Ei n stein hegedül, avagy: hit, egyház, szükség
2009 augusztus 28. | Szerző: amfortas
Nagyjából (átlag-embereknél) egyenlően fejlett a két agyterület…. amennyire a természet itt is egyensúlyra törekszik. Einstein szerette a zenét, ráadásul szívesen és jól hegedült, emellett jó átjárás volt a két agyterülete között, ennek köszönhetően, -és mindkét féltekéje jól fejlettsége révén, tudott túl a racionálison , fantáziáját szabadon engedve gondolatokat megfogalmazni, melyek segítségével aztán a fizikai törvények szigorú rendjét mélyreható szemléletváltozásokkal felülbírálta és felülírta. Einstein vallásos hitetlen volt. Sokan, sokféleképp magyarázták „vallásosságát” de én azt gondolom, amilyen messzire jutott a természettudományos megismerésben, olyaképpen lehetett egészen más fogalma Isten hogyanjáról és mikéntjéről, mint a templomban Istenhez fohászkodóknak.Az emberi agy egyik féltekéje emocionális üzemmódban, a másik racionális feladatok megoldásán szorgoskodik. A civilizáció kezdeteitől nagyjából a XX. századig a férfi és nő szerepköre határozottan elkülönült: a férfi halászott-vadászott, furfangoskodott, tette a túléléshez szükséges és a józan ész által diktált dolgát, az asszony otthon babrált a gyerekekkel, adta a szeretetet, meghittséget , családi tűzhely melegét. Az ember agyának mindkét féltekéje tehát megkapta, ami jár: az apa a racionális féltekét foglalkoztatta, mikor halászni-vadászni tanította fiát, az anya az emocionális agyat, mikor enni adott és megsimogatta buksiját. Aztán amikor eljött az idő, hogy munkába állt, „emancipálódott” a nő, kihűlt az otthon melege, s a kötődő közegek sem azt adták, amit annak előtte: az iskolában előkerült és előtérbe került a számokkal, képletekkel , logikát megkövetelő feladatokkal való foglalkozás igénye, és háttérbe szorult, elsorvadt az irodalom, zene, művészetek fontossága. Az elhanyagolt emocionális agyterület keresve az egyensúlyt és kiéhezve az érzelmi tápokra , itta a beszédét a szeretet igéjét hirdetőknek. Egyre –másra alakultak a hitközösségek, felekezetfélék és elveszettnek hitt érzelmek ébredtek a fiatal lelkekben. Szekták, de akár érzelmes húrokat pengető zenészek, együttesek, vallásosan fanatikus hívei vetették magukat az ilyen-olyan igehirdetők, önjelölt próféták lábai elé. „Gyere hozzám és mi szeretni fogjuk egymást, a szeretet a mi új otthonunk!”A lelki manipuláció új korszaka jött el ? De hát a régi igehirdetők is ott küzdenek , nyomulnak, egymással sokszor hajba kapva a koncon, mert ez a lehetőség, a hit birtokosának lenni, óriási hatalmi potenciált jelenthet. Kell-e nekem egyház, hogy higgyek valamilyen istenben? Kell-e, szükségem van-e egyáltalán a hitre, Istenre? E csak néhány fontosabb kérdés az ezer közül, ami mocorog bennem és igyekszem tömörítve leírni , mit gondolok. Még így is sok fejezetre lesz szükségem, úgy látom. És igénylem a vitát.
