Utam az életem

2009 október 27. | Szerző: amfortas

 

 

Utam az életem. És az én utam az én találkozásaim az emberekkel… Akiket elém dobott a sors, a véletlen, a véletlenek végtelenje. Akikről nem tudtam, pedig nap mind nap szembejöttek, megannyi ”véletlenek” , a milliárd ismeretlen ismerős, vagy akiket észrevettem, bár ne tettem volna, aztán a sok ismerős, nagyon ismerős, a haver, a barát, a kapcsolat, a szerelem.

                

Mit adtam én a kapcsolataimba? Amit tudtam, amire képes voltam és azon felül. És amit a szerelem megérdemelt, ott nem volt határ. De mit is kaptam? Ami lettem általuk. Ami felgyülemlett bennem. A megismerés millió öröme. Toleránsabbá váltam, mert mindent, ami, bár gyakran rosszul is esett és nem volt ínyemre való, szeretettel tudtam kezelni, alkalmazkodni próbáltam a számomra esetleg idegen és kényelmetlen viszonyokhoz, és ezért is: folyamatosan mondtam le a magam életéről és életteréről, a szabadságomról, a magam igazáról, sok gyötrelemmel és őszintén szólva legtöbbször  jóleső érzéssel, mert a Másik ráirányította sok mindenre a figyelmem, amit esetleg nem vettem észre magamon és nem volt jó. Megismertem magamat.

Általa, általuk is csiszolgattam magam, lettem fogékonyabbá, lestem, tanultam el, amit csak lehetett. Ezekre szívesen gondolok és hálás vagyok érte. És ezeket mind nem csak kaptam de mohón elvettem!

Semmi nincs mindezzel rendben, de így élem az életem, mióta eszemet tudom, és ez így rendben is van.  : – )  Tudom hogy honnan jöttem, és merre tartok, tudom, ismerem jól már azt a göröngyös utat, de nekem ez az egyetlen járható út:  mert ettől lesz formája a dolgoknak, íze az ételnek, dallama a hangoknak, színe a képeknek, értelme mindennek. Ha az út, amelyen járok, nem okoz fájdalmat, akkor örömet sem, ( mert e kettő együtt jár óhatatlanul), és így semmit sem okoz , és akkor halott vagyok. Milyen lehet halottnak lenni? A semmiben létezni?

Mark Twain egy írásában Stromfield kapitány hajótörést szenved, vízbe fúl, felkerül a mennyországba. Ott tisztviselők fogadják, firtatják, honnan jött. Hatalmas térkép a falon: az univerzum térképe, sok emelet magas, felső része homályba vész. A tisztviselők egyike függőkosárba száll, felfelé indul keresni helyünket a világegyetemben. Hosszú keresés után leereszkedik, de csak azért, mert megéhezett. Aztán újra felszáll keresni, végre napok múlva visszatér azzal, hogy talán talált valamit, de nem tudja, bolygórendszerünk-e, vagy légypiszok.

Hogy a világegyetem véges, vagy végtelen: majdhogynem mindegy, mert nehéz elképzelnünk, hogy a végére tudnánk járni, és még nehezebb elképzelni a vége utáni semmit. A semmi végtelenjét. Mert a semmiben létezünk. És azt milyen nehéz és ráadásul kellemetlen elképzelnünk, hogy ha meghalunk, utána nincs, nem lesz semmi? De ha azt venném észre, hogy olyan úton járok, ahol nincs se fájdalom, sem öröm, akkor az számomra : a nemlétezés.

Valahogy jó lenne nem tudni, nem hinni a nemlétezésben, és inkább vállalni az ezer fájdalmat, kevéske esetleges örömet, de  mindent együtt:  a létezés örömét. És azt hinni, hogy megtudunk valamikor nagy-nagy  igazságokat, valami furfanggal bejárhatjuk a végtelent, valaki majd egyszer még életünkben érthető magyarázatot ad  minden dolgokról, életet lehel még a végtelen , a semmi fogalmába is. De talán képesnek kellene lennünk  lemondani arról a vágyunkról… vagyis a lehetőségről, hogy mindent tudjunk? A megismerés útja is ugyanaz a göröngyös út, és fájdalmakkal, gyötrelmekkel van kikövezve. A megismerés útja is az én utam, nincs az a hit, ami eltérítene.

 

hétvégi kiárúsítás

2009 október 23. | Szerző: amfortas

 

Kedves Barátaim, Ismerőseim,

 

A gazdasági válság engem is, mint sokunkat,  elért és keményen érintett.

A bevételeim és kiadásaim összevetése során arra szomorú elhatározásra jutottam, hogy eddigi életmódomat nem folytathatom, kénytelen vagyok összébbhúzni a nadrágszíjat. Hogy a jövőben eddiginél is szerényebb megélhetésem biztosíthassam, kénytelen-kelletlen meg kell válnom néhány személyes holmimtól, el kell adnom, ami ezekből eladható. 

