Okos
2008 november 22. | Szerző: amfortas
M.C. Escher
Ő az tehát, akinek mindig az övé kell legyen az utolsó gondolat. Gondolhatod máshogy, de az biztos nem jó, mert nem úgy gondolod, ahogy ő. Ő pedig soha nem fogja úgy gondolni, ahogy te. Persze büszke liberálisként kijelenti, hogy tiszteli a másképp gondolkodást, de az, amit te gondolsz, az csak a te gondolatod, másra ne akard „rákényszeríteni”. (ne gondolkodj helyette) Én Tisztelem, hogy elismerik a másik másképp gondolkodását. Liberális szemléletre akkor vallana azonban valójában, ha kiegészülne annak megértésével. Mert anélkül ugye butaság az egész. Inkább úgy van ez, hogy ne gondold légyszíves máshogy! És az is vicces, mikor ugyanúgy gondolja. Ha kimondja és bólogatsz, unalmas vagy. Ha te mondod ki, az úgy nem jó, és megfogalmazza másképp ugyanazt, és akkor úgy már jó. És ha mégis aztán ugyanaz jön ki, akkor legfeljebb „nem egy nyelven beszéltek” Ismerős? Okos ember üres fejjel. Önálló gondolat ott még nem nagyon született . Ezt onnan is tudni, hogy ha neked van, akkor az valahogy nem stimmel, össze kell gyorsan vetni az általa ismertekkel, utána olvasni, utánakérdezni, hogy is van ez? Nehéz azt elképzelni, hogy úgy van ám,ahogy a másik tudja! De a másiknak bizonygatni amiben magam sem vagyok biztos? Még az egyetemi éveim alatt sokszor úgy tudtam valami számomra érdektelen tárgyra legjobban felkészülni, ha másnak elmagyaráztam (és egyben magamnak is:-) ) Persze, ez egy módszer , de mint viselkedés, gyerekes dolog. Na és aztán imád vitázni… már ha azt vitának nevezhetjük, aminek célja a győzelem és nem a szempontok kölcsönös megismerése cseréje, elfogadása és egyáltalán, ésszerű, értelmes érvelés. A vita persze a legjobb eszköz arra, hogy a másikat megerősítsük tévedésében, és ezt ő is tudja, de ha eljut idáig, a másik már nem vitapartner, hanem hülye. (seggfej, mindent jobban tud!!!)
Majd’mindegy, nő-e Ő vagy csak férfi. A nőben kicsit jobban benne van a bizonyítási kényszer és ez néha többszörösen is érthető. Próbálj meg bármit mondani, biztos lesz egy ellenvetése. Zöld ? Nem , türkisz. Kék? Nem , türkisz. Türkisz ? Nem , inkább zöldeskék. Ha nem hiszed… mert hát látja rajtad, -és légy szíves vitatkozz, hogy meggyőzhessen-… akkor aztán meggyőz. Tudása semmi, ha maga is nem tudja másodpercenként , hogy más is tud róla! Önigazolási, önbizonyítási kényszer, belső bizonytalanságok, meg nem értés, sérülések, sértettség utóélete. Az igazság persze akkor is fontos lehet, ha nincs semmi értelme. Így aztán minden lényegtelen dologban is az igazságot keresi. Ez persze nagyon jó. Neked már gondolkodnod sem kell, csak élvezned csendben… lehet esetleg közben máson gondolkodni. Vagy ugyanazon, de másképp…J De jaj, ki ne mondd, mert v é g e d !!! És persze: tégy, amit akarsz, gondolj, amit akarsz, magyarázd, ahogy akarod! Ezt nem ő teszi, nem ő gondolja, és nem ő magyarázza, s attól, hogy te mégis így, ő még nem tette meg és nem gondolta. Én pedig máshogy gondolkodom máshogy. Sőt, kétkedő vagyok. De, mint Thomas Mann írja József- regényében, nem azért mert semmiben nem hiszek, hanem mert mindent lehetségesnek tartok. A lehetetlen pedig nem tény hanem vélemény 🙂
Meditációim 1.
