Annak mi lehet az oka vajjon, kérdezem magamtól sokszor, hogy az emberi társadalmakban az együttműködés szálai – a viszonzatlanság magas kockázata ellenére is- mégis túlterjednek a családon és a rokonságon? Az ember viselkedését legjobban az ahhoz fűződő jutalom vagy büntetés befolyásolja. Ha az együttműködésért jutalom jár, az megerősíti az embert abban , hogy érdemes bízni a másikban.
Ennyire modellezhető gépezetek lennénk? Vagy még ennél is inkább? Ha a csalás csábítása a nagyobb erő, az a partnereket önző viselkedésre ösztönzi. A közösség méreteinek növekedésével megnő a megelőlegezett bizalom viszonzatlanságának kockázata, és az együttműködési készség lanyhul, mi több, abbamarad. Azt gondoljuk, ha valakit megbüntetnek csalásért, (mikor nem viszonozza a megelőlegezett bizalmat), akkor megtanulja, hogy ez helytelen viselkedés. De ez többnyire költséget jelent annak, aki büntet. Ez az altruista büntetés például, mikor a pesti járókelő meglátva, hogy egy kutya odapottyant a járdára és tulajdonosa nem takarítja fel, idejét és idegeit nem kímélve próbálja rávenni a tulajdonost a feltakarításra. De a legtöbb ember nem is vesződik ezzel. Minél nagyobb a közösség, annál inkább elhal ez az altruista magányos cowboy viselkedés.
A következmény a környezetünket egyre jobban beborító valóságos és képletes kutyaszar. Van egy megoldásféle, de én ebben sem vagyok biztos: a másodlagos büntetés: amikor nem csak a tettest büntetik, hanem azt is, aki ezt látta, de eltűrte. Az biztos, hogy ez, az altruista viselkedés mellé szegődve, tovább erősítheti a közösségekben az együttműködési készséget. Lassan tehát a társadalmakban létrejön a törvény és az erkölcs. A törvény és erkölcs…. – sokszor és erősen, vallási köntösben- végső soron egyfajta evolúciósan programozott folyamat. Mégis, és mindig: Szükség van a magányos hősökre, és ezek nem a kutyapiszkolók, hanem azok, akik őket leleplezik.
á’propos, magányos cowboy… :
John Schlesinger : Midnight Cowboy / John Voight, Dustin Hoffman/