A jövő hétvégére terveztem kiárúsításukat azoknak a kacatoknak- vacakoknak, amik bár szívemhez nőttek, mégis nélkülözni leszek kénytelen őket a jövőben. Mellékeltem egy képet, ezekről az ócskavasakról, amiket kihordtam a kertbe. Kérlek benneteket, ha valami használhatót láttok köztük, jelentkezzetek. /Számlát sajnos nem áll módomban adni…/

szőlőlekváros túrógombócra azér még fussa / Áfonya van az Ő közepén/ 

                    

Berlin fölött az ég. Szeresd !

2009 október 18. | Szerző: amfortas

                             

http://www.youtube.com/watch?v=8lXeTSW0lW4&feature=related

               

          

“Én sokat tanultam és tanítottam is, ő pedig nem tanult és nem tanított semmit, és mégsem tudtam fölébe kerülni, se alul maradni: de mindig újra megbuktam előtte és önmagam előtt, mikor harcba szálltam vele. Legyőztem a nehéz kérdéseket, megnyergeltem a természet erőit, leküzdöttem magamban az ösztönöket. Felkorbácsoltam az akaratot, kinyitottam a rejtett fiókokat. Hiába, a nővel szemben nem segített semmi, azon kívül, hogy férfi voltam.” /Karinthy Frigyes – Capillaria/

Szeresd!

http://vids.myspace.com/index.cfm?fuseaction=vids.individual&videoID=1322174279

http://video.google.com/videosearch?hl=hu&source=hp&q=dv8+physical+theatre&lr=&um=1&ie=UTF-8&ei=ocHdSt2CJZOqnAOZzcVx&sa=X&oi=video_result_group&ct=title&resnum=4&ved=0CB4QqwQwAw#

http://video.google.com/videosearch?hl=hu&source=hp&q=dv8+physical+theatre&lr=&um=1&ie=UTF-8&ei=ocHdSt2CJZOqnAOZzcVx&sa=X&oi=video_result_group&ct=title&resnum=4&ved=0CB4QqwQwAw#

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

Miért nem

2009 október 15. | Szerző: amfortas

“Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke ” /Hermann Hesse/

Miért nem?

 

Mert amit Vele megéltem, szép volt, jó volt, de igaz nem volt, és talán nem is lehetett. Mert túl komolyan és komolytalanul álltunk egymással szemben. Mert komoly és komolytalan szerepeket váltogattunk egymással a lehető legteljesebb egyet nem értésben. Igazságkeresés vegyült buta hazugságokkal mindkettőnk részéről, akarva-akaratlanul. Szembenállás és vizsgálódás lépten-nyomon, az ősbizalmat már rég elerodált megannyi csalódás bizalmatlanságával…

A tengernyi boldogság, ami bennem csicsergett-nyüzsmütölt, zizegett, folyamatos kontrollom alatt kellett legyen. Nem, ez nem a megfelelni vágyás volt, csak az igyekezet egyfajta azonosulásra, ami akart beleélés a másik, megértésébe-megélésébe. Ott kutakodtam a fejében, látni, érezni, tudni akartam, mit gondol és miért, próbáltam követni, hogy minél jobban érteni tudjam: és megértve szeretni. Ha útra keltünk, a bal és jobb lábam szinkronba kellett legyen az Ő bal és jobb lába lépésritmusával, és nagyon igyekeztem, hogy ezáltal is megértsem, hogy ez is azért van, mert Ő egy olyan világban szeretett volna élni, ahol rend van és felnőttség van és a felnőttek szívfájdítóan bátrak és kis dolgokért is nagy árat fizetnek és az igazság fizetőpultjánál majd nagy árat remélnek. És ezt komolyan kellett venni, mint mindent, kezdve a lépések szinkronjánál és befejezve a szavak és tettek elválaszthatatlanságánál. No, itt azért volt némi lazaság, könnyedség, de hát valahol annak is kellett lennie ebben az óvatos dolce vita életlendületben. Nem, mintha nem kérte volna számon lépten-nyomon magán is a következetességet, de az élet gyakran gáncsoskodott Vele, hát úgy persze nehéz… és nekem meg emberibb, ha a Másik megbotlik saját igéjében, hisz az embert hibáin keresztül lehet igazán szeretni.

És én furtonfurt azon igyekeztem, hogy mindent el kell fednem, dugdosnom, amitől Ő az unalmas hétköznapi, fésületlen emberi létre asszociálhatna.          

