Mérlegen: Adni és kapni
Miért van az, hogy kapcsolataink szinte csak az adás és a kapás egyensúlyából és azok mérlegeléséből tevődnek össze? Az ideális egyensúly 50-50% arányú lenne…, ha éppen méricskélnénk. A kapcsolataink többsége viszont nincs egyensúlyban: vagy túl sokat adunk, vagy túl sokat veszünk el. Bizonyos esetekben természetes egyensúlytalanságról van szó. Egy gyerek muszáj, hogy többet kapjon a szüleitől, mint amennyit vissza tud adni. Egy tanítvány többet kap a tanárától, mint amennyit adni tud neki – és ennek így is kell lennie. Mindezen felül, vannak szerintem adó típusú emberek és kapó típusúak. Az első típus abban leli örömét, hogy „jobb adni, mint kapni”, a második kényelmesen és sallangmentesen kap és elfogad.
A lényeg azonban itt mégiscsak annak megbecsülésében van, amit megkaptunk.
A kapcsolataink többsége kötélhúzás, rossz arányokkal. Felvetődik a kérdés, vajon mennyire vagyunk hajlandóak megengedni, hogy az ilyen kiegyensúlyozatlanság fennmaradjon? Vajon tudatosan kapunk és veszünk el? Vajon szándékosan megengedjük-e valakinek, hogy elvegyen tőlünk, avagy kapjon tőlünk?
Túl csendesek vagyunk ebben a kötélhúzásban, mert a tudatunkban minden viszonylagos. Elfogadhatóvá tettünk bizonyos dolgokat és elfogadhatatlanná másokat.
Hajlandóak vagyunk elfogadni egyfajtafajta visszaélést a főnök részéről, a munkatársunk részéről pedig nem. Vagy szerelmünk részéről, de barátunk, cinkostársunk részéről nem annyira… /“Bele vagyok zúgva ebbe a pasiba, ezért elfogadom az ő viselkedését, stb. mert esélyt akarok arra, hogy vele lehessek.”/ Hát akkor ezzel mi a gond, ha a visszaélés végül elnyeri jutalmát? Az, hogy Magunkat és az energiáinkat adjuk oda.
Hajlandóak vagyunk odaadni energiánkat és pokolban élni két éven keresztül azért, hogy esélyt kapjunk arra, hogy talán boldogok legyünk öt év múlva. A boldogság ígérete teszi tudatunkat elfogadóvá. El kell kezdenünk tehát ellenőrzés alá vonni energiáinkat. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy más emberek vagy helyzetek boldoggá, szomorúvá, kiteljesedetté vagy elutasítottá tegyenek minket.
Az energiánknak függetlennek kell lennie a körülöttünk levő emberektől és dolgoktól. A függetlenség nem azt jelenti, hogy szülők, tanárok, gyerekek, barátok vagy partnerek nélkül kell élnünk. Minden kapcsolatunkban minden pillanatban ott van egyvalaki, aki ad, és a másik, aki kap. Minden pillanatban kell viszont, hogy változzon az adó és a kapó szerepköre. Törekednünk kell, legalábbis egy egyensúlyi állapot felé.
Nem alapozhatod a sikeredet és a céljaidat más emberekre és helyzetekre. Lehetsz viszont független, birtokolhatod a saját energiádat, megtehetsz mindent a mostani helyzetedben ahhoz, hogy boldog lehess Magaddal, Valakivel, vagy, hogy gondoskodhass más emberekről.
Lakat és kulcs alatt tartjuk házunkat és tulajdonunkat, miközben a spirituális tulajdonunkat, a spirituális energiáinkat nyitva hagyjuk, hozzáférhetővé és szabaddá téve arra, hogy elvegyék. Ez nem feltétlenül tudatos döntés. Én minden alkalommal, amikor valaki, vagy valami boldoggá vagy szomorúvá tesz, beleadom energiáimat. És ezeket többnyire elveszítem, ritkán kapom vissza. Többnyire azonban örömet okoz, ha célt ér. Másrészt ez nem jelentheti azt, hogy ki kell zárnunk mindenkit az életünkből azért, hogy senki ne tudjon megsérteni. Függetlenként, de nem egyedül akarunk élni. Függetlennek lenni azt jeleni, hogy senki nem tud megsérteni. Van erőm és nem félek attól, hogy nyitott legyek az emberekkel és hogy osztozzak velük örömükben, bánatukban, gondjaikban… Szabad vagyok és így kikezdhetetlen vagyok, függetlenül attól, hogy az emberek hogyan bánnak velem. Az fájhat, de nem hagy sebet, mert birtokolom a saját erőimet.
Keresd meg, gondolj vissza, milyen módon adtad oda Magadat és Te hogyan „vetted el” a Másiktól önmagát. Legyél reális, őszinte és keresd legalább az egyensúlyt. Ne hidd, hogy olyan sok energiádba kerül, ettől ne félj. A Mérleg havában vagyunk – hadd egyenlítsük ki a mérleget. Soha nem késő!