Mérlegen: Adni és kapni
2009 szeptember 23. | Szerző: amfortas
Mérlegen: Adni és kapni
Miért van az, hogy kapcsolataink szinte csak az adás és a kapás egyensúlyából és azok mérlegeléséből tevődnek össze? Az ideális egyensúly 50-50% arányú lenne…, ha éppen méricskélnénk. A kapcsolataink többsége viszont nincs egyensúlyban: vagy túl sokat adunk, vagy túl sokat veszünk el. Bizonyos esetekben természetes egyensúlytalanságról van szó. Egy gyerek muszáj, hogy többet kapjon a szüleitől, mint amennyit vissza tud adni. Egy tanítvány többet kap a tanárától, mint amennyit adni tud neki – és ennek így is kell lennie. Mindezen felül, vannak szerintem adó típusú emberek és kapó típusúak. Az első típus abban leli örömét, hogy „jobb adni, mint kapni”, a második kényelmesen és sallangmentesen kap és elfogad.
A lényeg azonban itt mégiscsak annak megbecsülésében van, amit megkaptunk.
A kapcsolataink többsége kötélhúzás, rossz arányokkal. Felvetődik a kérdés, vajon mennyire vagyunk hajlandóak megengedni, hogy az ilyen kiegyensúlyozatlanság fennmaradjon? Vajon tudatosan kapunk és veszünk el? Vajon szándékosan megengedjük-e valakinek, hogy elvegyen tőlünk, avagy kapjon tőlünk?
Túl csendesek vagyunk ebben a kötélhúzásban, mert a tudatunkban minden viszonylagos. Elfogadhatóvá tettünk bizonyos dolgokat és elfogadhatatlanná másokat.
Hajlandóak vagyunk elfogadni egyfajtafajta visszaélést a főnök részéről, a munkatársunk részéről pedig nem. Vagy szerelmünk részéről, de barátunk, cinkostársunk részéről nem annyira… /“Bele vagyok zúgva ebbe a pasiba, ezért elfogadom az ő viselkedését, stb. mert esélyt akarok arra, hogy vele lehessek.”/ Hát akkor ezzel mi a gond, ha a visszaélés végül elnyeri jutalmát? Az, hogy Magunkat és az energiáinkat adjuk oda.
Hajlandóak vagyunk odaadni energiánkat és pokolban élni két éven keresztül azért, hogy esélyt kapjunk arra, hogy talán boldogok legyünk öt év múlva. A boldogság ígérete teszi tudatunkat elfogadóvá. El kell kezdenünk tehát ellenőrzés alá vonni energiáinkat. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy más emberek vagy helyzetek boldoggá, szomorúvá, kiteljesedetté vagy elutasítottá tegyenek minket.
Az energiánknak függetlennek kell lennie a körülöttünk levő emberektől és dolgoktól. A függetlenség nem azt jelenti, hogy szülők, tanárok, gyerekek, barátok vagy partnerek nélkül kell élnünk. Minden kapcsolatunkban minden pillanatban ott van egyvalaki, aki ad, és a másik, aki kap. Minden pillanatban kell viszont, hogy változzon az adó és a kapó szerepköre. Törekednünk kell, legalábbis egy egyensúlyi állapot felé.
Nem alapozhatod a sikeredet és a céljaidat más emberekre és helyzetekre. Lehetsz viszont független, birtokolhatod a saját energiádat, megtehetsz mindent a mostani helyzetedben ahhoz, hogy boldog lehess Magaddal, Valakivel, vagy, hogy gondoskodhass más emberekről.
