Utam az életem

2009 október 27. | Szerző: amfortas |

 

 

Utam az életem. És az én utam az én találkozásaim az emberekkel… Akiket elém dobott a sors, a véletlen, a véletlenek végtelenje. Akikről nem tudtam, pedig nap mind nap szembejöttek, megannyi ”véletlenek” , a milliárd ismeretlen ismerős, vagy akiket észrevettem, bár ne tettem volna, aztán a sok ismerős, nagyon ismerős, a haver, a barát, a kapcsolat, a szerelem.

                

Mit adtam én a kapcsolataimba? Amit tudtam, amire képes voltam és azon felül. És amit a szerelem megérdemelt, ott nem volt határ. De mit is kaptam? Ami lettem általuk. Ami felgyülemlett bennem. A megismerés millió öröme. Toleránsabbá váltam, mert mindent, ami, bár gyakran rosszul is esett és nem volt ínyemre való, szeretettel tudtam kezelni, alkalmazkodni próbáltam a számomra esetleg idegen és kényelmetlen viszonyokhoz, és ezért is: folyamatosan mondtam le a magam életéről és életteréről, a szabadságomról, a magam igazáról, sok gyötrelemmel és őszintén szólva legtöbbször  jóleső érzéssel, mert a Másik ráirányította sok mindenre a figyelmem, amit esetleg nem vettem észre magamon és nem volt jó. Megismertem magamat.

Általa, általuk is csiszolgattam magam, lettem fogékonyabbá, lestem, tanultam el, amit csak lehetett. Ezekre szívesen gondolok és hálás vagyok érte. És ezeket mind nem csak kaptam de mohón elvettem!

Semmi nincs mindezzel rendben, de így élem az életem, mióta eszemet tudom, és ez így rendben is van.  : – )  Tudom hogy honnan jöttem, és merre tartok, tudom, ismerem jól már azt a göröngyös utat, de nekem ez az egyetlen járható út:  mert ettől lesz formája a dolgoknak, íze az ételnek, dallama a hangoknak, színe a képeknek, értelme mindennek. Ha az út, amelyen járok, nem okoz fájdalmat, akkor örömet sem, ( mert e kettő együtt jár óhatatlanul), és így semmit sem okoz , és akkor halott vagyok. Milyen lehet halottnak lenni? A semmiben létezni?

Mark Twain egy írásában Stromfield kapitány hajótörést szenved, vízbe fúl, felkerül a mennyországba. Ott tisztviselők fogadják, firtatják, honnan jött. Hatalmas térkép a falon: az univerzum térképe, sok emelet magas, felső része homályba vész. A tisztviselők egyike függőkosárba száll, felfelé indul keresni helyünket a világegyetemben. Hosszú keresés után leereszkedik, de csak azért, mert megéhezett. Aztán újra felszáll keresni, végre napok múlva visszatér azzal, hogy talán talált valamit, de nem tudja, bolygórendszerünk-e, vagy légypiszok.

Hogy a világegyetem véges, vagy végtelen: majdhogynem mindegy, mert nehéz elképzelnünk, hogy a végére tudnánk járni, és még nehezebb elképzelni a vége utáni semmit. A semmi végtelenjét. Mert a semmiben létezünk. És azt milyen nehéz és ráadásul kellemetlen elképzelnünk, hogy ha meghalunk, utána nincs, nem lesz semmi? De ha azt venném észre, hogy olyan úton járok, ahol nincs se fájdalom, sem öröm, akkor az számomra : a nemlétezés.

Valahogy jó lenne nem tudni, nem hinni a nemlétezésben, és inkább vállalni az ezer fájdalmat, kevéske esetleges örömet, de  mindent együtt:  a létezés örömét. És azt hinni, hogy megtudunk valamikor nagy-nagy  igazságokat, valami furfanggal bejárhatjuk a végtelent, valaki majd egyszer még életünkben érthető magyarázatot ad  minden dolgokról, életet lehel még a végtelen , a semmi fogalmába is. De talán képesnek kellene lennünk  lemondani arról a vágyunkról… vagyis a lehetőségről, hogy mindent tudjunk? A megismerés útja is ugyanaz a göröngyös út, és fájdalmakkal, gyötrelmekkel van kikövezve. A megismerés útja is az én utam, nincs az a hit, ami eltérítene.