Kalandturizmus
2009 augusztus 11. | Szerző: amfortas
Az orosz gazdagok kalózvadászatra járnak
16 000 fegyvertelen kereskedelmi hajó próbál meg évente az Aden-i öböl közelében Afrika szarvánál áthajózni anélkül, hogy a szomáliai kalózok megtámadják. Egy orosz hajózási társaság fordított egyet a dolgok menetén: gazdag oroszoknak hirdet kaland-hajóutat kalózvadászatra Szomália partjaihoz, mely a világ legveszélyesebb vízi útvonala. Az üzleti terv egyszerű: A hajó egyfajta csali a kalózok számára, akik megpróbálva letámadni a látszólag békés szállítóhajót védtelen matrózok helyett állig felfegyverzett orosz „turistákkal” találják magukat szemben. Hátborzongató turistakaland! Egy nap 5790.-Dollárba kerül. A hajó addig közlekedik a veszélyzónában, míg a kalózok le nem támadják. A hajózási vállalkozó legalább egy kalóztámadást garantál. A Djibuti és Mombasa közt közlekedő hajójárat a Szomáli partok közelében 5-6 csomós sebességgel, lassan halad, az utasok pénztárcájuk kedve szerint fegyverzik fel magukat. Egy AK-47 es géppisztoly bérleti díja napi 9 Dollár, 100 lövésre való muníció 12 Dollár, egy gránátvető 175 Dollár/nap (ehhez 3 gránát jár). A hajóra rögzített géppuska használata 475 Dollár. Hogy a kalózok az utasokban lehetőleg ne tudjanak kárt tenni, személyi őrizet is jár: a hajó legénységének egy része korábban képzett kommandós volt az orosz hadseregben, ők le nem veszik szemüket a jól fizető kalandturistákról. (Az elit kommandó főleg éjjel gondoskodik biztonságukról) A nemzetközi hajózási szervezetek egyelőre nem reagáltak a kalózkodás elleni turista-katonai bevetés jelenségére. A hírt olvasva már azt is el tudom képzelni, hogy egy ilyen hajóra webkamerát szerelve a nagyvilág erre fogékony része élő közvetítést „élvezhet” a kalóz(ember)vadászatról… Filmes emlékeim között kutatok (Bunuel: A szabadság fantomja,….)
Szabadságra mentem.
Egyetemes lét és titok
2009 augusztus 10. | Szerző: amfortas
Egyetemes létezés és titok
Az önmagunkkal való békesség egysége is csak másokkal való egységen keresztül jön létre- s az egység e kétirányú megvalósulásában jelen van a titok. A közös eredet titka, a tapasztalásban és a nyelvben megfogalmazott közös igazság titka, a sorsközösség titka. A szenvedésből való szabadulás titka. Ez a titok a létezés, az emberi lét misztériuma, amelyben az ember a maga valójában létezik, akár foglalkozik vele, akár nem . Az élet művészi megragadása, a bölcseleti gondolkodás, tudományos kutatás épp úgy lehet e szellemi megismerés útja, ahogyan a vallási praxis is próbál az lenni. A létezés misztériuma szerény, de határozott véleményem szerint nem kisajátítható, egyetlen személy vagy bármely közösség nem rendelkezhet vele, nem birtokolhatja. Vennünk kellene a bátorságot például elgondolkodni azon, miért van az, hogy kultúránk oktatási és jellemformáló rendszerei életünk során alig-alig szembesítenek bennünket Platón, Szókratész, Descartes, Rousseau, Newton, Darwin, Kant, Freud, Einstein (és sorolhatnám vég nélkül a hasonló szellemóriásokat) gondolataival, de nap mind nap szembesítenek Jézus, Mózes, Mohamed vagy Buddha ”tanításaival”! Hogy is van ez? A vallás azáltal vált a társadalmi élet egy sajátosan elkülönülő szférájává, hogy az ember a misztériumot jobbára hiányként éli át, és ennek leküzdésére egy , a természetből és a társadalomból leválasztott szakrális térben tesz kísérletet. Ez a szakrális tér az imádság helyszíne, a templom, egyfajta meditáció színtere. Az ember itt jelenvalóvá teszi magát a misztérium számára, ezáltal egy átalakuláson megy keresztül. Békesség és együttérzés ébred benne a létezők iránt, megértés , cselekvő erő támad , hogy a másik életét értse és segítse. A költő Coleridge megjegyezte: Ő „ nem mozgó ajakkal és meghajtott térdekkel „ imádkozik, ájtatoskodik, hanem csupán szeretetre hangolja lelkét. Szép. Azonban az ilyen imádság is csak annyit ér, amennyire a kívánt érzést sikerült előidézni… egyfajta placebó az ima , és az effajta megidézés sikere (vagy kudarca) majdhogynem csak a pillanatnyi közérzeten múlik. Alapvetően problematikus az, hogy az utóbbi időben a tradicionális egyházi szervezetek tekintélye ilyen-olyan okokból, de erősen gyengült, erodálódott.
