A világ pusztulásra van ítélve ?

2009 december 21. | Szerző: amfortas |

Képzeljük el, hogy egy szobába ültetik Mozartot, Ligeti Györgyöt, James
Brown-t, valamint DJ Bobót, és megkérik őket, hogy határozzák meg, mi lesz
ezentúl a zene. Amit ők mondanak, azt hallgatjuk. Tegyük fel továbbá, hogy
Mozart nem veri agyon zongorájával DJ Bobot, valamint hogy James Brown
nem tereli el fantasztikus lábmozgásával az érintettek figyelmét a valódi problémáról. Ha kompromisszumos
megoldást kell találniuk, jó eséllyel a több hétig tartó tárgyalás után meg
tudnának állapodni egy dóban. Onnantól kezdve az emberiségnek azt az egy hangot
kéne hallgatnia, a nagyok ugyanis képtelenek ennél összetettebb közös dallamban
megállapodni. Ugyanarra az egy hangra kelni, azt hallgatni az autóban, arra
járni táncolni, esküvőre bevonulni nem sok meglepetést ígér, de még mindig
elfogadhatóbb, mint egymilliárd embert szomjhalállal fenyegetni, egész
országokat eltüntetni az óceánban, menekültek hullámait megfékezni Európa
határainál, elviselni a szicíliai hőséget Magyarországon. Márpedig a globális
felmelegedés következményeiből össze lehetne egy igazi best of világvége listát állítani,
komoly a probléma, a folyamat megállításának azonban egy hasonlóan életképes
módját választották, mint a cikk elején tárgyalt zeneelméleti összejövetel.

Az elképzelések szerint Koppenhágában olyan dokumentumot kellett volna
megszövegezni, amit aztán mind a 192 ENSZ-tagállam aláír. Mindegyik. Ha a
félmilliós Zöld-foki Köztársaság beint, akkor vége a bulinak, mindenki mehet
sértődötten haza, anyukám, én megpróbáltam, de a zöld-fokiak másképp gondolták,
baszhatjuk a bolygót.

Az Európai Unió közelmúltban ratifikált lisszaboni szerződése egyebek közt
pont azért jött létre, mert a döntéshozók tudták, hogy az egységes álláspont
ideje lejárt a 27 tagú közösségben. Ami hat országgal még ment, az 27-tel már
nyűg, a döntési mechanizmus ezért radikális átalakításon esett át: a legtöbb
kérdésben megszűnt a vétójog, elég a tagállamok 55 százalékának az egyetértése
egy kérdésben, ha azok legalább a lakosság 65 százalékát képviselik. Az unión
belül ugyanis pontosan tudják, hogy a 400 ezres Málta nem fog szórakozni a 82
milliós Németországgal, ahogy azt is, hogy lehetetlen tökéletes egyetértésre
törekedni egy olyan közösségben, aminek tagja Bulgáriától az írekig mindenki.
Vagy akárcsak Magyarország és Szlovákia.

Ha ezt a nehézkesen működő EU-t egy jópofa, újszülött malacként képzeljük
el, akkor az ENSZ-konferencia a 730 kilós big norm  [3],
ami végső soron a mozgásképtelenségbe pusztult bele.

Józan ésszel végiggondolva ugyan mekkora esély van arra, hogy bármiben is
meg tud egyezni Izrael és Irán, legyen szó akárcsak az ég színéről vagy a
gravitáció létezéséről? Hogyan tudna egységes álláspontot kialakítani szegény
és gazdag, fejlett és fejlődő, muszlim és keresztény, csigazabáló és az állatot
saját belébe visszatöltő, ha mindannyian másképp látják, mindenkinek mást
jelent ugyanaz a probléma? Főleg, hogy a globális felmelegedés nem is
mindenkinek probléma: az oroszok pár évvel ezelőtt például még azt
hangoztatták, hogy tulajdonképpen jól járnak vele, végre be tudják vetni
banánnal az óriási, fagyott tundrát.

Egy ilyen cifra közösségben ha mégis van megállapodás, az olyan, mint a Koppenhága-i: mindenki tudja, hogy valamit tenni kéne, de nem tudnak
megállapodni a tennivalókban, ezért 192 ország 110 állam-, és kormányfője,
kétezer főnyi küldöttsége két heti tanácskozás után végül megegyezett abban,
hogy tovább egyezkednek. A többség azonban még ebben sem tudott egyetérteni,
számtalan ország jelezte, hogy tudomásul vette a dokumentumot, de nem támogatja
azt. Nem támogatják a nagy büdös semmit. Vannak, akik támogatják.

És ez már így is marad. Hiába szentségelnek a németek, amiért
a világ képtelen tovább látni a holnapnál, mert a kínaiak meg ugyanúgy
szentségelnek, amiért Európa nem nézi a tegnapot. És ebben a helyzetben
teljesen mindegy, hogy épp kinek van igaza (nekünk van), mert a felmelegedés
nemcsak azoknak csap majd oda, akik akarat híján nem tettek ellene, bár igaz,
hogy elsősorban pont nekik. Addig viszont nem lesz előrelépés, amíg a
klímaváltozás megállítása mellett elkötelezett államok rá nem kényszerítik
gazdasági és politikai eszközökkel a kevésbé elkötelezetteket a helyes döntés
meghozatalára. A mostani helyzet nem az udvariasságról, az egymás értékeinek az
elfogadásáról, meg a ki kezdte előbbökről szól, hanem a bolygó jelenlegi
állapotának fenntartásáról, az évmilliárdok alatt kialakult törékeny rendszer
stabilizálásáról. Akinek nem tetszik, annak el lehet menni,
van egy rakás másik égitest az univerzumban, amit tönkre lehet tenni. Ezt meg
próbáljuk valahogy élhetőre pofozni, ha már sok millió közül éppen  a
Föld-nevű döntött úgy, hogy parazitát növeszt magára. Van persze másik
lehetőség is, hiszen a gazdasági lobbi előbb-utóbb magától is kikényszerítheti
a változást: egyre erősebbek az alternatívok, óriási üzlet van a szélerőművek,
napelemek gyártásában, és miközben a kőolaj ára évtizedes távlatban
egyértelműen nő, addig a tiszta versenytársak olcsóbbak lesznek. És valakiknek
már ebben van a pénze. Ugyanolyan dörzsölt, pénzügyi manőverekre képes
szivarozó üzletemberek ezek, mint akik az olajipar mögött állnak, ők is képesek
bármikor megvédeni a milliárdjaikat. És egyre több milliárd ül azokban a
szélerőmű-gyárakban, amik napról-napra több hasznot hoznak valakiknek, akik
pusztán üzleti alapon a a világ megmentői lehetnek.

Forrás: Index, Magyarósi Csaba