“Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke ” /Hermann Hesse/
Miért nem?
Mert amit Vele megéltem, szép volt, jó volt, de igaz nem volt, és talán nem is lehetett. Mert túl komolyan és komolytalanul álltunk egymással szemben. Mert komoly és komolytalan szerepeket váltogattunk egymással a lehető legteljesebb egyet nem értésben. Igazságkeresés vegyült buta hazugságokkal mindkettőnk részéről, akarva-akaratlanul. Szembenállás és vizsgálódás lépten-nyomon, az ősbizalmat már rég elerodált megannyi csalódás bizalmatlanságával…
A tengernyi boldogság, ami bennem csicsergett-nyüzsmütölt, zizegett, folyamatos kontrollom alatt kellett legyen. Nem, ez nem a megfelelni vágyás volt, csak az igyekezet egyfajta azonosulásra, ami akart beleélés a másik, megértésébe-megélésébe. Ott kutakodtam a fejében, látni, érezni, tudni akartam, mit gondol és miért, próbáltam követni, hogy minél jobban érteni tudjam: és megértve szeretni. Ha útra keltünk, a bal és jobb lábam szinkronba kellett legyen az Ő bal és jobb lába lépésritmusával, és nagyon igyekeztem, hogy ezáltal is megértsem, hogy ez is azért van, mert Ő egy olyan világban szeretett volna élni, ahol rend van és felnőttség van és a felnőttek szívfájdítóan bátrak és kis dolgokért is nagy árat fizetnek és az igazság fizetőpultjánál majd nagy árat remélnek. És ezt komolyan kellett venni, mint mindent, kezdve a lépések szinkronjánál és befejezve a szavak és tettek elválaszthatatlanságánál. No, itt azért volt némi lazaság, könnyedség, de hát valahol annak is kellett lennie ebben az óvatos dolce vita életlendületben. Nem, mintha nem kérte volna számon lépten-nyomon magán is a következetességet, de az élet gyakran gáncsoskodott Vele, hát úgy persze nehéz… és nekem meg emberibb, ha a Másik megbotlik saját igéjében, hisz az embert hibáin keresztül lehet igazán szeretni.
És én furtonfurt azon igyekeztem, hogy mindent el kell fednem, dugdosnom, amitől Ő az unalmas hétköznapi, fésületlen emberi létre asszociálhatna.
Fáradhatatlankodásom eredménytelen volt, azonnal lecsapott, ha valahol nem volt rend, slendriánság, pongyolaság sejlett föl. Talán az ágy volt az egyetlen hely, ahol hibátlanul összeillettek a fogaskerekek. Testéből ott tűntek el az idegenség utolsó maradványai és én sem bírtam már szellemet látni benne, mert tisztán magaménak tudhattam és Ő is engem. Ma már ebben sem vagyok biztos, de ez talán csak az én testreszabott kishitűségem és, mert már nagyon kívülről tudom látni a dolgokat. Megdöbbentő bizony néha azt látni, milyen hamar megtalálja az ember a megnyugvásához szükséges magyarázatokat, melyeket ráadásul előzőleg maga rejt el de úgy, hogy ha rá kerül a sor, szinte hasra esik benne. Ha, és aki hasra esik. Mert akkor, hiába tudva nem tud róla, a váratlanság szívből jön, mert viszont tudattal, de nagyon szívből szeret és ezt megnyugtatóan kimagyarázni Magunknak felesleges, sőt utálatos dolog, ha mélyen belegondolok. Ha meg nem esik hasra, ott erős a tudat és kevés a szeretet, semmi a szerelem. Tehát: nem.
Elfeledtem volna talán arca színét ? Nem igaz, emlékszem rá, de csak, mint ellibbenő fátyolra, annyira sejtelmes, titokzatos volt, és ez a titokzatosság volt egyben félrevezető: mert nem volt benne igazán titokzatosság, csak annak látszata. Minden, ami titok lett volna, ott volt előttem, túl közel is talán, hogy meglátni tudjam. Most, hogy már arca is csak fájdalmas sejtés, egy sóhajtásnyival könnyebb visszaidézése, főleg, ha irányt váltva rántjuk magunkra ismét a világot, más problémák erdejébe kormányozzuk magunkat, sírunk-nevetünk, más tájakon, más érintésekben próbálva értelmet keresni. Az idő, mint mindig, sokat árt és segít. Árt mert múlik veszettül és kegyetlenül, és segít, mert felejt kéz a kézben velünk. Most már csak keserű-szép emlék vagyunk. Ma már csak magamban hiszek, senkiben, semmi másban nem. Csak abban, ami ott figyel engem legbelül, sűrű rétegei a tudásnak, megismerésnek, tapasztalásnak, megannyi szépség, rusnyaság, öröm-csalódás lenyomatok… El nem árulnám senkinek, semmiért!