Ennek eredménye a szellemi útkeresés elszabadulása, olykor veszélyes és kontrollálhatatlan irányokba is. Az egyházak, felekezetek felépítettek egy szervezetet,egy rendszert, mellyel befolyásukat, hatalmukat tudták gyakorolni, de ezt a rendszert ma már nem tudják a kornak megfelelően működtetni … Nem vagyok ateista, de nem ismerek olyan felekezetet, egyházat, mellyel bármilyen közösséget akarnék vállalni.
A megélhetési “barát”
2009 augusztus 6. | Szerző: amfortas
Barát?
Hány barátod van? Nekem nincs ám sok, ha jól összeszámolom, 5 – 6. A barát az, aki ismer… és mégis szeret. Ahogy Nietzsche mondja: “a
szerelem vak, a barátság pedig behunyja a szemét”. A barát, akivel
mindent megbeszélhetsz, és figyel rád. A barát csak adhat. Az ilyen
értelemben vett „jó” ember a jónak abban a barátja, hogy számára “jó”, és nem abban, hogy hasonló. Tehát
a barát valami olyasmi, ami jó, ami szeretetre méltó. A szeretetre
méltó pedig kedves a jó számára. Egy igaz barát, aki ha nevetsz veled
nevet, ha sírsz összeszedi könnyeidet. Aki észreveszi, ha gondban vagy, együtt gondolkodik veled, akire lehet számítani a bajban. Érdek nélkül.
Márai Sándor azt írja: a barátság abban áll, hogy két ember kézfogás és
ígéret nélkül egy életre jótáll a másikért. Tehát, hány barátod is van?
A kapcsolat-barát? Az érdek-barát, az önmagában értékké vált kapcsolati
tőke? Miért a barátok olyan alacsony száma? Bezárkóztunk, bizalmatlanná
váltunk? Olvastam nemrég valami graffiti-félét : “minél több embert
ismerek meg, annál jobban szeretem…a kutyám” hm. A barátságnak van
egy lélektani védő funkciója: maga a tudat, hogy van, már ad egyfajta
biztonságot. Lehetséges, hogy csak egyszerűen az a néhány barát elég,
többet nem bír el a barátságért felelős génünk?(ha van egyáltalán
ilyen) Nagyságrendekkel több a haver és négy számjegyű is lehet az
ismerősök száma. Lehet-e egyáltalán mondjuk, tíznél több barátunk? Vagy
csak gondoljuk, hogy van… no és, ha más, nagyobb szám jön ki?
Barátaim köszönik, megvannak. Azt viszont látom, hogy nő azok aránya,
akiknek alig vagy talán egyetlen lelki társuk sincs. Lehet, hogy
számukra, – számunkra is más lett a barátság, mint fogalom, tartalma? Kimondható–e
hogy a fogyasztói szemlélet egyre inkább beférkőzik a személyes
kapcsolatainkba? Egyre többet várunk el tőlük, miközben magunk
energiát, időt nem nagyon áldozunk rájuk. Nézz meg egy-egy kapcsolati
vagy akár társkereső weboldalt. Ha a kapcsolatok úgy és olyan formában
alakulnak ki, rögzülnek, ahogy ott általában vélhető, nem nehéz
következtetni e kapcsolatok mélységére. Talán kapcsolatok
érdekhálójának nevezném inkább azt a hálózatot, ahol az egyszer a
villamosmegállóban majdnem mellettem álló illető is ismerős és egy
barátféle kapcsolat hirtelen felindulásból, gyatra megfontolások okán
törlődik, ismeretlenné lényegül át. Tegnap még szerettük egymást, ma
meg már elfordítjuk fejünket, ha véletlenül szembetalálkozunk? Milyen
barátság lehetett az? Olyan, ahol nem volt soha mögöttes szeretet,
olyan, amit valamiféle érdek-kötelék tartott hol szorosabban, hol
esetlegesen össze. Manapság már egy sor olyan érték számít a
barátságban, amely valamilyen fogyasztói szemléletet tükröz… És mind
gyakoribb, hogy az emberek magukat és leendő társaikat is adható,
vehető terméknek tekintik. Segítsen
a dolgok elintézésében, legyen ott, amikor szükség van rá, hallgasson
meg és adjon tanácsot (amilyet épp szeretnél hallani), vagy adjon
kölcsön ezt-azt, pénzt, paripát, posztót… Komoly elvárásaink vannak,
miközben befektetni nem nagyon akaródzik. Ha valami apró homokszem
kerül a gépezetbe, felszámoljuk az egészet, és kész. Majd lesz másik.