Fáradhatatlankodásom eredménytelen volt, azonnal lecsapott, ha valahol nem volt rend, slendriánság, pongyolaság sejlett föl. Talán az ágy volt az egyetlen hely, ahol hibátlanul összeillettek a fogaskerekek. Testéből ott tűntek el az idegenség utolsó maradványai és én sem bírtam már szellemet látni benne, mert tisztán magaménak tudhattam és Ő is engem. Ma már ebben sem vagyok biztos, de ez talán csak az én testreszabott kishitűségem és, mert már nagyon kívülről tudom látni a dolgokat. Megdöbbentő bizony néha azt látni, milyen hamar megtalálja az ember a megnyugvásához szükséges magyarázatokat, melyeket ráadásul előzőleg maga rejt el de úgy, hogy ha rá kerül a sor, szinte hasra esik benne. Ha, és aki hasra esik. Mert akkor, hiába tudva nem tud róla, a váratlanság szívből jön, mert viszont tudattal, de nagyon szívből szeret és ezt megnyugtatóan kimagyarázni Magunknak felesleges, sőt utálatos dolog, ha mélyen belegondolok. Ha meg nem esik hasra, ott erős a tudat és kevés a szeretet, semmi a szerelem. Tehát: nem.

Elfeledtem volna talán arca színét ? Nem igaz, emlékszem rá, de csak, mint ellibbenő fátyolra, annyira sejtelmes, titokzatos volt, és ez a titokzatosság volt egyben félrevezető: mert nem volt benne igazán titokzatosság, csak annak látszata. Minden, ami titok lett volna, ott volt előttem, túl közel is talán, hogy meglátni tudjam. Most, hogy már arca is csak fájdalmas sejtés, egy sóhajtásnyival könnyebb visszaidézése, főleg, ha irányt váltva rántjuk magunkra ismét a világot, más problémák erdejébe kormányozzuk magunkat, sírunk-nevetünk, más tájakon, más érintésekben próbálva értelmet keresni. Az idő, mint mindig, sokat árt és segít. Árt mert múlik veszettül és kegyetlenül, és segít, mert felejt kéz a kézben velünk. Most már csak keserű-szép emlék vagyunk. Ma már csak magamban hiszek, senkiben, semmi másban nem. Csak abban, ami ott figyel engem legbelül, sűrű rétegei a tudásnak, megismerésnek, tapasztalásnak, megannyi szépség, rusnyaság, öröm-csalódás lenyomatok… El nem árulnám senkinek, semmiért!

Hitszó

2009 október 11. | Szerző: amfortas

Értelmetlennek, mi több : elfogadhatatlannak tartom, hogy a vallásos hit bizonyítékok nélkül vesz tudomásul dolgokat. Azt, aki egy keresztkérdés elől azzal tér ki, hogy ez a hite és nem kell megmagyaráznia, már csak egy lépés választja el a szélsőséges kisebbségtől, amely azt állítja, vallásos hite gyilkosságra szólítja fel, vagy öngyilkos merénylővé válik. De ennél is van tovább. „Jobban tudom tisztelni a muzulmán fundamentalistát, aki felrobbantja magát a Sátán elleni harc jegyében” írja valamelyik nicknévbe burkolózó bátor blogger, – mint, hogy valaki hitét magánügyének tartsa!  brrrrrrrr !!!                        

                                            

Bizony nehéz jobb belátásra bírni valakit, aki érvek helyett a vallásos hitére hivatkozik, és inkább hisz, minthogy tudjon. Nem, ez nem szellemi restség! Veszélyes olvasmányok azok, amik szépen és jól megfogalmazott mondatok köntösében mérgező gondolatokat ültetnek el az azokat élvezettel olvasók fejében. Ó, azok a populizmus sunyi, alattomos eszközei, azok a szép szavak, szép gondolatok, a verbális giccs rejtett agressziója !!! Ma már a csapból is kicsurog, ahol a kezed próbálnád tisztára mosni. (Ladányi Mihály egy versében  Friedmann néni még szappanná változott, hogy tisztára mossa a világ bűneit) Beférkőznek mindenhová, a babablogolók, szerelmi csalódottak fórumán kakaskodnak. Eszköze a szavak manipulálása a hit szónokainak, eszköze az  önjelölt népvezérek manipulációinak, és csak figyelj oda mit és hogyan szónokolt össze Hitler, Sztálin, Mao, biztosan meginogsz, ha nincsenek erős elvi határköveid !

