BUÉK, TI NŐK !

2009 december 30. | Szerző: amfortas

 

Akadt bizony időszaka életemnek, amikor azt hittem, az egészséges boldogság útját járom. Soha nem bíztam ebben erősen, de egy Nő, egy szerelem képes efféle érzéki csalódásokat előidézni:  az egyik nap találkozása alig telik, már várod a következőt: hogy az majd más lesz, még jobb, szebb, és bár megfoghatatlan de mégis talán megfogható. De pedig nem: a szerelemben is olyan az egyik nap, mint a másik. Mind azt a szeretetet adja, amire mindig vágyunk amikor nincs, amikor meg egyszerre csak van, már kérnénk a többet, még többet, és öröm a hála is: a viszontszerelem , vagy szerelem, de viszont, vagy legalábbis ahhoz valami nagyon hasonló. Vagyis tehát a NŐ.     Miért vagy meglepődve?- kérdezték sokszor, amikor hangosan gondolkodásra vetemedtem szerelmem kivirágzása feletti csodálkozásomról. Nem tudtad, hogy ilyen a szerelem? Még én is tudtam, pedig nem vagyok olyan okos!  Dehogynem tudtam, nem kell ehhez okosnak lennem! Csak átérezni akartam újra és újra, még jobban, hogy belém égjen, minden mást kiszorítson a lelkemből, végre tudatosan, ésszel felfoghatóan meg akartam élni. Ennek ígérete bújik meg Őbenne, a Nőben… S hogy ez azzal is járt-e, hogy igyekeztem ahhoz az Ő-höz hasonulni, aki a megtestesült szépség- kedvesség- okosság-gyöngédség látszatát tudta előidézni épp bennem? Igen.                                                                                                    Ő pedig nem vágyott a szerelemben sem eltűnni a racionális világból, nem akarta megfogni a megfoghatatlant, tudatosítani nem igyekezett lelke feldíszülését.   A kezdeti pirulások többnyire gyorsan tovatűntek  kapcsolatunkból, mint ahogy a pirkadati színek oldódnak fel a kelő nap tűző sugaraiban, amint engem egyre inkább tudomásul véve elindult a mindenkori nagy Ő azon az úton, melyen  sorstársai járnak világszerte, akik vagy a Nagy rendben találjál meg minden számításukat,  vagy mindenről lemondanak egy egyetlen, legfontosabb dologért: a másik mellett boldognak lenni, vagy ami ezzel sokuknak fölér:  biztonságban lenni.  Noha tudtam, milyen hitvány talajra – rám – alapozták bizonytalanságokkal teli jövőjüket, de aki velem tartott épp, ahhoz igyekeztem ragaszkodni…. és azért is szerettem, imádtam a Nő mindig jelenlévő határozottságát és ennek betudható látszólagos biztonságérzetét, hiszen ez engem is a szerelem egyfajta  biztonságába tudott keríteni.  Ha ezt átélnem lehetséges, akkor talán az életben is lehet hinni. És volt, Aki ámulatba ejtett, merthogy minden szava, minden cselekedete arról vallott: örökkévalónak hiszi az életet. Nem, mintha valaha is annak mondta volna. Mit is tudhatott az örökkévalóságról?  