A szimbólumok fegyvertára

2009 augusztus 3. | Szerző: amfortas |

 

Szeretek szimbólumokkal játszadozni, néha olyannyira belemerítkezem, hogy utólag veszem csak észre, magam is egy-egy szimbólum csapdájába kerültem. Sokszor van úgy, hogy általánosságban beszélek, de van gyakorta célszemély, aki reményeim szerint kihámozza és érti a rejtett szimbólumot  mondandómban.  Gyakran képmelléklettel segítem a szimbólum hatását, és megesik, hogy túl didaktikusra sikerül…vagy megmarad egyszerűen egy minden első vagy hátsó szándék nélküli képnek. A képalkotó folyamatok egyik lehetősége tehát, ami    a képből indul a verbális felé. Legyen itt egy semlegesített példa (a magömlésről):

  (vagy az új időkről):

Aztán vannak bonyolultabbak, ehhez szükségem van szövegsegédletre (a szóból induló, képben végződő)  , és még így sem biztos, hogy célt ér, de ez már a címzett szimbólum – érzékenységének függvénye is. (nevezném akár empatikus készségnek ) És , olykor megesik, hogy más veszi magára a szimbolikus üzenetet a megcélzott helyett. Pech. (Neki és nekem…) De  nem nagy baj, mert végső soron minden dolgozatocska köveim csiszolgatását is szolgálja. Másfelől pedig, ha nincs meg a másikban a fogadókészség , ott ette meg a fene 🙂 Van arra is példám, mennyire nehéz lehet egy szöveg szimbolikus üzenetét visszafejteni, ez pedig például az irodalmi idézet:

„ Az alattuk tátongó űr, melyet könnyű és a feltámadt szélben ki-kilengő, de azért szilárd, erős híd ível át, folyton arra ingerelte őket, hogy idegnyugtatásul lebocsássák a mérőónt és megmérjék a szakadék mélységét. Ráadásul örökre szóló gyanakvás ékelődött közébük, mert Mary egész idő alatt nem tartotta fontosnak, hogy tisztázza, nem jár a fejében olyasmi, amit nem merne elmondani: Marcher ugyanis legutóbbi, heves vitájuk során ezzel vádolta meg.”  /Henry James: Az őserdő vadja- The Beast in the Jungle/

Magam többre értékelem a verbális képalkotást, de a világ ma a vizualitást támogatja. Hajdanában, ha elolvastam egy Verne könyvet, mintha szemem előtt zajlott volna a történet, s a könyvben elszórt rajzok (Ó, az a zseniális Riou ! ) gyöngéden irányítgatták fantáziám.    Ma egy regényből valaki filmet rendez és mi az ő fantáziája szerinti készet fogadjuk be, ezzel satnyul fantáziánk önállósága, ami a leírt szót illeti, de talán erősödik a képi befogadó- kódfejtő készségünk. Azonban ne feledjem:  a képzelet a lélek legjobb közvetítője, és lelke rajta, aki szárnyalni nem engedi.

„Ó ,képzelet, ki úgy vonsz néha félre, s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen,   bár száz trombita harsog is feléje: ki mozgat téged, ha érzékeink nem?”    /DANTE/