LIBER DIURNUS

2009 április 23. | Szerző: amfortas |

 

Már rég idegesít a nők egyenjogúságának néhol
infantilis követelése. Ha a nő kicsit is értelmes, legalábbis engem pillanatok
alatt zsebrevág. A nagy nyilvánosságtól sose féltem úgy, mint a Nővel
szigorúan négyszemközt és egyenlően. Úgy, ahogy Vele szemben, előtte, az Ő
szemében (és a magaméban) megbuktam, soha sehol másutt…

Aki olvas, most netán azt hiszi, én csak
valamilyen, igen meghitt helyzetről beszélek, olyanról, amelyben a nő
elsősorban nő, a férfi pedig főként férfi. Tévedés. Egyáltalán nem a hím
lámpalázáról és az ebből fakadó gondokról-bajokról beszélek. Ha nagyon
szerettem a lányt (a hölgyet, a csajt, a dámát, az asszonyt), és ő is
szeretett, akár a lámpalázas válság is mindig áthidalható, túlélhető,
korrigálható volt mindig. (Most nem potenciazavarról beszélek J ) Sosem mernék
bemerészkedni a legtragikusabb családi konfliktusba, de néha az az érzésem,
hogy a gyilkos férj (férfi, szerető, barát) gyakran akkor ragad fegyvert,
amikor szellemileg és érzelmileg már végképp legyőzték. Akkor megőrül, akkor
erőszakos, amikor kiderül, hogy az asszony – még ha írástudatlan, műveletlen,
képzetlen is – a léttapasztalatait mélyebben, módszeresebben, alaposabban és
okosabban élte át. A nő többet tud asszonyról-emberről, gyerekről-öregről, jobb
a lelki szeme, mélyebbre lát, és cáfolhatatlan igazságokat fedez fel, holott
sosem olvasta Freudot, Adlert, Jungot, de még Szondi Lipótot sem, Ferenczi
néven pedig csak egy házmestert ismer. Igenis állítom, hogy van egy csavaros,
eredeti, mély női intelligencia, amely egészen más hullámhosszon működik, mint
a férfié, olyannyira célba találó, mint a darázs fullánkja, s oly zseniális
olykor, mint Dosztojevszkij. Vagyis meggyőződésem, hogy az elmúlt egy-másfél
század immáron lassacskán megváltoztatja a férfi-nő és nő-férfi konfliktusok
mikéntjét, tartalmait, értelmeit, erőviszonyait. És ebben nem az
játszotta-játssza a főszerepet, hogy százezrekkel növekedett a nagyon is
tanult, diplomás, felelős értelmiségi munkát végző nők részaránya és abszolút száma
– sokkal jelentősebb az a női „pozíció-tudat”, amely megváltoztatta szerepét a
családi hierarchiában, szerepvállalásban. S nem a női emancipációs folyamatban
rejlik ennek lényege, hanem abban, hogy a férfiszerep viszonylagosabb lett.   Érdemes
elemezni: miként változott a női tudatban (s a gyermektudatban) a férfi
portréja (mint hatalmi forrás, eltartó erő, megbízható, szinte tévedhetetlen
judícium-fogalmazó) – és miként módosult mindennek női (anyai, asszonyi)
változata; milyen mértékben (hány százalékban) vette át a (nem deklarált)
családfői szerepet az asszony, mennyivel nagyobb az ő felelőssége, és mennyiben
csökkent a férfi családfenntartói-családfői szerepe. Úgy gondolom, roppant
érdekes, fontos emberiségtörténeti aránymódosulás kezdeteinek tanúi vagyunk.
Megfigyelhető ez szakmák hordozóinak változásában, a legbefolyásosabb szerepek
nőiesedésében – s elállok a felsorolástól: bárki fejben is összeállíthatja…  Már ősidők óta tapasztaljuk, hogy valahányszor
nagy társadalmi rétegek valaminő szerepváltozása (s hatalmi módosulása)
következett be, az mindig véres görcsökkel járt – akár a rabszolgaság vagy a
jobbágyság szűnt meg, akár a proletariátusnak sikerül részben kimozdulnia
bér-rabszolgaságából, akár a faji megkülönböztetések „lazultak”. Az élénk
tekintetű megfigyelő – gazdag irodalom tanúsítja – már fölfigyelt férfiak és
nők hajdan elég egyértelmű hierarchikus viszonyának, állapotának változásaira.
Azt is élesen írásba foglalták, hogy például a katolicizmus milyen nehezen,
nehézkesen fogadja el e tekintetben is a modernizálódás parancsoló jeleit;
nemcsak a cölibátusra gondolok, s a papi hívatás elrekesztésére a nők előtt,
nemcsak az egyházi iskolák tantestületi összetételének konzervativizmusára, de
az is jellemző, hogy a katolikus befolyás alatt álló politikai pártok máig is,
főleg Közép-, még inkább Kelet-Európában tipikus férfipártok – aminek
mérlegelendő hatásai, következményei vannak. Én mindenesetre a Nőknek drukkolok