Sőt, volt, aki el is csodálkozott, mikor egy ízben emlékeztettem az élet rövidségére – én, aki utáltam a tévedéseket,– amíg meg nem szerettem az övéit. Hát aztán? Tudja ő jól, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia, de ez mit sem változtat azon, hogy mint összetartozók most már majd mindig együtt maradunk, együtt, együtt, mindig együtt!!! Még egy- kettő picinyke hibázás is belefér! (hogy ennek terheit aztán életem végéig szemlesütve cipelhessem) De szemernyit vissza ahhoz a fránya időhöz, amikor előbb vagy utóbb. Volt hát korkülönbség is néha, ami hogyisne lett volna zavaró, és könnyítette meg az Ő lelküket, amikor elválásunkat az ettől a tehertől való megszabadulásukként is értékelték. Vagyis hát sejtelmük sem volt arról, hogy a világon minden összetartozás olyan nagyon rövid időre érvényes, hogy éppenséggel az az érthetetlen, hogyan jut eszünkbe akár tegeződni is, hisz végtelen hosszú ideig nem ismertük s ugyancsak végtelen ideig nem fogjuk többé látni egymást, elvész emlékezetünk és benne egyre inkább minden, ami szép, gyönyörű és öröknek tetsző volt valamikor. Rájöttem arra, hogy az Ők számára tapintható valóság a jelen, puha fészek, melyben ki-ki megbújhat, melegedhet. Iparkodtam bebocsátást nyerni abba a fészekbe, s megpróbáltam úgy belakni, hogy ne nevessem ki se Őket, se magamat. Persze, tudtak arról, mik azok, amik megkeseríthetnék életünket, ám az Ő világukban többnyire természetessé szelídültek ezek a dolgok. Ha forog is a föld, attól még nem kell tengeribetegséget kapni! Ugyan! A föld forog, de minden egyéb a helyén marad. S ezeknek a moccanatlan dolgoknak van igazán óriási jelentőségük. A moccanatlan alapköveknek, a gondosan felépített, megtanult és megszokássá szelídült elveknek, akár a kutyapóráznak és szájkosárnak, de vagy akár az alapszíneknek és a kék-zöld, sárga-szürke ruháknak, melyeket tüstént szekrénybe raknak, amint hazaérnek a sétából vagy rohanásból. És szigorú pontossága a felkelésnek, étkezésnek, fogmosásnak, lefekvésnek, mert ezek a fogódzkodók, színek, órák, percek léteztek, s a helyükön voltak mindig. Ezek a jelen tapintható valóságai. Volt, hogy egy Őt, aki súlyos beteg anyját látogatta meg, gyakran elkísértem, mert látni akartam azt is, hogyan szembesül a fájdalommal, elmúlással, halállal. És látszólag nem vette tudomásul: a Nő erős, erősebb, mint hinnéd!  Mintha egy misére ment volna elmormolni egy rutin-imát, pedig ha én magam lennék amúgyan vallásos, legalábbis boldoggá avatnak, az bizonyos: ott ácsorognék a templomban egész nap, nyitástól záróráig. A Nőnek pedig?  Ott a mennyi sok tennivaló, a tengernyi  komolyanvennivaló, amihez szemük sem rebbenhet, csinálni kell, vállon cipelni az egész világot és összes bajait énvelem együtt.  Hogy még a szerelem? Talán csak Önmagukat és így a szerelmet önmagát szeretni? Ja,nem! a Nő számára a szerelem más, azt hiszem: az, ha van, utazik minden felett, a szerelem szentségét végsőkig komolyan kell venni, tehát hinniük illik azt, hogy nincs is annál fontosabb. És hát ezért is: a Nő az, aki szebb, okosabb, bölcsebb, és ha arra kerül a sor: szerelmesebb; -vagyis-:  több, mint a férfi.