Lakat és kulcs alatt tartjuk házunkat és tulajdonunkat, miközben a spirituális tulajdonunkat, a spirituális energiáinkat nyitva hagyjuk, hozzáférhetővé és szabaddá téve arra, hogy elvegyék. Ez nem feltétlenül tudatos döntés. Én minden alkalommal, amikor valaki, vagy valami boldoggá vagy szomorúvá tesz, beleadom energiáimat. És ezeket többnyire elveszítem, ritkán kapom vissza. Többnyire azonban örömet okoz, ha célt ér. Másrészt ez nem jelentheti azt, hogy ki kell zárnunk mindenkit az életünkből azért, hogy senki ne tudjon megsérteni. Függetlenként, de nem egyedül akarunk élni. Függetlennek lenni azt jeleni, hogy senki nem tud megsérteni. Van erőm és nem félek attól, hogy nyitott legyek az emberekkel és hogy osztozzak velük örömükben, bánatukban, gondjaikban… Szabad vagyok és így kikezdhetetlen vagyok, függetlenül attól, hogy az emberek hogyan bánnak velem. Az fájhat, de nem hagy sebet, mert birtokolom a saját erőimet.
Keresd meg, gondolj vissza, milyen módon adtad oda Magadat és Te hogyan „vetted el” a
Egy egyszerű képlet: cigarettafüst
2009 szeptember 18. | Szerző: amfortas
Te csak gyönyörködj a naplementében, a tenger hullámmorajában, rakparti sétában csillagos ég alatt: pezsgős kéz a kézben: légy romantikus! Ugasd a kutyákkal együtt a holdat, hidd vagy ne hidd Istent, lírázz , gyönyörködj, szenvedj, sírj és üvölts. Egyenlet vagy. Élő, két lábon járó egyenlet. Minden és minden egyenletekbe visszafejthető, minden mozdulatod és gondolatod. Kiugrasz a bőrödből örömödben: fizika. Duzzogsz, sírsz, könnyezel: kémia. Az egész egzisztenciád : színtiszta matematika. De ahogy Trisztán és Izolda időtlen szerelmi története, Izolda szerelmi halála: a kottákból a hangjegyek életre kelnek, betöltik a teret és a lelkedet, majd lassan elhalkulnak, elhalnak a mennyei hangok, úgy Te Magad is gyönyörűséges, szép és szomorú emlékeket őrzöl, cipelsz magaddal, babusgatod, szépítgeted, és majd meghalsz Te is velük. És voltál, vagy, leszel, maradsz egy képlet. Vegyjelek halmaza: kémiai, fizikai, matematikai egyenletek. Ez vagy Te mindenestől. Megpróbálhatsz minél nagyobb jelentőséget tulajdonítani életed minden jelentősnek vélt mozzanatának, mert kiábrándító szembenézni a valósággal: hogy apróka vegyértékek kapcsolódási kedvének vagy kitéve. Pedig még mondod is : beindult a kémia, rezzen, valami megmagyarázhatatlan vonz, nevezd bárminek, vudu (voodoo),varázslat, baszdüh. Pedig minden lépésed sejted-tudod előre, mégis előre lépkedsz, ahelyett, hogy visszafelé rohannál: amikor a kaland még kaland volt és nem rutin, az ismeretlen felfedezése helyett ma már csak az olyan ismerős bokatörős macskaköveken imbolyogsz, vágod a cigarettafüstöt magad körül, pedig tudod, nem attól homályos minden: megkopott, elfakult a lelked, már csak unalmas, kívülről ismert képleteket dob ki a gép. De azért Te csak keress-kutass, ne add föl, lelkesedj, dobj félre minden gyanakvást, előítéletet, ne mérlegelj, szaladj bele a következőbe, az ismeretlen ismerős képleteinek kompromisszum-halmazába, a talán-talán ismeretlenjei izgalmában véld fölfedezni Magad… hisz már réges rég csak Magadat keresed kétségbeesetten. De hisz tudod,újra elbuksz a következő lekötetlen vegyértéken. Szép álmokat!
Üzenet, 1(%).
2009 szeptember 17. | Szerző: amfortas
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Fölfüggesztve és témazáró.
