Petőfi és a blogolók
2010 február 17. | Szerző: amfortas |
Beleolvasgatva blogokba itt-ott, és eszembe jut egy
költemény néhány sora…
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd!”
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Petőfi uszítani is tudott : “Akasszátok fel a királyokat”, aztán fiatalon Szibériába vitték hamarosan, és ott meghalt fiatalon, vagy mások szerint itthon, a csatamezőn megölték. Hát, szegény, inkább örömét, bánatát írta volna ki magából, inkább ismerte volna fel, hogy rosszul választott társat, és nem menekülni kellett volna háborús(kodás)ba a válás helyett, s nem a világ megjobbításán, megtisztításán kellett volna gondolkoznia, mert az az igazi könnyelműség! Elszakadt egy húr a lantján, mert erőltette a házasságot valakivel, akit nem szeretett elég mélyen, de megijedni nem kellett volna.., csak újrakezdeni mással. Mindenki a maga életét jobbítsa meg, ez igaz. A világ, az ország, egy település túl nagy falat. Ha mindenki rendet tesz a maga életében, szépen szól majd a lantja, azaz örömére lesz másoknak is, magának is, s húrja nem szakad el az erőlködéstől. Senki sem tehet rendet az életében, ha nem mer őszinte lenni magával, s nem mer szeretni..
“Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.
………………………………………………………..
Ezen gondolatok elmém környékezték,
……………………………………………………….
……………………………………………………….
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel! “