Boldog Új Évet !!!

2009 december 29. | Szerző: amfortas

 

A javított HSC  egyik első képe lélegzetelállító szépségben mutatja a Pillangó-köd nevű planetárist.

 

 

Az E0102-72 jelű szupernova-maradvány a 10 éves Chandra röntgenteleszkóp adatait is felhasználó hamis color composit képen

Kevesebb hazát

2009 december 28. | Szerző: amfortas

Jó lenne hinni, hogy az ostobák,

az alattomos árulók és

a gyilkos besúgók is

meghalnak egy napon

De sajnos

erre vonatkozóan semmi nyom

mert folyton csak a rosszal

szembenéző igazak neve van a

sírfeliratokon.

                           

/Ladányi Mihály/

Szép karácsonyt!

2009 december 23. | Szerző: amfortas

 

És még: Boldog születésnapot , Jézuska !!!

A világ pusztulásra van ítélve ?

2009 december 21. | Szerző: amfortas

Képzeljük el, hogy egy szobába ültetik Mozartot, Ligeti Györgyöt, James
Brown-t, valamint DJ Bobót, és megkérik őket, hogy határozzák meg, mi lesz
ezentúl a zene. Amit ők mondanak, azt hallgatjuk. Tegyük fel továbbá, hogy
Mozart nem veri agyon zongorájával DJ Bobot, valamint hogy James Brown
nem tereli el fantasztikus lábmozgásával az érintettek figyelmét a valódi problémáról. Ha kompromisszumos
megoldást kell találniuk, jó eséllyel a több hétig tartó tárgyalás után meg
tudnának állapodni egy dóban. Onnantól kezdve az emberiségnek azt az egy hangot
kéne hallgatnia, a nagyok ugyanis képtelenek ennél összetettebb közös dallamban
megállapodni. Ugyanarra az egy hangra kelni, azt hallgatni az autóban, arra
járni táncolni, esküvőre bevonulni nem sok meglepetést ígér, de még mindig
elfogadhatóbb, mint egymilliárd embert szomjhalállal fenyegetni, egész
országokat eltüntetni az óceánban, menekültek hullámait megfékezni Európa
határainál, elviselni a szicíliai hőséget Magyarországon. Márpedig a globális
felmelegedés következményeiből össze lehetne egy igazi best of világvége listát állítani,
komoly a probléma, a folyamat megállításának azonban egy hasonlóan életképes
módját választották, mint a cikk elején tárgyalt zeneelméleti összejövetel.

Az elképzelések szerint Koppenhágában olyan dokumentumot kellett volna
megszövegezni, amit aztán mind a 192 ENSZ-tagállam aláír. Mindegyik. Ha a
félmilliós Zöld-foki Köztársaság beint, akkor vége a bulinak, mindenki mehet
sértődötten haza, anyukám, én megpróbáltam, de a zöld-fokiak másképp gondolták,
baszhatjuk a bolygót.

Az Európai Unió közelmúltban ratifikált lisszaboni szerződése egyebek közt
pont azért jött létre, mert a döntéshozók tudták, hogy az egységes álláspont
ideje lejárt a 27 tagú közösségben. Ami hat országgal még ment, az 27-tel már
nyűg, a döntési mechanizmus ezért radikális átalakításon esett át: a legtöbb
kérdésben megszűnt a vétójog, elég a tagállamok 55 százalékának az egyetértése
egy kérdésben, ha azok legalább a lakosság 65 százalékát képviselik. Az unión
belül ugyanis pontosan tudják, hogy a 400 ezres Málta nem fog szórakozni a 82
milliós Németországgal, ahogy azt is, hogy lehetetlen tökéletes egyetértésre
törekedni egy olyan közösségben, aminek tagja Bulgáriától az írekig mindenki.
Vagy akárcsak Magyarország és Szlovákia.

Ha ezt a nehézkesen működő EU-t egy jópofa, újszülött malacként képzeljük
el, akkor az ENSZ-konferencia a 730 kilós big norm  [3],
ami végső soron a mozgásképtelenségbe pusztult bele.

Józan ésszel végiggondolva ugyan mekkora esély van arra, hogy bármiben is
meg tud egyezni Izrael és Irán, legyen szó akárcsak az ég színéről vagy a
gravitáció létezéséről? Hogyan tudna egységes álláspontot kialakítani szegény
és gazdag, fejlett és fejlődő, muszlim és keresztény, csigazabáló és az állatot
saját belébe visszatöltő, ha mindannyian másképp látják, mindenkinek mást
jelent ugyanaz a probléma? Főleg, hogy a globális felmelegedés nem is
mindenkinek probléma: az oroszok pár évvel ezelőtt például még azt
hangoztatták, hogy tulajdonképpen jól járnak vele, végre be tudják vetni
banánnal az óriási, fagyott tundrát.

Egy ilyen cifra közösségben ha mégis van megállapodás, az olyan, mint a Koppenhága-i: mindenki tudja, hogy valamit tenni kéne, de nem tudnak
megállapodni a tennivalókban, ezért 192 ország 110 állam-, és kormányfője,
kétezer főnyi küldöttsége két heti tanácskozás után végül megegyezett abban,
hogy tovább egyezkednek. A többség azonban még ebben sem tudott egyetérteni,
számtalan ország jelezte, hogy tudomásul vette a dokumentumot, de nem támogatja
azt. Nem támogatják a nagy büdös semmit. Vannak, akik támogatják.