Sokkal hamarabb rúgunk fel akár hosszú barátságokat is, ha nem kapjuk
vissza belátható időn belül, amit adtunk – és ez az idő egyre rövidül. És már megint az a drága, istenverte irígy idő!
„–
Van egy kis időd? Szeretnék beszélgetni veled! Van egy nagyszerű dolog,
el akarom mondani, mert tudom, hogy pont erre van szükséged! Mindenre
jó és gazdag leszel (velem együtt) el kellene jönnöd egy előadásra, nem
fogod megbánni! Saját érdekedben szakítanod kell erre időt, másfél óra
az egész, de meg fogja változtatni az életedet! – „ Ugye, ismerős? ……..Mind gyakoribb, hogy az emberek magukat és leendő társaikat is adható, vehető terméknek tekintik. Egy ilyen barát mindig egy barát miatt a barátunk, a valódi barát azonban soha nem lehet valamilyen más barát miatt a barátunk. Kiveszőben
vannak a munkahelyi barátságok az egyéni nyomulás kényszere és a nagy
fluktuáció miatt, a szomszédsági kötelékek is átalakultak, és a
politika eredményeképp oda jutottunk, hogy könnyen stigmatizálunk,
eszerint újrarajzoljuk a kapcsolattérképünket, a politika által
gerjesztett polarizálódás okozta kapcsolat-átrendeződésről nem is
beszélve. Az már egy másik súlyos fejezet.
Barát?
Ikon-fantázia
2009 augusztus 4. | Szerző: amfortas
A fantázia sokak számára csak egy káros hajlam arra, hogy olyasmit lássunk, ami a valóságban nincsen, holott ennek épp a fordítottja igaz: fantázia nélkül nincs valóság, a valóság maga csak a rutinná kövesedett fantázia. Fantázia nélkül csak rutinszerűen, gépiesen lehet élni. Igaz, a világ nem működne a rutin nélkül, de létre sem jöhetett volna a fantázia nélkül. A rutin mindig jól jön a megszokott, előre látott helyzetekben, de mit sem ér a váratlan, előre nem látott szituációkban. Ha ilyen adódik, csak a fantázia segítségével lehet boldogulni, és ha jobban megvizsgáljuk a helyzeteket, kiderül: teljesen megszokott, előre látható helyzetek tulajdonképpen nincsenek. A képzelet a megvalósulható, feltételezhető dolgok végtelen tárháza, mindannak gyűjtőhelye, ami nincs, nem volt, és nem is lesz soha, de lehetne, lehetett volna… Mind a költő, mind a tudós agya képzelettársításokkal dolgozik és alkot. Engem régóta foglalkoztat az, mi lehet a szerepe adott korban a kultúra szolgáltatta képzeletnek. Évszázadokon keresztül a meghatározó közvetítő eszköz a verbális – mondott és írott- forma volt. Ahogy azt a leírt történetet fantáziám segítségével átéltem, egy képi megjelenítés lényegesen megkönnyíti, de azt is belátom, fantáziámra ma egyre kevésbé hagyatkozhatom. Valaha az ember vizuális emléktára személyes tapasztalataira és az esetleges képi támasztékra korlátozódott, amelyet az adott kor kultúrája nyújtani tudott, a barlangfestészettől az oltárképeken át a Verne Gyula regények kép-illusztrációiig. Talán a comics, a képregény megjelenésével billent át a képi megjelenésre a hangsúly. A Füles Magazinban élvezettel „olvastam” a Rejtő klasszikusok képregény változatát, de azért az mégis más volt, néha csalódással vettem tudomásul, hogy a szereplők nem az én képzeletem szerint olyanok, amilyennek Korcsmáros megrajzolta. A Bujtor féle film-adaptáció viszont már inkább ezekre a