BUÉK, TI NŐK !

2009 december 30. | Szerző: amfortas |

 

Akadt bizony időszaka életemnek, amikor azt hittem, az egészséges boldogság útját járom. Soha nem bíztam ebben erősen, de egy Nő, egy szerelem képes efféle érzéki csalódásokat előidézni:  az egyik nap találkozása alig telik, már várod a következőt: hogy az majd más lesz, még jobb, szebb, és bár megfoghatatlan de mégis talán megfogható. De pedig nem: a szerelemben is olyan az egyik nap, mint a másik. Mind azt a szeretetet adja, amire mindig vágyunk amikor nincs, amikor meg egyszerre csak van, már kérnénk a többet, még többet, és öröm a hála is: a viszontszerelem , vagy szerelem, de viszont, vagy legalábbis ahhoz valami nagyon hasonló. Vagyis tehát a NŐ.     Miért vagy meglepődve?- kérdezték sokszor, amikor hangosan gondolkodásra vetemedtem szerelmem kivirágzása feletti csodálkozásomról. Nem tudtad, hogy ilyen a szerelem? Még én is tudtam, pedig nem vagyok olyan okos!  Dehogynem tudtam, nem kell ehhez okosnak lennem! Csak átérezni akartam újra és újra, még jobban, hogy belém égjen, minden mást kiszorítson a lelkemből, végre tudatosan, ésszel felfoghatóan meg akartam élni. Ennek ígérete bújik meg Őbenne, a Nőben… S hogy ez azzal is járt-e, hogy igyekeztem ahhoz az Ő-höz hasonulni, aki a megtestesült szépség- kedvesség- okosság-gyöngédség látszatát tudta előidézni épp bennem? Igen.                                                                                                    Ő pedig nem vágyott a szerelemben sem eltűnni a racionális világból, nem akarta megfogni a megfoghatatlant, tudatosítani nem igyekezett lelke feldíszülését.   A kezdeti pirulások többnyire gyorsan tovatűntek  kapcsolatunkból, mint ahogy a pirkadati színek oldódnak fel a kelő nap tűző sugaraiban, amint engem egyre inkább tudomásul véve elindult a mindenkori nagy Ő azon az úton, melyen  sorstársai járnak világszerte, akik vagy a Nagy rendben találjál meg minden számításukat,  vagy mindenről lemondanak egy egyetlen, legfontosabb dologért: a másik mellett boldognak lenni, vagy ami ezzel sokuknak fölér:  biztonságban lenni.  Noha tudtam, milyen hitvány talajra – rám – alapozták bizonytalanságokkal teli jövőjüket, de aki velem tartott épp, ahhoz igyekeztem ragaszkodni…. és azért is szerettem, imádtam a Nő mindig jelenlévő határozottságát és ennek betudható látszólagos biztonságérzetét, hiszen ez engem is a szerelem egyfajta  biztonságába tudott keríteni.  Ha ezt átélnem lehetséges, akkor talán az életben is lehet hinni. És volt, Aki ámulatba ejtett, merthogy minden szava, minden cselekedete arról vallott: örökkévalónak hiszi az életet. Nem, mintha valaha is annak mondta volna. Mit is tudhatott az örökkévalóságról?  Sőt, volt, aki el is csodálkozott, mikor egy ízben emlékeztettem az élet rövidségére – én, aki utáltam a tévedéseket,– amíg meg nem szerettem az övéit. Hát aztán? Tudja ő jól, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia, de ez mit sem változtat azon, hogy mint összetartozók most már majd mindig együtt maradunk, együtt, együtt, mindig együtt!!! Még egy- kettő picinyke hibázás is belefér! (hogy ennek terheit aztán életem végéig szemlesütve cipelhessem) De szemernyit vissza ahhoz a fránya időhöz, amikor előbb vagy utóbb. Volt hát korkülönbség is néha, ami hogyisne lett volna zavaró, és könnyítette meg az Ő lelküket, amikor elválásunkat az ettől a tehertől való megszabadulásukként is értékelték. Vagyis hát sejtelmük sem volt arról, hogy a világon minden összetartozás olyan nagyon rövid időre érvényes, hogy éppenséggel az az érthetetlen, hogyan jut eszünkbe akár tegeződni is, hisz végtelen hosszú ideig nem ismertük s ugyancsak végtelen ideig nem fogjuk többé látni egymást, elvész emlékezetünk és benne egyre inkább minden, ami szép, gyönyörű és öröknek tetsző volt valamikor. Rájöttem arra, hogy az Ők számára tapintható valóság a jelen, puha fészek, melyben ki-ki megbújhat, melegedhet. Iparkodtam bebocsátást nyerni abba a fészekbe, s megpróbáltam úgy belakni, hogy ne nevessem ki se Őket, se magamat. Persze, tudtak arról, mik azok, amik megkeseríthetnék életünket, ám az Ő világukban többnyire természetessé szelídültek ezek a dolgok. Ha forog is a föld, attól még nem kell tengeribetegséget kapni! Ugyan! A föld forog, de minden egyéb a helyén marad. S ezeknek a moccanatlan dolgoknak van igazán óriási jelentőségük. A moccanatlan alapköveknek, a gondosan felépített, megtanult és megszokássá szelídült elveknek, akár a kutyapóráznak és szájkosárnak, de vagy akár az alapszíneknek és a kék-zöld, sárga-szürke ruháknak, melyeket tüstént szekrénybe raknak, amint hazaérnek a sétából vagy rohanásból. És szigorú pontossága a felkelésnek, étkezésnek, fogmosásnak, lefekvésnek, mert ezek a fogódzkodók, színek, órák, percek léteztek, s a helyükön voltak mindig. Ezek a jelen tapintható valóságai. Volt, hogy egy Őt, aki súlyos beteg anyját látogatta meg, gyakran elkísértem, mert látni akartam azt is, hogyan szembesül a fájdalommal, elmúlással, halállal. És látszólag nem vette tudomásul: a Nő erős, erősebb, mint hinnéd!  Mintha egy misére ment volna elmormolni egy rutin-imát, pedig ha én magam lennék amúgyan vallásos, legalábbis boldoggá avatnak, az bizonyos: ott ácsorognék a templomban egész nap, nyitástól záróráig. A Nőnek pedig?  Ott a mennyi sok tennivaló, a tengernyi  komolyanvennivaló, amihez szemük sem rebbenhet, csinálni kell, vállon cipelni az egész világot és összes bajait énvelem együtt.  Hogy még a szerelem? Talán csak Önmagukat és így a szerelmet önmagát szeretni? Ja,nem! a Nő számára a szerelem más, azt hiszem: az, ha van, utazik minden felett, a szerelem szentségét végsőkig komolyan kell venni, tehát hinniük illik azt, hogy nincs is annál fontosabb. És hát ezért is: a Nő az, aki szebb, okosabb, bölcsebb, és ha arra kerül a sor: szerelmesebb; -vagyis-:  több, mint a férfi.