És ez már így is marad. Hiába szentségelnek a németek, amiért
a világ képtelen tovább látni a holnapnál, mert a kínaiak meg ugyanúgy
szentségelnek, amiért Európa nem nézi a tegnapot. És ebben a helyzetben
teljesen mindegy, hogy épp kinek van igaza (nekünk van), mert a felmelegedés
nemcsak azoknak csap majd oda, akik akarat híján nem tettek ellene, bár igaz,
hogy elsősorban pont nekik. Addig viszont nem lesz előrelépés, amíg a
klímaváltozás megállítása mellett elkötelezett államok rá nem kényszerítik
gazdasági és politikai eszközökkel a kevésbé elkötelezetteket a helyes döntés
meghozatalára. A mostani helyzet nem az udvariasságról, az egymás értékeinek az
elfogadásáról, meg a ki kezdte előbbökről szól, hanem a bolygó jelenlegi
állapotának fenntartásáról, az évmilliárdok alatt kialakult törékeny rendszer
stabilizálásáról. Akinek nem tetszik, annak el lehet menni,
van egy rakás másik égitest az univerzumban, amit tönkre lehet tenni. Ezt meg
próbáljuk valahogy élhetőre pofozni, ha már sok millió közül éppen  a
Föld-nevű döntött úgy, hogy parazitát növeszt magára. Van persze másik
lehetőség is, hiszen a gazdasági lobbi előbb-utóbb magától is kikényszerítheti
a változást: egyre erősebbek az alternatívok, óriási üzlet van a szélerőművek,
napelemek gyártásában, és miközben a kőolaj ára évtizedes távlatban
egyértelműen nő, addig a tiszta versenytársak olcsóbbak lesznek. És valakiknek
már ebben van a pénze. Ugyanolyan dörzsölt, pénzügyi manőverekre képes
szivarozó üzletemberek ezek, mint akik az olajipar mögött állnak, ők is képesek
bármikor megvédeni a milliárdjaikat. És egyre több milliárd ül azokban a
szélerőmű-gyárakban, amik napról-napra több hasznot hoznak valakiknek, akik
pusztán üzleti alapon a a világ megmentői lehetnek.

Forrás: Index, Magyarósi Csaba

Az elválás esztétikája

2009 december 11. | Szerző: amfortas

A lány már talált más valakit, vagy már egyszerűen unja, vagy talán soha nem is szerette a fiút Az idegenek távolságtartásával méregeti, néha kínosan elmosolyodik, és bár érti a hallottakat, de nem érdekli. Feszengve ülnek egy koszlott presszóban. (Hely gondosan, alkalomhoz megfelelően a lány által kiválasztva) Háttérben tv képernyőn valami reklám villog, a lánynak egyre csak arra téved vissza tekintete, felvihog egy buta képsoron, jelezve, hogy még ez is jobban leköti, mint a fiú hattyúhalál-műsorszáma. Menne, szaladna innen, már várja őt egy új kapcsolat izgalma, ígérete, de még maradnia kell, hátha …. Hátha lecsaphat egy árulkodó vagy félreértelmezhető szóra, bevisz egy tust és győztesként vonulhat le a pástról. Már csak ezért is el kell játszania ezt a műsorszámot, egy valamiféle őszerinte méltó befejezésnek illő formát adni, bár elvárásai már e téren sincsenek. Amikor valami számára érdektelenné válik, ott már igényességet nem kér számon magával szemben, felesleges energiapocsékolás lenne.. Meghallgatás van, túl kell rajta esni és a végére pont kerülhet. Meglehetősen unott, és ezt próbálja most magából leginkább kisugározni, hátha a másik észreveszi magát. De nem. A fiú lelkes, rajongó, tekintete a megbocsájtás reménysugaraira éhező reményt sugároz, odaadást, alázatot. Erősen úgy tesz, mintha azt hinné, még tartanak együtt valahová. Valójában már ő is elengedte ezt az időzített bombát, már csak arra kíváncsi hogy a lány hogyan oldja meg a feladatot. Talál-e magától olyan megoldást, ami által kapcsolatuk a szép emlékek könyvébe kerül, vagy marad egy sajtpapíron egymásba-akadásuk epizódja? A nő most fejét kissé hátraszegi, hogy távolról, kívülről láthassa a jelenetet, aminek ő is, -bár szenvedő- résztvevője. A fiú lelkesedését tüntetőleg értetlenül, kívülállóként szemléli. Rá már nincs hatással. Már gondolkoznia kell azon is, hogyan, miért, miféle hatással lehetett rá ez az ember. Vár, hátha történik valami: hátha észreveszi magát a fiú, hátha sikerül őt , a nagy Ő-t a fiúnak rajongásával kiragadnia közönyéből, vagy hátha csoda történik, hátha jön valaki, és kimenti ebből a gyötrődésből. Most körülnéz, de sehol ismerős. Pincérnek int, fizetné a kávét. Demonstrál ezzel is, mert nem vendége a fiúnak, hisz köztük már ugye, semmi nincs. Megy az idő és semmi nem történik… Már mindketten csak nézik egymást, a tekintet homályosul, kép távolodik, egyre elmosódottabb, aztán egyik jobbra, másik balra, búcsúcsók sehol, semmi, snitt.

