.
Elöljáróban: ne felejtsük el, hogy az ember nem földművelőnek és nem civilizációépítőnek született, hanem egyszerű táplálékgyűjtőnek, otthontalan nomádnak. És tökéletesen megvolt, jól élt így évmilliókig. Évmilliókig!!! A „ gazdálkodás”, a termelés tehát új, nagyon friss fejlemény. Nem úgy volt, hogy az ember néhány ezer éve megjelent a földön és tüstént elkezdett gazdálkodni, termelni, kultúrát , közösséget, falvakat, városokat építeni. Sőt, az ember nem is arra született, hogy földművelővé, civilizáció-építővé váljon. Évmilliókon keresztül tehát egyfajta, általánosan betartott korlátozott vetélkedés törvényei szerint élték életüket, aminek lényege: vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem üldözheted vetélytársad, nem semmisítheted meg táplálékait, nem tagadhatod meg, hogy táplálékhoz jusson. Vetélkedhetsz, de nem viselhetsz hadat. Az őserdő törvénye. Évmilliókig sikerült eszerint élni, de aztán mintegy tízezer éve hirtelen minden megváltozott: amikor a mezőgazdaság olyan formáit kezdték gyakorolni, amely minden ponton ellentétes volt az őserdő törvényeivel. Ez a gazdálkodás a vetélytársak elleni hadviselésre ösztönöz, az üldözésükre, a táplálékuk megsemmisítésére, a táplálékhoz jutásuk megtagadására. Nevezzük ezt az új gazdálkodást mezőgazdálkodásnak, illetve élelmiszer-termelésnek… és egyáltalán: többlet-termelésnek. A mezőgazdálkodás ugyanis több ember számára teszi lehetővé, hogy egy adott területen éljen, mint amennyit az a terület eredendően el tud tartani- és ebből fakadnának a piacszerzés technikái, a háborúk, az éhezés… Hogy is van ez?
Van példának okáért egy ketrecem, amiben öt egér van, és én naponta több eledelt adok nekik, mint ami öt egérnek épp elég lenne: hamarosan megduplázódik az egérszám, és ha én folyamatosan mindig több táplálékot adok a mind több egérnek, mint amennyi elegendő lenne nekik, akkor ennek megfelelően szaporodnak addig, ameddig több táplálékhoz jutnak a szükségesnél. Ez természetes. Ha csökkentem a táplálékukat, megáll a szaporodás. Ha csak annyit kapnak tehát, ami épp elég, állandósul a számuk. A természetben az állatok nem törekszenek „túltermelésre” csak szükségleteik kielégítésére. A túlnépesedésre adott emberi, mert gonosz válaszok: túl sokan túl kevés forrásért vetélkednek, háborúznak, rabolnak,ölnek: már nem a vadon törvénye érvényesül. Az emberi civilizáció megalkotta azokat a törvényeket, amik ezt felülírták és az egyházakat, melyek áldásukat adták rá. Lelkünk rajta.
hmmm …talán ez így túl tömör. Majd még megpróbálom hígítani.
a kutatásról
2010 március 31. | Szerző: amfortas
A XIX. század derekán megkérdezték Faradayt, az akkori fizikatudományok titánját, ugyan, mire jók az ő kutatásai? Mire jó egy csecsemő? – kérdezett vissza a tudós. Arra, hogy egyszer majd adófizető lesz belőle…
Ma sikerült először ütköztetni két 3,5 TeV-es (teraelektronvolt) nyalábot a genfi Nagy Hadron-ütköztetőben (LHC). A Genf közelében, a francia-svájci határon, egy 27 kilométeres alagútban működő LHC-ban protonnyalábok ütköztetése révén remélik a tudósok megtalálni a Higgs-bozont, valamint a szuperszimmetrikus részecskéket. Egy másik kísérlet, a nehézion-ütköztetések során a fizikusok szeretnék újraalkotni a 13,7 milliárd évvel ezelőtt, azaz az ősrobbanás után röviddel uralkodó állapotokat.” „Talán nem túlzás a mai részecskeütközések megtörténtét a holdra szálláshoz hasonlítani. Míg az körülbelül negyven évvel ezelőtt az akkori kor technológiai lehetőségeit feszegette, addig az LHC és a rajta található kísérletek a ma elérhető legkomolyabb technológiák használata nélkül egyszerűen megvalósíthatatlanok maradtak volna. Reméljük mindamellett, hogy megtálaljuk az oly nagyon keresett részecskéket, olyan új fizikai folyamatokat is látunk, amelyek talán közelebb visznek minket a Világegyetem működésének megértéséhez.” – írta a vezérlőteremből Szillási Zoltán fizikus.
Szép, jó, nagy öröm, de miért is jó ez nekünk?- kérdezhetjük a gazdasági válság terhei alatt nyögve, ezernyi napi gondoktól gyötörve. Mire jó, ha többet tudunk meg világegyetemünkről, keletkezésének még feltáratlan titkairól? Közvetlenül látszólag semmire sem jó, de a kérdés szűklátókörűségre vall, ha nem gondolkozunk el. Mert valójában világunk jobb megismerését célzó kíváncsiságból van ma villanyáramunk, és minden, a mai életünkben nélkülözhetetlen fejlett technikánk. Ma a kvantummechanika kutatásai nélkül nem lenne számítógép, internet, és az 1936-ban felfedezett neutron idejében még álmodni sem mertünk arról, hogy a hazai villamos-energia ellátás 40%-át olyan erőmű adja, amely neutronokat hasznosít. És gyönyörű dolog ez az egész CERN- történet: az emberi szellem erejét bizonyítja, amely megteremtette a bámulatosan fejlett technikai megoldásokat és soha korábban nem létező méretű nemzetközi összefogással koncentrál a hétköznapi ember számára alig megérthető célú kutatásokra.
Oldal ajánlása emailben
X