Szeretek szimbólumokkal játszadozni, néha olyannyira belemerítkezem, hogy utólag veszem csak észre, magam is egy-egy szimbólum csapdájába kerültem. Sokszor van úgy, hogy általánosságban beszélek, de van gyakorta célszemély, aki reményeim szerint kihámozza és érti a rejtett szimbólumot mondandómban. Gyakran képmelléklettel segítem a szimbólum hatását, és megesik, hogy túl didaktikusra sikerül…vagy megmarad egyszerűen egy minden első vagy hátsó szándék nélküli képnek. A képalkotó folyamatok egyik lehetősége tehát, ami a képből indul a verbális felé. Legyen itt egy semlegesített példa (a magömlésről):
Aztán vannak bonyolultabbak, ehhez szükségem van szövegsegédletre (a szóból induló, képben végződő) , és még így sem biztos, hogy célt ér, de ez már a címzett szimbólum – érzékenységének függvénye is. (nevezném akár empatikus készségnek )
„ Az alattuk tátongó űr, melyet könnyű és a feltámadt szélben ki-kilengő, de azért szilárd, erős híd ível át, folyton arra ingerelte őket, hogy idegnyugtatásul lebocsássák a mérőónt és megmérjék a szakadék mélységét. Ráadásul örökre szóló gyanakvás ékelődött közébük, mert Mary egész idő alatt nem tartotta fontosnak, hogy tisztázza, nem jár a fejében olyasmi, amit nem merne elmondani: Marcher ugyanis legutóbbi, heves vitájuk során ezzel vádolta meg.” /Henry James: Az őserdő vadja- The Beast in the Jungle/
Magam többre értékelem a verbális képalkotást, de a világ ma a vizualitást támogatja. Hajdanában, ha elolvastam egy Verne könyvet, mintha szemem előtt zajlott volna a történet, s a könyvben elszórt rajzok (Ó, az a zseniális Riou ! ) gyöngéden irányítgatták fantáziám. Ma egy regényből valaki filmet rendez és mi az ő fantáziája szerinti készet fogadjuk be, ezzel satnyul fantáziánk önállósága, ami a leírt szót illeti, de talán erősödik a képi befogadó- kódfejtő készségünk. Azonban ne feledjem: a képzelet a lélek legjobb közvetítője, és lelke rajta, aki szárnyalni nem engedi.
„Ó ,képzelet, ki úgy vonsz néha félre, s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen, bár száz trombita harsog is feléje: ki mozgat téged, ha érzékeink nem?” /DANTE/