Hogy mennyire méltatlan helyzetekbe hanyagolhatod bele magad lelketlenül, s z e r e  t e t t e l e n ü l , ha  ezért már nem ügyeltél az esztétikára sem, mennyire arcpirítóvá válik minden visszagondolva, amikor az idő már elintézte dolgotokat egymással, mert lám: így bekerül a rossz emlékek bugyrába ez a történet is!

            

Gavin Bryars

2009 december 10. | Szerző: amfortas

 Jesus Blood Never Failed Me Yet

In 1971, when I lived in London, I was working with a friend, Alan Power, on
a film about people living rough in the area around Elephant and Castle and
Waterloo Station. In the course of being filmed, some people broke into drunken
song – sometimes bits of opera, sometimes sentimental ballads – and one, who in
fact did not drink, sang a religious song “Jesus’ Blood Never Failed Me
Yet”. This was not ultimately used in the film and I was given all the
unused sections of tape, including this one.

When I played it at home, I found that his singing was in tune with my
piano, and I improvised a simple accompaniment. I noticed, too, that the first
section of the song – 13 bars in length – formed an effective loop which repeated
in a slightly unpredictable way. I took the tape loop to Leicester, where I was
working in the Fine Art Department, and copied the loop onto a continuous reel
of tape, thinking about perhaps adding an orchestrated accompaniment to this.
The door of the recording room opened on to one of the large painting studios
and I left the tape copying, with the door open, while I went to have a cup of
coffee. When I came back I found the normally lively room unnaturally subdued.
People were moving about much more slowly than usual and a few were sitting
alone, quietly weeping.

I was puzzled until I realised that the tape was still playing and that they
had been overcome by the old man’s singing. This convinced me of the emotional
power of the music and of the possibilities offered by adding a simple, though
gradually evolving, orchestral accompaniment that respected the tramp’s
nobility and simple faith. Although he died before he could hear what I had
done with his singing, the piece remains as an eloquent, but understated
testimony to his spirit and optimism.

The piece was originally recorded on Brian
Eno’s Obscure label in 1975 and a substantially revised and extended
version for Point
Records in 1993. The version which is played by my ensemble was specially
created in 1993 to coincided with this last recording.

Gavin Bryars.

http://www.youtube.com/watch?v=8mXrIH9QuZ8

                            

A porondon

2009 december 8. | Szerző: amfortas

Milyen nagyszerű ember is vagyok, húzom ki magam öntelten, hogyha arra gondolok, nem csak ábrándozással, hanem probléma-megoldási kísérletekkel is agyon tudom ütni ám az időt. Mindig tudatában voltam, hogy életem zajlik, tettem is rá nagy szívlapátokkal, de jelentőséget nem tulajdonítottam ennek, hisz minden azonnal elmúlik, ahogy megtörtént, én pedig  percnyi késedelem nélkül a történések lenyomatává válok.

A kis dolgok hozzám nem érnek fel, de elnézem nekik, hogy alkalmatlankodnak. Szivem-lelkem egy-egy  darabja  mit sem számít, nem hagyhatom magam elveszni a részletekben. Nem szükséges nekem folyvást szembeszállni a sorssal minden kis csipcsupért, hagyok mindig lehetőséget, legyen ideje eszembe jutnia azoknak a dolgoknak, amik fontosak. Lehet még arra alkalmam bőven, hogy kicsesszek az idővel,  munkanélküliségbe taszítsam, de az elméleti problémák agóniája mostanság nem érdekel.