2009 szeptember 16. | Szerző: amfortas
/a csoda természetéhez/
Elakadtam a sok kérdésemmel a vallást, hitet, igehirdetőket illetően, pedig alig-alig vetettem föl néhányat a hosszú listából. A kérdéseim csak sokasodnak, a válaszok elmaradnak vagy esetlegesek. Vegyünk pl. egy részletet a Lourdes-i csoda c. egy bejegyzésemhez fűzött kommentből:
„Az Egyház sem ismer el csodákat nyakra-főre, hanem komoly bizottság vizsgál ki minden esetet, amelybe a tudományos szempont is beletartozik, a beteg egész előtörténetével együtt. Ha csak cseppnyi bizonytalanság van, az Egyház nem vállalja fel a csodává nyilvánítást. Ezért a köztudatban százszor annyi csoda története kering, mint amennyit az Egyház elismer……….
Amúgy általában a csoda sokkal több annál, mint amit a tudomány képes vizsgálni, és a csoda természete, hogy legtöbbjük a személyes életben történik igazolhatatlanul……………
Csak arra kérlek, hogy amikor elítélsz valakit, azt ne ellenérzésből, hanem alapos vádirat alapján tegyed. Mert a tudományhoz is ez méltó…………..”
/Ez egy példa volt egzakt válaszra a csodákat illetően./
A római katolikus egyház a néhai Belga királyt az abortusz ügyében való kiállása miatt jelölte a szentségre. Most aztán elszánt kutatások folynak, hogy olyan csodálatos gyógyulásra bukkanjanak, amely a halála óta eltelt időben hozzá intézett imáknak köszönhető. És ez nem vicc ! Ez meglehetősen jellemző lehet a szentek történeteire… El tudom képzelni, hogy ez az egész az Egyházon belül is milyen kínos lehet műveltebb köröknek. Hogy ilyen műveltnek mondható körök miért maradnak meg az egyház kebelében, az legalább akkora csoda, mint amelyeken a teológusok szoktak élvezkedni.
Számon kérni a korán igehirdetőjén az értékrendemet ? Igen, szeretném, mert hisz komolyan veszem saját értékrendemet, tisztelve és elismerve az Iszlám értékrendjének lényegét. Az iszlám prófétái azonban meggyőződéssel hirdetik, hogy vallásuk értékei minden mást felülírnak (amit egyébként az iszlám minden követője így gondol- ahogy majd’ minden bármely más vallás hívei is…) vagyis az ő útjuk az egyetlen, az igazság és a fény útja. Ha valakinek úgy tetszik, hogy egy VII. században élt prófétát jobban szeressen mint saját családját, hát az szíve joga, de azért ezt nem kötelező komolyan venni… Az iszlám fenyegetéseit azonban már kénytelenek vagyunk komolyan venni (Bin Laden, stb), és nem tudok elképzelni józan érveket ami a másik oldalon meggyőzne annak erényeiről.
Vagy pl. hogyan is kommentáljam ezt: az iszlám Mártírjainak kijáró hetvenkét szűz ígérete a „tündöklő tisztaságú hófehér mazsolaszem „ tudatos félrefordítása. Vajon az öngyilkos merénylők hány ártatlan áldozata menekülhetett volna meg, ha ez a fordítás korrekt?
Huhhhh!! van még sok!
Van bizony sok fenntartásom, akkor is, ha kínosan próbálok ügyelni az előítéletek lenyesegetésére gondolkodásomban.
