A csend a király
Van egy történet, mely egy királyról szól, akinek nem volt gyereke, hogy örökébe lépjen. Összehívta a legközelebbi tanácsosait és mindegyiküknek adott növényi magokat, hogy elültessék, mondván nekik: “Az, aki a legjobb fát termeszti ezekből a magokból, uralkodni fog a királyságon utánam.”
Múltak az évek és elérkezett az ideje, hogy a király visszavonuljon. Meghívta a tanácsosait a királyi kertbe, hogy megszemlélje a munkájukat. Minden fa pompásan gyönyörű és színes volt, kivéve egyet. Az még a földből sem burjánzott ki. A király ennek a fának a kertészéhez fordult és megkérdezte tőle, vajon mi történt.
„ Felséges Uram, megtettem a legjobbat. Naponta öntöztem, szeretettel beszéltem hozzá, a legjobb tápokat használtam és odafigyeltem, hogy
“Fiam” – felelte a király – “te leszel a következő király.”
A tanácsosok döbbenten bámulták a királyt. A király tovább mondta: “Látjátok, magok helyett, mindegyikőtöknek kis, sima kavicsokat adtam. A többségetek nem állta ki a kudarc gondolatát, azt, hogy ne legyen a legjobb, ezért az ‘igazi’ magot ültettétek el.
Közületek csak egy ember volt eléggé becsületes és őszinte, hogy megtegye a legjobbat azzal, ami megadatott neki. Ez az ember lesz a következő királyotok.”
Azért írom le ezt a történetet, mert világosan ábrázolja mi az, hogy tanárnak lenni – s mindannyian tanárok vagyunk. Ez nem a külső díszekről szól. Nem is a jó megjelenésről vagy a tetszelgő szavakról. Ez az őszinteségről, a becsületességről és az elhivatottságról szól. A hajlandóságról, hogy a legjobbak legyünk aszerint ami megadatott nekünk akkor is, ha az nem “fér bele a mintába”. Ez néha hosszas és nehéz munkát jelent egy kapcsolaton anélkül, hogy köszönetet mondanának nekünk.
Mérd fel csak magadban azt a spirituális munkát, amit csendben végzel.
A csend az, ami felnagyítja a “zajt”, amit csinálunk a világban.