Ikon-fantázia

2009 augusztus 4. | Szerző: amfortas |

                

A fantázia sokak számára csak egy káros hajlam arra, hogy olyasmit lássunk, ami a valóságban nincsen, holott ennek épp a fordítottja igaz: fantázia nélkül nincs valóság, a valóság maga csak a rutinná kövesedett fantázia. Fantázia nélkül csak rutinszerűen, gépiesen lehet élni. Igaz, a világ nem működne a rutin nélkül, de létre sem jöhetett volna a fantázia nélkül. A rutin mindig jól jön a megszokott, előre látott helyzetekben, de mit sem ér a váratlan, előre nem látott szituációkban. Ha ilyen adódik, csak a fantázia segítségével lehet boldogulni, és ha jobban megvizsgáljuk a helyzeteket, kiderül: teljesen megszokott, előre látható helyzetek tulajdonképpen nincsenek. A képzelet a megvalósulható, feltételezhető dolgok végtelen tárháza, mindannak gyűjtőhelye, ami nincs, nem volt, és nem is lesz soha, de lehetne, lehetett volna… Mind a költő, mind a tudós agya képzelettársításokkal dolgozik és alkot. Engem régóta foglalkoztat az, mi lehet a szerepe adott korban a kultúra szolgáltatta képzeletnek. Évszázadokon keresztül a meghatározó közvetítő eszköz a verbális – mondott és írott- forma volt. Ahogy azt a leírt történetet fantáziám segítségével átéltem, egy képi megjelenítés lényegesen megkönnyíti, de azt is belátom, fantáziámra ma egyre kevésbé hagyatkozhatom. Valaha az ember vizuális emléktára  személyes tapasztalataira és az esetleges képi támasztékra korlátozódott, amelyet az adott kor kultúrája nyújtani tudott, a barlangfestészettől az oltárképeken át a Verne Gyula  regények kép-illusztrációiig. Talán a comics, a képregény megjelenésével billent át a képi megjelenésre a hangsúly. A Füles Magazinban élvezettel „olvastam” a Rejtő klasszikusok képregény változatát, de azért az mégis más volt, néha csalódással vettem tudomásul, hogy a szereplők nem az én képzeletem szerint olyanok, amilyennek Korcsmáros megrajzolta. A Bujtor féle film-adaptáció viszont már  inkább ezekre a rajzokra épült. Ma olyan képtömeg zúdul ránk, hogy alig tudjuk megkülönböztetni a személyes élményt attól, amit néhány perccel korábban a tv-ben láttunk. És a saját magunk készítette képek? Jómagam, ha útra kelek, nem szívesen fényképezek, mert a kirándulásom kerek és egységes történet-élménye nem adható vissza pillanatokról készült fotók segítségével, azonban idővel leszűkül a fotók által megörökítettekre. Tartok attól, hogy a képi világ előtérbe kerülésével és annak felhígulásával elveszítjük azt a képességünket, hogy behunyt szemmel látványt, élményt tudjunk felidézni. Fantáziánkat készen kapjuk. Számomra azonban majdhogy minden valóság és majd’minden fantázia az írás által kaphat formát, az írásban pedig a kinti és „benti” világ, a tapasztalat és a fantázia mind, mind ugyanabból a szóbeliségből építkezik: a szem és lélek megannyi látomása kis és nagybetűk, pontok, vesszők, gondolat és zárójelek uniformisába bújtatva, a sűrűn rótt jelek mint sivatagi szél által összefújt dűnék, homokvárak parányi homokszemei, ábrázolják a világ tarka, szörnyűséges és gyönyörű, szédítő forgatagát.