Aztán, mit is ír a Wikipedia Newtonról? :
A cambridge-i szabályok értelmében be kellett lépnie az egyházba, követelmény volt azonban, hogy ne vegyen aktívan részt az egyházi életben (feltehetőleg hogy több ideje legyen a tudományra). Newton úgy vélte, akkor fölösleges belépnie az egyházba, és II. Károly király, akinek az engedélyére szükség volt, elfogadta érvelését. Newtonnak így nem kellett konfliktusba kerülnie amiatt, hogy a vallásról alkotott nézetei ellentétben voltak az egyház szigorával. Mivel nevelőanyja megrögzött puritán gondolkodású volt, igen gyakran forgatta Isaac a Bibliát, mely gyakorlat élete végéig kísérte. Hittel vallotta, hogy a Világot az Atyaisten úgy alkotta, hogy elegendő nyomot hagyjon a végső összefüggések kifürkészéséhez, és az Ő mibenlétének megfejtéséhez. Ezzel a gondolattal élte le életét, mely hatására ugyanolyan mélységgel és ugyanolyan hosszan foglalkozott a Biblia és vallás tanulmányozásával, mint a tudományos igazságok megfejtésével. Sokat foglalkozott a Jelenések könyvével és sajátos számításai alapján 2060-ra jövendölte meg a világvégét. Egész életében meggyőződése volt, hogy vallási tárgyú iratai maradandóbbak lesznek, mint bármi más, amit alkotott. A tudományos kutatások mellett Newton rengeteg időt szentelt teológiai kutatásainak. Meglepő eredményre bukkant, melyre az Újtestamentum eredeti nyelvű kéziratának olvasása közben jött rá. Azt állította, hogy a későbbi korok fordítói saját céljaik elérése szerint fordították a Bibliát, így például a Szentháromság sem létezik, valamint Jézus sem Isten fia, így magához az Atyához kell imádkozni. Ezen gondolatait azonban nem sok emberrel osztotta meg, hiszen a Trinity College vezetői nemigen néztek volna Newtonra jó szemmel, ha azzal áll elő, hogy az intézet névadója nem is létezik. A titkolózásnak azonban igenis alapja volt, hiszen a 17. századi Angliában a vallás, a polgárháború, az eretnekek perbefogása, a katolicizmustól való félelem veszélyes előítéletekké keveredett össze az emberek fejében. Ennélfogva nem meglepő, hogy Newton mániákusan rettegett attól, hogy esetleg eretneknek titulálják. Mindazonáltal olyan akadály állt ezen kutatás abbahagyása útjában, melyet még a nagy Isaac Newton sem volt képes legyőzni, ez pedig az a megrögzött eszme, mely szerint közvetlenül akart beszélni az Atyával. Vallási megszállottsága ugyanolyan mértékű fanatizmus volt, mint az igazság keresése a tudományos kutatásokban. Mindenütt az Atya által hátrahagyott nyomokat kereste…
És egy érdekes cikk:
http://www.undock.eu/HU/Hir/Galilei_versus_Darwin-2903.aspx
Jézus megváltoztatta az életedet! Akarod menteni a változásokat?
/ismeretlen informatikus/
vallás,hit és hivatal
2009 szeptember 10. | Szerző: amfortas
Vallással, hittel nincs nekem bajom az égvilágon semmi. Hanem, annál inkább a hit nevében prédikálókkal, az „igehirdetőkkel”, a vallási vezetőkkel, a hitszónokokkal, a prófétákkal, végső soron az egyházakkal. Valamilyen okból mindenütt ott a megtérítés, hívek gyűjtésének, manipulálásának, fanatizálásnak szándéka. Így van ez a mai napig, mióta világ a világ. Nem tudom meglátni a nemes szándékot abban a vallási vezetőben, aki Koránnal a kezében öngyilkos merényletre buzdítja híveit, aki az Izraeli-Palesztin vérontások fenntartásában érdekelt, aki Észak Írországban lelkesíti híveit a vallás nevében! És mi van a keresztes háborúkkal, az inkvizícióval, boszorkányüldözéssel vallási háborúk tucatjaival, a Jezsuita hittérítők erőszakos vallásterjesztésével, államok, birodalmak vallás szerinti felosztásával, az ősi szobrokat felrobbantó Tálibokkal, az istenkáromlóktól az egyház által bűnösnek ítélt melegek nyilvános kivégzéséig…
„visszaállítani az iszlám hit erkölcsét”
2005 Irán: homoszexuális pár kivégzése. Több, mint 30 iszlám állam tiltja, üldözi, bünteti a homoszexualitást …
Abban a szekularizált, demokratikusnak kikiáltott országban, ahol egyház és állam egymás mellett és nem egymásból él, a templomi misén a pap kígyót-békát kiált az egyik pártra , de a másik megszavazására buzdít. Kinek, kiknek az érdekében? Az egyház lapított a nagy világégésekkor, hallgatott és hallgat a holokausztról, dogmáit csak akkor vizsgálja felül, mikor már nincs más választása, kifogytak az érveik a föld körül keringő napról. A tudománnyal lépést tart tehát, de leginkább a tudomány által felvetett kérdésekre keresi a hite keretein belül tartható válaszokat.