Tudod, amikor néhanapján minden nagyszerű az életben és amikor hovatovább racionálisan is tudunk mindeközben gondolkodni, bizonyos hibákat teljes természetességgel nem fogunk elkövetni. Amikor viszont az egónk izgatott, vagy amikor a haragunk, az alacsony önértékelésünk és félelmeink motiválnak bennünket, hajlamosak vagyunk megtenni sokkal veszélyesebb dolgokat, mint amiket megtennénk bármelyik higgadtabb napon. Ilyesfajta lelki előkészületnek szánt gondolatok után rábíztam magam a sorsra és tiszteletre egyébként talántán méltó emberek lealjasulásához asszisztálni mentem : a lakógyűlésre. A csodálkozó, sokszor együtt érző vagy tiltakozni hangosan képtelen emberek arckifejezésével üldögéltem a ring egyik sarkában, figyelmem önfegyelmemre összpontosult.

Nem, nem volt nehéz elviselnem saját közönyösségemet, szeretetlenségemet is hagytam e közösség felé  érvényesülni, mert ez ma igazán szívből jött.

Még csettintett is volna szívesen az ujjával a lelkem, ha magát láthatta volna kívülről legbelül.

De egy ilyen lakógyűlés igazi kihívás, a vas-idegzet, a végtelen türelem próbatételének színtere. A próbatétel nem akkor van, amikor lazák és kötetlenek vagyunk. Az akkor jön elő, amikor az egónk éber. Az egyetlen megelőző orvosság ami rendelkezésünkre áll az, hogy megtaláljuk a saját gyógyírt, a saját ”horgonyunkat” mely kihúz minket az egónk csapdájából.

 

Mi történik, amikor hirtelen egy vita közepette találom magam, mit tehetek akkor?

Hogyan cselekszem akkor, amikor feszültebb vagyok?

Mit teszek akkor, amikor valaki megaláz és én neki akarok esni?

 

A próbatétel érkezését sokszor érezzük, viszont ahelyett hogy kitaláljuk a megoldást megengedjük, hogy a próbatétel körülöttünk garázdálkodjon, aztán megbukunk és utána persze szemrehányást teszünk magunknak ezért a bukásért. Nem engedhetjük meg, hogy a harc megtörténjen és utána azt mondjuk, hogy legközelebb majd másképpen cselekszünk. Fejlődni és jobb személlyé válni: az csak a munka felét teszi ki.

Amikor szembesülünk az ellenféllel és ő egyenesen nekünk megy, vajon rendelkezünk-e a megfelelő eszközzel? A ”Bukok, amikor ez vagy az történik” nem lehet elég számunkra. Ez elég jó azon emberek számára, akik nem akarják a konfliktust, nem vágynak eredményekre, hamar belenyugszanak a kompromisszumokba,- mint amilyen az emberek java része a világon. Az igazi próba számunkra akkor van, amikor egyenesen szembesülünk az ellenféllel, amikor minden porcikánk remegve menekülne tőle. Az én próbám ma az, vajon megvannak-e az eszközeim ellenállni akkor, amikor meg akarok valakit fojtani? Képes vagyok-e leföldelni magamat akkor, amikor magas a feszültség, vagy amikor vért akarnék látni??

A te eszközöd a te választásod. Én személyesen hordok egy listát azokról a dolgokról, amik a legfontosabbak a számomra és amikor úgy érzem hogy dühbe gurulok, átnézem a listát és emlékeztetem magamat arra, ami igazán drága a számomra.  Ezen a listán nem szerepelnek, csak fontos dolgok, méltó ellenfelek.

Használnunk kell ezt az eszközt abban a pillanatban amikor úgy látjuk, hogy  rögvest kiakadunk. Azért akadunk ki, mert valami hiányzik, valami fontos dolog, amit abban a pillanatban meg tudnánk csinálni.

Találj valamit, ami működik a számodra. Ha korábban már használtál valamit, és az nem sikerült, keress valami mást. A többségünk nem igazán harcol a saját negativitása ellen, megadja magát a sorsnak.

Mi lenne ha az ellenfelünk olyan valaki lenne, aki valóban meg tud minket verni? A megfelelő eszközök nélkül, egyenesen az arcunkra buknánk. Van itt ilyen fontos dolog, méltó ellenfél?

Nem kellett magamban sem csalódnom, mert tehát sokáig nem tudtam türtőztetni magam, körülnéztem, felálltam és eljöttem.

/erre a lakógyűlésre szívesebben elmentem volna!!!/