rajzokra épült. Ma olyan képtömeg zúdul ránk, hogy alig tudjuk megkülönböztetni a személyes élményt attól, amit néhány perccel korábban a tv-ben láttunk. És a saját magunk készítette képek? Jómagam, ha útra kelek, nem szívesen fényképezek, mert a kirándulásom kerek és egységes történet-élménye nem adható vissza pillanatokról készült fotók segítségével, azonban idővel leszűkül a fotók által megörökítettekre. Tartok attól, hogy a képi világ előtérbe kerülésével és annak felhígulásával elveszítjük azt a képességünket, hogy behunyt szemmel látványt, élményt tudjunk felidézni. Fantáziánkat készen kapjuk. Számomra azonban majdhogy minden valóság és majd’minden fantázia az írás által kaphat formát, az írásban pedig a kinti és „benti” világ, a tapasztalat és a fantázia mind, mind ugyanabból a szóbeliségből építkezik: a szem és lélek megannyi látomása kis és nagybetűk, pontok, vesszők, gondolat és zárójelek uniformisába bújtatva, a sűrűn rótt jelek mint sivatagi szél által összefújt dűnék, homokvárak parányi homokszemei, ábrázolják a világ tarka, szörnyűséges és gyönyörű, szédítő forgatagát.
A szimbólumok fegyvertára
2009 augusztus 3. | Szerző: amfortas
(vagy az új időkről): 
Aztán vannak bonyolultabbak, ehhez szükségem van szövegsegédletre (a szóból induló, képben végződő) , és még így sem biztos, hogy célt ér, de ez már a címzett szimbólum – érzékenységének függvénye is. (nevezném akár empatikus készségnek )
És , olykor megesik, hogy más veszi magára a szimbolikus üzenetet a megcélzott helyett. Pech. (Neki és nekem…) De nem nagy baj, mert végső soron minden dolgozatocska köveim csiszolgatását is szolgálja. Másfelől pedig, ha nincs meg a másikban a fogadókészség , ott ette meg a fene 🙂 Van arra is példám, mennyire nehéz lehet egy szöveg szimbolikus üzenetét visszafejteni, ez pedig például az irodalmi idézet:
„ Az alattuk tátongó űr, melyet könnyű és a feltámadt szélben ki-kilengő, de azért szilárd, erős híd ível át, folyton arra ingerelte őket, hogy idegnyugtatásul lebocsássák a mérőónt és megmérjék a szakadék mélységét. Ráadásul örökre szóló gyanakvás ékelődött közébük, mert Mary egész idő alatt nem tartotta fontosnak, hogy tisztázza, nem jár a fejében olyasmi, amit nem merne elmondani: Marcher ugyanis legutóbbi, heves vitájuk során ezzel vádolta meg.” /Henry James: Az őserdő vadja- The Beast in the Jungle/
Magam többre értékelem a verbális képalkotást, de a világ ma a vizualitást támogatja. Hajdanában, ha elolvastam egy Verne könyvet, mintha szemem előtt zajlott volna a történet, s a könyvben elszórt rajzok (Ó, az a zseniális Riou ! ) gyöngéden irányítgatták fantáziám. Ma egy regényből valaki filmet rendez és mi az ő fantáziája szerinti készet fogadjuk be, ezzel satnyul fantáziánk önállósága, ami a leírt szót illeti, de talán erősödik a képi befogadó- kódfejtő készségünk. Azonban ne feledjem: a képzelet a lélek legjobb közvetítője, és lelke rajta, aki szárnyalni nem engedi.
„Ó ,képzelet, ki úgy vonsz néha félre, s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen, bár száz trombita harsog is feléje: ki mozgat téged, ha érzékeink nem?” /DANTE/
Tudományos hit?
