Andrea Palladio. AZ ÉPÍTÉSZ

2009 január 20. | Szerző: amfortas

 

Az emberiség különböző fejlődési fokozatain különbözőképp oszlik meg a művészetek különböző ágainak szerepe is. Aszerint, hogy mire van az egyes kultúrfokokon inkább szüksége az emberiségnek és a művészi kifejező eszközök gazdagodása melyik ágnak kedvez,  hol az egyik, hol a másik művészeti ág fejlődik ki erősebben. A félig mesés őskorban, a keleten, a régi Babilonban és Egyiptomban az építészet volt az uralkodó.  A szobrászat és a festészet még csak dadogott, megfelelő anyag, a szemlélet fejlettsége híján csak kísérője volt az építészetnek, annyira, hogy egyes nevezetes szobor-alkotásai is inkább architektonikus természetűkkel,  mint szobrászati formáikkal hatnak.  A görögök plasztikai érzéke hallatlan módon föllendítette a szobrászatot, kiszabadította az architektura béklyóiból, díszítő elméből önálló művészetté tette, sőt a görög szellem alkonya felé, mikor a kialudt ősi hit már nem kívánt nagyszerű templomokat, rávetette az egész művészet hangsúlyát. A keresztény középkorban,  mikor az új hitnek új templomok kellettek, az új vallásos érzések új hangulatot teremtettek, az új világnézet új szemléleti módot hozott világra, ismét az építészetre helyeződött át a hangsúly. Az emberi szellem művészi szükségérzete abban keresett kielégülést,  hogy  nagyszerű csarnokokat,  hatalmas boltíveket, égbe nyúló tornyokat emelt Isten dicsőségére s a szobrászat és festészet épp  úgy alárendelt,  főleg díszítésre való szerepre  jutott az építészettel szemben, mint a hogy a filozófia szolgálója lett a teológiának.   A három közötti viszony csak a renaissanceban jut teljes egyensúlyra, amikor először érvényesül a maga igazi jelentősége szerint a festészet,  megerősödve az új technikák,  főleg az olajfestészet föltalálásával. A három testvér-művészet aztán együtt haladt,  harmonikusan kiegészítve egymást, egészen az újkorig, a mikor előtérbe nyomul a festőművészet. A modern kor művészetének egyik jellemző vonása éppen az,  hogy az ecset művészete játssza benne a főszerepet, mellette a szobrászat részben, az építészet pedig mondhatni egészen háttérbe szorul, minden kornak megvan a maga lelkéből fakadt építészete, csak a XIX.-XX. századnak nincs.  Az empire  ízlés kimúlta óta az építészet története minden erőlködés mellett is nem egyéb, mint régi formáknak ismétlése volt,  fölelevenítése, az építészet csak félig építész, másik felében archeológus. Csak a legújabb időkben próbálkozik egy újító mozgalom, mely a modern kornak a maga nyelvén akarja megszólaltatni az architektonikus érzést és gondolatot. Mai viszonyainktól semmi sem áll tehát távolabb művészi tekintetben, mint a középkor, a maga hatalmas, egészen eredeti, a maga lelkéből való építészetével, a mely roppant tömegeivel, az egész lelket megragadó nagy érzéseivel és formanyelvének csodás gazdaságával szinte elnyomja az összes többi művészeteket, – még a költészetet és zenét is.  A középkornak misztikus sóvárgása a kereszténység eszméi és érzelmei tartalmának művészi kifejezésére teremtette meg előbb a román, aztán a gót stílust s a népvándorlással Európába jutott s itt kereszténnyé  lett népek szellemének érvényesülése mintegy visszahatásul az ókor görög-latin szelleme ellen a képzelet új szineibe és új formáiba öltöztette az emberi gondolatot. Talán épp ez ellentét erejénél fogva izgatja a modern embert annyira a középkor művészete. Soha annyit nem foglalkoztak a román és gót stílusú építményekkel, soha annyi figyelő szem nem vizsgálta a régi dómok boltíveit, komor oszlopsorait s soha annyi gondolkodó agy nem emésztődött azokon a problémákon, melyeket ezek a komor és fönséges alkotások lépten-nyomon fölvetnek.

És hát: A renaissance !!! A nagy fejezet :

 ps.:Ezt a bejegyzést az erdélyi Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702) által tervezett JANSON ANTKVA betűcsalád digitális Book Antikva néven használatos változatával  írtam.  De még lesz folytatás.