http://www.youtube.com/watch?v=5bdivFHEIww
Lourdesi “Csoda”
2009 szeptember 6. | Szerző: amfortas
Hallottam egy emberről, aki élet és balesetbiztosítást kötött, majd kisvártatva hogy-hogy nem, egy sajnálatos baleset következtében (orvos barátai jóvoltából) tolószékben kötött ki. A biztosító nagy összeget fizetett , de azért gyanús volt a dolog, figyeltette az illetőt, aki egy ideig játszotta a béna szerepet, de egyre rosszabbul viselte, szeretett volna szabadulni ettől az élethelyzettől. Azt találta ki, hogy elutazott Lourdes-ba, a csodatévő forráshoz, melyet zarándokok tömegei keresnek fel gyógyulásuk reményében, és íme : tényleg megtörtént a csoda!!! A csodatévő szent víz hatására tolószékéből felpattanva gyógyultan távozott. A biztosító dilemmája ilyen esetben, hogy megkérdőjelezi- e a Lourdes-i víz csodatévő erejét, vagy inkább nem bonyolódik bele efféle kalandba. Az én dilemmám, hogy hihetek e bármikor az efféle isteni csodáknak, Lourdesnek, vagy számtalan hasonló csodatételnek? Hogyan áll ehhez az egyház? Megvizsgálja, elemzi-e tudományos módszerekkel Lourdest, végiggondolja, mérlegeli-e a pro és kontra érveket, mielőtt jóváhagyja egy szent hely szentségét. Én azt gondolom, két megoldás kínálkozik a csodákkal kapcsolatba: vagy nem tudjuk, nem próbáljuk, nem akarjuk megmagyarázni, és akkor megmarad, sőt erősödik a hit, (rosszabb esetben a hit a babonákban) vagy pedig nekifogunk és tudományos megközelítésekkel próbáljuk megmagyarázni az isteni csodáknak kikiáltott dolgokat. Én utóbbi pártján vagyok és nem hiszek a csodákban. Igen, hiszek abban, hogy a világ megismerhető, hogy az igazság megismerhető . Hiszek sok mindenben, de ez másfajta hit:hiszek a természetben, hiszek a hiteles emberekben, hiszek mondjuk az evolúcióban, vagy és főleg hiszek önmagamban. Hiszek /talán/ istenben, ezt a hitem csak magamban intézem el. De nem hiszek az egyházak igehirdetésében, azok nem tudtak eddig semmiről meggyőzni. Nem hiszek télapóban, „jézuskában”, húsvéti tojást csodatojó nyusziban…
Őszentsége hite
2009 szeptember 5. | Szerző: amfortas
Ma reggel egy furcsa kérdés merült föl bennem, megválaszolhatatlan: A Pápa, Isten földi helytartója, vajon hisz-e valóban feltétlenül és mindig Istenben? Ha Istenről sokat elmélkedik (hisz ez a dolga), nem merül-e föl benne kétség néha-néha? És Ha egy ilyen kérdés fölmerül Őszentségében, milyen válaszokat ad magának? Milyen gondolatok, lehetőségek között válogat? Mennyi abból a tudomány és mennyi a „tudomány feletti”, a hit, a spirituális meggyőződés?