De maradjunk a vallásosságnál, ami valamiért szép és jó, de kinek-kinek ízlés szerint…és magánügye kell, hogy maradjon és legyen. Meg kellene különböztetni a naiv vallásosságot, amely egy természet fölötti „apafigurában” hisz és a szofisztikált einsteini vallásosságot. Einstein például nem egy személyes Istenben hitt, hanem egyszerűen gyakran használta az Isten szót mint annak metaforáját, ami rejtélyes és csodálatos az univerzumban. Einstein szívesen írta le így a nem személyhez,hanem a természethez fűződő nagyrabecsülését. A hittel legtöbbször az a baj, hogy az egymással összeegyeztethetetlen hitek közötti vitákat nem lehet józan érvek alapján megoldani, ezért szélsőséges esetekben elkerülhetetlen az erőszak kialakulása. A tudósokat és a vallási fanatikusokat többek között az különbözteti meg, hogy az előbbiek vitatkoznak egymással, újabb és újabb érvekkel próbálják meggyőzni egymást, de nem mennek ölre. Ahogy Stephen Weinberg, a Nobel-díjas fizikus vélte, “jó emberek jó dolgokat csinálnak, rossz emberek rossz dolgokat csinálnak, de ahhoz, hogy jó emberek rosszat tegyenek, a vallásra van szükség”. Ez azt jelenti, hogy jó embereket rá lehet beszélni gonoszságok elkövetésére, mert komolyan, őszintén hiszik, hogy ez a helyes dolog. A 9/11-es repülőgép-robbantók biztosak voltak abban, hogy Allah nevében legnemesebben járnak el : az elvakult hit késztette őket az ördögi cselekedetre.  

Nem vitatom én a vallások óriási hozzájárulását a kultúrához, a művészetekhez. Könnyű megérteni, miért született annyi jelentős műalkotás a vallás befolyása alatt. A művészeknek szükségük van mecénásokra, oda vonzódnak, ahol megfizetik őket. Manapság is így van ez. A történelem során példának okáért a római katolikus egyház óriási vagyonnal rendelkezett, ( hogy hogyan jutott hozzá, arról is érdemes lenne elgondolkodni…) és adott munkát a képzőművészeknek, építészeknek, zenészeknek. Számos kiemelkedő vallási témát méltónak tartottak arra, hogy jelentős zenei és képzőművészeti alkotásokat ihlessenek meg. Krisztus keresztre feszítése, ez a borzalmas történet olyan fenséges muzsikában jelenik meg például, mint Bach Máté-passiója. Nem kétlem, hogy Michelangelo vagy Raffaelo jó keresztény volt, (akkoriban nemigen lehetett más választásuk 🙂  ) De ha a Isten egy ateista bolygót is teremtett volna, ott talán Michelangelót egy Természettudományi Múzeum freskójának megfestésével bízták volna meg. És vajjon nem alkotott volna ugyanolyan ihletett művet a természetről, mint a Sixtusi Kápolnában?  

Aradi 16

2009 október 9. | Szerző: amfortas

 

Hogy jön az aradi vértanúkhoz a karvalytőke? Ahogy minden máshoz, nekik mindenről ez jut eszükbe. Pedig érsek uramnak lett volna miről beszélnie. Egyebek mellett arról, hogy a Kossuth vezette kormány a szabadságharc alatt három katolikus főpapot volt kénytelen hazaárulónak minősíteni. Egyikük az esztergomi érsek, Hám János, a másik a pécsi püspök, Scitovszky János, akit Ferenc József ezt követően nevezett ki esztergomi érsekké. Vagyis a Habsburg-önkényuralom teljes ideje alatt hazaárulónak nyilvánított érsek állt a katolikus egyház élén. Erről is beszélhetett volna az érsek úr, meg is bánhatta volna elődei bűneit, akik hozzájárultak az aradi vértanúk halálához. A forradalom idején ugyanis a katolikus főpapok többsége a Habsburgok feltétlen híve volt. Amikor Windischgrätz elfoglalta Budát, hálaadó misét tartottak a császárért a Mátyás-templomban. A prímás pénzzel segítette a Habsburg-csapatok győzelmét. 1849 tavaszán 8000 forintot, majd 300 akó bort adott a császári seregnek.

A pécsi püspök és a fehérvári káptalan is nagy összegeket ajánlott fel 1849 tavaszán Windischgrätznek „a törvényes rend helyreállítására”. Ez történt meg Aradon. Húsz katolikus főpapból csak ketten követték a magyar kormányt Debrecenbe: Bémer László nagyváradi és Horváth Mihály csanádi püspök. A szabadságharc leverése után ezért az egyház Bémert lemondatta püspöki címéről, Horváth Mihály emigrálni kényszerült.

Erről kellett volna beszélnie a kalocsai érseknek Aradon a zsidózás helyett. Mert a zsidókról Kossuth azt mondta, hogy „senki nem adott annyit életben és anyagiakban a magyar szabadságért, mint a zsidók”. Megértük, hogy a Habsburgok oldalán álló főpapok utóda Aradon az akasztófák árnyékában zsidózik. Miközben a zsidók álltak a forradalom mellett, a püspökök meg ellene. Mi jöhet még?

Ha

2009 október 8. | Szerző: amfortas

Ha  Isten lehetnék, teremtenék hívő és ateista bolygókat, hadd lássam, melyik vezet szebb világra: ha hisznek bennem, vagy  ha nem?