a Csöndember

2009 szeptember 1. | Szerző: amfortas |

 

Leonard Cohen

Ebben a világban, amelynek ütemét Leonard Cohen diktálja, minden lágy. Lágyak a vonalak, lágy az öltöny, még a szigorúan kötött nyakkendő is lágyan omlik alá, foltok tűnnek föl, valami elmosódott világ, ahol minden megtörténhet, minimál-zene, csak egy szintetizátor talán, a háttérben kristálytiszta női hanggal, miközben valaki – személytelenül szinte – lassan, nyugodtan énekel, póz és mozdulat nélkül, csak a hangja és az arca – ez az öregségében és ráncaiban is lágy, kedves arc – árulkodik valami mély letisztultságról, valami megtanulhatatlan nyugalomról, bölcsességről, nőkről, italról, háborúról és valami belső békéről, Istenről, talán.
Csöndember.
Halleluja, énekli a zene költője. És énekel Suzanne-ról, aki félig bolond, biztosan, és hogy Jézus csak egy hajós volt, mikor a vízen bandukolt, és amikor már biztosnak vélte, hogy csak a vízbe fúltak látják, azt mondta: “Legyen hát mindenki tengerész, várva megváltó tengerét!”

A víz mindent megvált. És a tűz, amikor elég a hegedű és a szerelem, ez a konok-furcsa valami, ami előre űz-hajt, például egy híres kék esőkabátban, megvált a buddhizmus, megvált a kommunizmus, megvált a saját zsidóságod (ó, mennyi megváltás belefér egy valóban teljes életbe).

Mondjuk, az első metró indulásakor, belesüppedve a székbe az éjszaka után, visszapörgetve az elmúlt órák mosolyait, az üveg koccanását, ahogy a kristálypoháron megcsillant valakinek a szeme, és ahogy a peronon ott állnak a magányos, kialvatlan tekintetűek, valami furcsa ellentmondást érzel, mintha minden árnyék lenne körülötted, egy pillanat csupán az egész, visszahozhatatlan pillanat, de valahogy mindig erre a pillanatra emlékszel majd vissza, és furcsán, merengve úgy érzed majd, hogy ott és akkor, a metró székébe süppedve másnaposan, fáradtan, ott, abban a pillanatban valami megtörtént veled, és egyszer majd ezt a pillanatot a boldogsággal azonosítod.

És ha valaki már ennyi mindennel kacérkodik, akkor előbb-utóbb rájön arra is, hogy mindennel érdemes hát kacérkodni: az élettel, az ivással, a nőkkel, a zenével. A mélyükre mászni a dolgoknak, ahol valami furcsa-sötét világ rejtezik, mint a víz alatt, és ebben a világban minden végtelenül bonyolult és mégis, a maga bonyolultságában oly egyszerű és lágy, ez Cohen világa, és ha betekintesz hozzá, fölszippant, lelassít, merengővé tesz, mert van valami más, valami jobb, szebb és mélyebb, ahol minden szónak, minden gesztusnak jelentése van, ahol a leghétköznapibb pillanat, mondjuk a borotválkozás, más tartalmat nyer, és be lehet pillantani ebbe a varázsba, akár csak egy-egy akkordra is talán.

Áll a színpadon egy öreg, rezignált és bölcs ember, aki nem csinál semmit, csak ott áll, kezében egy gitárral, talán szól a szintetizátor is, és a cigány lányról énekel, mondjuk, arca sem rezdül, csak elnéz a fejek fölött, és hogy mit lát, Suzanne-t vagy az esőkabátját, a Chelsea Hotelt, egy madarat vagy Istent, egyes egyedül csak ő tudja.

Aztán megemeli a kalapját, elmosolyodik, és biccent egyet. Annyira egyszerű ez az egész, és annyira megismételhetetlen. És olyan csöndes.

/mit tudnék még ehhez hozzátenni?  Köszönöm, M.J., T.Á./

 http://www.youtube.com/watch?v=snMOmHzgssk&feature=browch

http://www.youtube.com/watch?v=tKjSr1zOTq0&feature=related