Kisecset

2008 november 18. | Szerző: amfortas |

                 

Feldobta a talpát az ártány.  Elpusztítottuk, pedig  nem haragudtunk rá, nem is ismertük, nem volt alkalmunk megszeretni, megutálni és megbocsátani sem lett volna különösebb késztetésünk semmiféle számunkra esetleges bűneiért. Visított még a harmadik fejlövés után is szegény göbe, de aztán feladta. Volt vele munka, nem kevés, míg megszépült s hurkává, kolbásszá, sonkává, szalonnává, töpörtyűvé, disznótorossá lényegült át.  Addigra már én is megszerettem, zamata, íze, illata, frissessége okán (na nem minden erény az övé, a fűszerek, az elkészítés is sokat adott hozzá,  hozzáértő kezeknek  kellett kibontakoztatni sokoldalúságát) és mégiscsak jó, hogy így utólag, bár röpke kis időre, de örömöm leltem benne és aztán semmi bánat, még elsiratni sem lett volna semmi okom. Lám, nem is ismertem életéből semmit, mégis jó emlékeim maradtak róla, ha ez nem is vígasztalja a disznaját! És ha én feldobom a pacskert, na NÁ, hogy engem sem fog megvígasztalni, ha szeretve gondolnak rám : életem során kell megérnem, kiérdemelnem (és megbecsülnöm) a másik szeretetét, annak az én-emnek, aki és amilyen vagyok.  Törekednem kell tehát színtisztán magamat adnom, hogy aki én vagyok őszinte valómban, az kapja a szeretetet és ne egy szerep. Így legyen.

                                  

PS. Egyszer megnéztem véletlenül egy szovjet filmet (na jó, csak az első húsz percet…), az volt a címe: “Moszkva nem hisz a könnyeknek”, hát,  kb. olyan szar volt, mint a címe. De nem tudom, miért épp ez jutott most pont eszembe…