Talán úgy tűnik, túl nagy a témakör, amibe belepróbálkoztam néhány korábbi dolgozatomban a vallást, hitet illetően. Szinte lehetetlen lenne körbejárni ezt a területet és minden ízében szétszedni, megpróbálni összerakni újra. Nem is szándékom ezért, inkább csak csipegetnék néhány szegmenséből, ahogy késztetésem és időm engedi. Tengernyi kérdés feszenget, utána olvasok, vitatkozom magammal és másokkal, elfogadok és elutasítok, alakítgatom a véleményem, ami soha nem lehet végleges. De vannak határköveim, keretek, amik meghatározzák gondolkodásomat: a tudás számomra fölötte áll a hitnek. Ha annak határaihoz érek, nem lépem át. Nem megyek bele hitvitákba, számomra ez semlegességem egyik fontos határköve. A politikai megközelítéseket nem tisztelem, a manipuláció eszközének tartom, meg sem hallom, kerülöm, megvetem. Mivel vallást filozófiai jelenségnek tartom, az egyházak létét, működését, szándékait ilyen szemszögből vizsgálgatom nagy óvatossággal és bizalmatlansággal. És vannak provokatív kérdéseim, amik néha inkább indulatokat keltenek, (főként, ha nehéz rájuk a válasz) mintsem ésszerű érvek fogalmazódjanak meg. Számomra azonban ez a blog nem vitafórum, ezért hát örülök a hozzászólásoknak, megjegyzéseknek, főleg, ha azok hozzáadnak, segítenek alakítani gondolataimat (jól bírom a kritikát és eltűröm a nyomdafestéket…) de vitázni élőben szeretek, akár egy pohár bor vagy sör mellett, a másik szemébe nézve. Talán csiszolatlanabb az élőszó formája, de kérdést válasz követ, nem késik a válasz és csillogtathatom azt az erényemet, hogy meggyőzhető vagyok 🙂
a Csöndember
2009 szeptember 1. | Szerző: amfortas
Leonard Cohen
Ebben a világban, amelynek ütemét Leonard Cohen diktálja, minden lágy. Lágyak a vonalak, lágy az öltöny, még a szigorúan kötött nyakkendő is lágyan omlik alá, foltok tűnnek föl, valami elmosódott világ, ahol minden megtörténhet, minimál-zene, csak egy szintetizátor talán, a háttérben kristálytiszta női hanggal, miközben valaki – személytelenül szinte – lassan, nyugodtan énekel, póz és mozdulat nélkül, csak a hangja és az arca – ez az öregségében és ráncaiban is lágy, kedves arc – árulkodik valami mély letisztultságról, valami megtanulhatatlan nyugalomról, bölcsességről, nőkről, italról, háborúról és valami belső békéről, Istenről, talán.
Csöndember.
Halleluja, énekli a zene költője. És énekel Suzanne-ról, aki félig bolond, biztosan, és hogy Jézus csak egy hajós volt, mikor a vízen bandukolt, és amikor már biztosnak vélte, hogy csak a vízbe fúltak látják, azt mondta: “Legyen hát mindenki tengerész, várva megváltó tengerét!”
A víz mindent megvált. És a tűz, amikor elég a hegedű és a szerelem, ez a konok-furcsa valami, ami előre űz-hajt, például egy híres kék esőkabátban, megvált a buddhizmus, megvált a kommunizmus, megvált a saját zsidóságod (ó, mennyi megváltás belefér egy valóban teljes életbe).
Mondjuk, az első metró indulásakor, belesüppedve a székbe az éjszaka után, visszapörgetve az elmúlt órák mosolyait, az üveg koccanását, ahogy a kristálypoháron megcsillant valakinek a szeme, és ahogy a peronon ott állnak a magányos, kialvatlan tekintetűek, valami furcsa ellentmondást érzel, mintha minden árnyék lenne körülötted, egy pillanat csupán az egész, visszahozhatatlan pillanat, de valahogy mindig erre a pillanatra emlékszel majd vissza, és furcsán, merengve úgy érzed majd, hogy ott és akkor, a metró székébe süppedve másnaposan, fáradtan, ott, abban a pillanatban valami megtörtént veled, és egyszer majd ezt a pillanatot a boldogsággal azonosítod.