2009 augusztus 30. | Szerző: amfortas
A világegyetem egy óriási komputer (Vö: Galaxis útikalauz
Lehetséges, hogy egy egyszerű parancsjel ilyen életszerű
stopposoknak: az élet értelme 🙂 ) Vegyünk fekete és fehér testecskéket, melyek egy háló
lyukain ugrálnak át. Ha szabályt akarunk alkotni,hogyan, miként, milyen
eredménnyel, néhány egyszerű számolási művelet által egy képlethez jutunk, amely
aztán egyre komplexebbé válik. A tudományosok sejt-automatáknak nevezik azt
a rendszert, amit a számításelméletben
mikrostruktúrák modellezésében használnak fel. A modell elemei szabályos
rácsozatban elrendezett cellák (sejtek), mindegyik véges számú állapot
valamelyikét veheti fel. (Wolfram-szabály) Az idő e modellben szintén diszkrét,
és a sejtek t időbeli állapota véges számú sejt (az
adott sejt szomszédjai) t;‒ 1 pillanatbeli állapotától függ. Ezek a szomszédok az adott
sejtre jellemzőek, és időben nem változnak. Minden sejt ugyanazon
szabályok alapján működik, és minden alkalommal amikor a szabályokat
végrehajtják, egy új generáció jön létre. A
matematikusok egyre több szabályt próbálnak felállítani, hogy megértsék a
sejt-automaták működését. Ezek között a 30-as szabály például különösen érdekes:
ez egy rendkívül zavaros, háromszögekből álló hálózatot ad ki, pont olyat,
amilyet a kúpos-csigák házán látni.
alakzatot hoz létre? Lehet hogy a világ összességében egész egyszerű szabályok
szerint működik? Lehet, hogy az evolúció is ilyen egyszerű? Igen, azt hiszem, a
világmindenség egy hatalmas automata, mely aprócska kis sejtekből, a legkisebb létező elemekből áll, s ezek
az elemek folyamatos ritmusban kiszámolják a következő állapotukat: egy szög a
kalapácsütés utasítására kiszámolja, milyen mélyen hatol a fába. Ha jól
megnézzük, alig mond mást a fizika tudománya ennél: Utánaolvas talán az alma a
gravitációs törvényeknek, mielőtt leesik a fáról? Megbeszéli-e a Föld a Holddal,
mi legyen a keringési távolság? A természet minden automata-szabályt kipróbál és
választ. A hókristályok alakválasztásaitól a faágacskák szétágazásáig a rendszer eszerint működik.Valószínűleg. És, ha ez
így van, a fizikai törvényeknek sincsenek választási lehetőségeik. Egyazon
univerzumban csak egy fizikai törvényrendszer létezhet. És hol van itt Isten? A
tudományban vallásos módon hinni lehet talán, de én ezt értelmezni nem tudom.
Einstein Niels Bohrral vitázva az mondta: Isten nem kockajátékos. (Volt-e
Istennek más választása, mint megteremteni a világot ? 🙂 )A kvantummechanika segítségével később Niels Bohr bebizonyította, ha van Isten,
akkor az bizony mégiscsak kockajátékos. A természet a véletlen mechanizmusára
épül! Stephen Hawking pedig már azt mondja, ha van Isten, az csak szemlélője az
eseményeknek. Vissza Einsteinhez :(Vég nélkül idézhetnénk) „Nem hiszek egy
emberarcú Istenben, és ezt soha nem tagadtam, világosan kinyilvánítottam. Ha van
bennem valami, amit vallásosnak lehet nevezni, az a végtelen csodálatom a világ
struktúrája iránt, amennyire azt tudományunk képes feltárni. Én Spinoza
Istenében hiszek, aki a létezők rendjének harmóniájában mutatkozik meg, nem
abban az Istenben, aki emberi sorsokkal és cselekedetekkel bajlódik.” Én azt gondolom, a vallások instrumentumai, amikor
igéiket hirdetik, ott a tudást messze kikerüli a hit, mert nem tud
vele mit kezdeni. A vallás alapja a hit, nem pedig a tudás.
Oldal ajánlása emailben
X