Az elválás esztétikája

2009 december 11. | Szerző: amfortas |

A lány már talált más valakit, vagy már egyszerűen unja, vagy talán soha nem is szerette a fiút Az idegenek távolságtartásával méregeti, néha kínosan elmosolyodik, és bár érti a hallottakat, de nem érdekli. Feszengve ülnek egy koszlott presszóban. (Hely gondosan, alkalomhoz megfelelően a lány által kiválasztva) Háttérben tv képernyőn valami reklám villog, a lánynak egyre csak arra téved vissza tekintete, felvihog egy buta képsoron, jelezve, hogy még ez is jobban leköti, mint a fiú hattyúhalál-műsorszáma. Menne, szaladna innen, már várja őt egy új kapcsolat izgalma, ígérete, de még maradnia kell, hátha …. Hátha lecsaphat egy árulkodó vagy félreértelmezhető szóra, bevisz egy tust és győztesként vonulhat le a pástról. Már csak ezért is el kell játszania ezt a műsorszámot, egy valamiféle őszerinte méltó befejezésnek illő formát adni, bár elvárásai már e téren sincsenek. Amikor valami számára érdektelenné válik, ott már igényességet nem kér számon magával szemben, felesleges energiapocsékolás lenne.. Meghallgatás van, túl kell rajta esni és a végére pont kerülhet. Meglehetősen unott, és ezt próbálja most magából leginkább kisugározni, hátha a másik észreveszi magát. De nem. A fiú lelkes, rajongó, tekintete a megbocsájtás reménysugaraira éhező reményt sugároz, odaadást, alázatot. Erősen úgy tesz, mintha azt hinné, még tartanak együtt valahová. Valójában már ő is elengedte ezt az időzített bombát, már csak arra kíváncsi hogy a lány hogyan oldja meg a feladatot. Talál-e magától olyan megoldást, ami által kapcsolatuk a szép emlékek könyvébe kerül, vagy marad egy sajtpapíron egymásba-akadásuk epizódja? A nő most fejét kissé hátraszegi, hogy távolról, kívülről láthassa a jelenetet, aminek ő is, -bár szenvedő- résztvevője. A fiú lelkesedését tüntetőleg értetlenül, kívülállóként szemléli. Rá már nincs hatással. Már gondolkoznia kell azon is, hogyan, miért, miféle hatással lehetett rá ez az ember. Vár, hátha történik valami: hátha észreveszi magát a fiú, hátha sikerül őt , a nagy Ő-t a fiúnak rajongásával kiragadnia közönyéből, vagy hátha csoda történik, hátha jön valaki, és kimenti ebből a gyötrődésből. Most körülnéz, de sehol ismerős. Pincérnek int, fizetné a kávét. Demonstrál ezzel is, mert nem vendége a fiúnak, hisz köztük már ugye, semmi nincs. Megy az idő és semmi nem történik… Már mindketten csak nézik egymást, a tekintet homályosul, kép távolodik, egyre elmosódottabb, aztán egyik jobbra, másik balra, búcsúcsók sehol, semmi, snitt.

Hogy mennyire méltatlan helyzetekbe hanyagolhatod bele magad lelketlenül, s z e r e  t e t t e l e n ü l , ha  ezért már nem ügyeltél az esztétikára sem, mennyire arcpirítóvá válik minden visszagondolva, amikor az idő már elintézte dolgotokat egymással, mert lám: így bekerül a rossz emlékek bugyrába ez a történet is!