És ha valaki már ennyi mindennel kacérkodik, akkor előbb-utóbb rájön arra is, hogy mindennel érdemes hát kacérkodni: az élettel, az ivással, a nőkkel, a zenével. A mélyükre mászni a dolgoknak, ahol valami furcsa-sötét világ rejtezik, mint a víz alatt, és ebben a világban minden végtelenül bonyolult és mégis, a maga bonyolultságában oly egyszerű és lágy, ez Cohen világa, és ha betekintesz hozzá, fölszippant, lelassít, merengővé tesz, mert van valami más, valami jobb, szebb és mélyebb, ahol minden szónak, minden gesztusnak jelentése van, ahol a leghétköznapibb pillanat, mondjuk a borotválkozás, más tartalmat nyer, és be lehet pillantani ebbe a varázsba, akár csak egy-egy akkordra is talán.
Áll a színpadon egy öreg, rezignált és bölcs ember, aki nem csinál semmit, csak ott áll, kezében egy gitárral, talán szól a szintetizátor is, és a cigány lányról énekel, mondjuk, arca sem rezdül, csak elnéz a fejek fölött, és hogy mit lát, Suzanne-t vagy az esőkabátját, a Chelsea Hotelt, egy madarat vagy Istent, egyes egyedül csak ő tudja.
Aztán megemeli a kalapját, elmosolyodik, és biccent egyet. Annyira egyszerű ez az egész, és annyira megismételhetetlen. És olyan csöndes.
/mit tudnék még ehhez hozzátenni? Köszönöm, M.J., T.Á./
http://www.youtube.com/watch?v=snMOmHzgssk&feature=browch
http://www.youtube.com/watch?v=tKjSr1zOTq0&feature=related
Társat keresel ?
2009 szeptember 26. | Szerző: amfortas
Mai becslések szerint mintegy harmincmilliárd bolygó lehet galaxisunkban, a Tejúton. Mintegy százmilliárd, a tejúthoz hasonló galaxis lehet a világegyetemben. Vagyis százmilliárdszor harmincmilliárd bolygó : ez bizony nagy szám. A DNS spontán kialakulásának valószínűsége igen-igen kicsi. Mondjuk, csak minden tízmilliárdomodik bolygón történhetett meg./Goldilocks sáv/ Vagyis ilyen mérhetetlenül kicsi valószínűségű esemény is legalább háromszáz-milliárd bolygón bekövetkezhetett… Ez már biztató! És ebből egy a mi Földünk /FG4/ És mi pont itt vagyunk és most !!!!! Hűűűűűdenagyszerencse, TE!!! Jól kellene gazdálkodnunk kivételes szerencsénk adta lehetőségeinkkel, nem gondolod???
A Tejútrendszer centruma és környezete 340 millió pixeles képének kicsinyített változata [ESO/S. Guisard]
Mennyire vagyunk magányosak az univerzumban? Ma reggel olvastam egy nagyszerű cikket ( akár én is írhattam volna 🙂 ) : http://nol.hu/ajanlo/20090926-karosszek_az_oort_felhok
Minél nagyobb a tömeg, én annál inkább elveszve érzem magam benne. A magányos tömeg… Hatmilliárd ember él a földön, ilyen olyan kisebb-nagyobb közösségekben, de többnyire társas magányban. Mennyi a valószínűsége annak, hogy szembetalálkozom azzal, akit az Igazinak hiszek és tényleg az? Mennyi az esélye annak, hogy szembe jön velem az, akit én Igazinak látok meg, és talán Ő is hasonlóképpen engem? Mikor, hol, melyik bolygón kellene és milyen formában ahhoz megszületnünk, hogy ez így legyen? De hisz itt vagyunk! Adunk-e esélyt magunknak, hogy felismerjük az igazit nagy bús-keseredett keresésünk során?
„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.” /J.A./
És aztán, bár még föl sem fogtuk, kik vagyunk és lehetünk amúgy teljességében egymásnak MI, a nagy okosak, lehajtott fejjel elválunk és már nem ismerjük egymást, de biztatásul ott az egész univerzum, és játszadozzuk tovább a ránk szabott időben szerencsejátékunkat az elszalajtott esély megnövelte esélytelenség tudatában. Abban bízhatsz talán, hogy egyszer nyerni fogsz: de csak akkor, ha okosan töltöd ki a lottószelvényedet!
Oldal ajánlása emailben
X