Megtalálod az Igazit?

2009 június 28. | Szerző: amfortas |

Megtaláltam az igazit?

Azt gondolom, fontos kellene legyen, amikor föltesszük ezt a kérdést, felkészíteni  magunkat a másik kérdésre is: megtalált-e  bennünket az igazi?  Menyi kapcsolat, együttlét, házasság épült és dőlt romba a  „megtaláltam az igazit”  önbecsapásából, mert kölcsönösen ezt kerestük és véltük megtalálni egymásban, és nem akartuk észrevenni, hogy az , ami majdnem az, az mégsem az ! Megtalálhatom-e az igazit? Ennek első és legfontosabb előfeltétele a mélyreható önismeret. Mert mihez, kihez képest is keresem az igazit? Nem nagy elvonatkoztatásokon keresztül vezet az út a kérdés megválaszolásához, hanem egyszerű, de minden szubjektivitást mellőző önvizsgálatból. Lehet egy önvizsgálat szubjektív? Ha komolyan akarom venni magamat, akkor annak kell lennie.

Csak azt tedd másokkal, amit magaddal is megcselekednél. Csak úgy akard a másikat, ahogy magad is elvárnád, de legalábbis remélnéd, hogyan akar a másik. Nyilván nem azt kapod, amit elvársz, de lehet, hogy ennél  jobbat. Vagy csak azt, amit megérdemelsz. Ilyenkor illendő az utólagos önvizsgálat. És , ha ezt komolyan veszed, oly módon építkezhetsz belőle, hogy több eséllyel talál meg majd a lehetséges igazi. Ha arra gondolok, hogy a majdnem igazit próbáltam-e igazivá formálni, ezzel azt mondom: a magam képére akartam  megváltoztatni. Alapállásom mégis az kellene legyen, hogy elfogadom a másikat olyannak, amilyen, s ehhez képest határozom meg magam, és kapcsolatomat, mindamellett ennek mentén  mérhető fel  kapcsolatom fontossága is. Mennyit hibáztam, amikor nem így gondolkoztam. Menyire tudtam éppen azzal elrontani a vélt igazi kapcsolatom, hogy  magam helyett a másikat akartam „fazonírozni”. Amikor fontosabbnak véltem a harcos  küzdést  egy célért , Valakiért az önvizsgálat csendes magányánál.

Igen, az úgy kell legyen, hogy ha és ameddig  valakit nagyon szeretek, addig egészében elfogadom , addig örömet lelek benne, úgy, ahogy Ő van. Addig.  Abban a pillanatban, amikor valakit kritizálok, már nem úgy szeretem azt az embert. Akkor már farigcsálom Őt, már nem fogadom el egészében, és megfeledkeztem arról, hogy nem kereshetem magamat benne. Ha már a kapcsolatom részleteit elemezgetem, ott szeretetről szó alig lehet. Ha valakit nagyon szeretsz , el vagy ragadtatva Tőle, olyannyira, hogy már megijeszt, mennyire szereted és nem akarod ennyire szeretni, mert félsz a csalódástól, akkor csak azt kell tenned, hogy egy kis részletre menj rá az egészből, és attól kezdve lehet, hogy nem fogod tudni úgy szeretni. Szereted az arcát? Nézd meg a bőrét: ott egy pattanás és máris utálod. Gyönyörködsz  benne, mikor szemtől szemben látod, képével nem tudsz betelni?  Hát a profilja?  Ha szereted, nem hogy nem érdekel, de általa szerethetővé nemesült a  szokatlan nagy orr. A különös, az egyéni: ez csakis Ő. És a másik akkor végre nem azokkal a gátlásokkal lesz elfoglalva, hogy a pattanásáért, nagy orráért kerülhetett hátrányos helyzetbe, hanem, hogy valaki ezzel együtt elfogadja, ezzel együtt szereti. Abban a pillanatban, hogy valaki elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, már úgy tudunk élni és felnőni magunkhoz, hogy ne kelljen állandóan azok ellen a fránya erők ellen küzdeni, hogy ezt kellene, így kellene, úgy kellene ezt vagy az csinálni, hogy a másiknak megfeleljek. Magadnak kell megfelelned és  igényesnek lenned, ehhez képest megtalálnod a másikat. Meg fogod találni az Igazit.