2008 november 21. | Szerző: amfortas
agyszkennelek J
A meditáció nagyjából arról szól számomra, hogy lassan tágítom a tudatom, úgy, hogy semmit ne tegyek, semmi ne történjék velem, amiről nem tudok. Úgy kezdem, hogy bezárkózom, mindent kikapcsolok, csak ülök és semmi akaratlagost nem csinálok, érzem, amit érezni lehet és semmi egyebet. Így elérem azt, hogy tudom, én mit csinálok, gondolok és azt is, mi történik velem. Ha észlelem a differenciát, jó úton vagyok. Nem az történik tehát, hogy azt gondolom, ami csak úgy eszembe jut, hanem tudatosan vizsgálom az előhívott gondolataimat. Így észreveszem a nem odaillőt. Tudatosan gondolkodom és mintegy kívülállóként felül tudom vizsgálni a gondolataimat, gondolkodásmenetemet. Ha ebben az állapotban jutok tudatom mélyebb régióiba és gondolom át életem problematikus szegmenseit, képes lehetek kívülállóként rálátni önmagamra és kritikusan vizsgálni, vajon én mit teszek, tettem rosszul, hogy problémás helyzetbe kerültem. Egyfajta mély-önelemzés. Föl fogom fedezni magamban az esetleges szerepjátszmát, amibe talán belekényszerültem, talán a körülmények elnagyolása miatt nem tűnt fel, vagy nem akartam magamnak sem bevallani, hogy szerepet játszottam egy helyzetben, amit nem mértem fel kellőképpen, és mert esetleg másra figyeltem, mint a fontossági sorrendem ezt megkívánta volna, egy félig-meddig tudatos szerepformálással elmaszatoltam a kezelendő felületet. Így aztán a valódi problémák rejtve maradtak és homályosak még számomra is és legfeljebb áttételesen jelentkeztek, ennek megfelelően rossz megoldásokhoz vezettek. Sorsom foglyának éreztem magam sokszor és így még nehezebben esett kitörnöm azokból a negatív viselkedésformákból amiben ekképpen belekényszerítettem magam. Ahhoz, hogy kilépjek ebből a kényszerpályából, olyan katarzisra és önelemzésre volt szükségem mely önelemzést ezután a katarzis után nem teremthetett meg kívülről senki, ezt a célt szolgálta legjobban meditációm. Ha ezt így most már leírom, -jószerivel magamnak-, már túljutottam tehát nemcsak az önelemzésen, hanem a következtetéseim tudatosulásain is. Levetkőztem magam legbelűl és most ez kezd áramlani belőlem kifelé. A tüdőm már szellőztetem, mától ismét nem dohányzom 🙂
újfent a remény
2008 november 19. | Szerző: amfortas
A remény
Éltet a remény: minden rossz pillanatom szembenéz a remény halvány, de gyönyörű aranysugarával, a kapaszkodóval, ami a hitemet adja, amiért újra és újra belemegyek az önbecsapás kegyetlen csapdájába, amiért a feneketlen kútba zuhanva is felfelé tudok nézni az egyre halványuló fény felé, és a vég bizonyossága sem elég, nem győz meg semmi, míg találok valami kis atomnyi fogódzkodót :
a remény.
Hogy a remény hal meg utoljára? jelentős baromság…nekem. Előbb kell meghaljak, mint a remény. De pedig a remény mégis: elég hamar elkorhad. Utána többnyire csak az összeszorított fogú rutin marad. Talán valami gyávaságból és megszokásból gyúrt galacsin , amit szinte öntudatlanul morzsolunk ujjaink között. Mondjuk, a villamosmegállóban tucatszám találsz ilyen reményteleneket. Nincsenek itt, de csinálják. Ha kérdezel tőlük valamit , bólintanak, s kezedbe nyomnak egy huszast , vagy megmutatják, merre találod a Keleti Pályaudvart, de ezt téged nem téveszthet meg: ők már nincsenek itt. Mikor szemükbe nézel, az az érzésed támad, ha másfél óráig köpködnél arcukba, szavuk se lenne.
A nagy túlélő nem a remény , sokkal inkább a csúfság: ő a kipusztíthatatlan, kiírthatatlan gaz. A végtelen kóró. A reménytelenség édes gyermeke.
Én már a reménynél csupán egy kurtább létezőt és éltetőt ismerek: a szépséget. Csupán egyetlen jéghideg , gyöngyvirágszagú nyilalló pillanat , a másodperc jégbehűtött pusztasága , ami után a világ szegényháznak tetszik. Mert a világ egy szegényház. Ha nem az lenne, nem kellenének festett arcú varázslók , akik a folyvást halott szépséget még egy- egy utolsó utáni pillanatra fel tudják támasztani..És, ha a pillanatot sikerült újra életre kelteni, jön az igazi bűvészmutatvány: meddig lehet a másodpercet kitágítani? Meddig lehet farkasszemet nézni a tükörrel? Meddig lehet a víz alatt maradni lélegzetvétel nélkül? Meddig lehet fél lábon állni? Meddig lehet kitartani a szépség villanásnyi nyilallását? Meddig lehet orgazmusa a szépségnek, hogy lehet lelassítani a pillanatot, felgyorsítani a pillanatok között múló időt?
Meddig lehet elszökni a kóróval körülnőtt szegényházból, meddig és hogyan lehet elbújni a szépség szappanbuborékában.? Hát feladhatom-e a reményt én bármikor is? Nem. Akkor az nem lennék már én, tehát : NEM
Kisecset
2008 november 18. | Szerző: amfortas
Feldobta a talpát az ártány. Elpusztítottuk, pedig nem haragudtunk rá, nem is ismertük, nem volt alkalmunk megszeretni, megutálni és megbocsátani sem lett volna különösebb késztetésünk semmiféle számunkra esetleges bűneiért. Visított még a harmadik fejlövés után is szegény göbe, de aztán feladta. Volt vele munka, nem kevés, míg megszépült s hurkává, kolbásszá, sonkává, szalonnává, töpörtyűvé, disznótorossá lényegült át. Addigra már én is megszerettem, zamata, íze, illata, frissessége okán (na nem minden erény az övé, a fűszerek, az elkészítés is sokat adott hozzá, hozzáértő kezeknek kellett kibontakoztatni sokoldalúságát) és mégiscsak jó, hogy így utólag, bár röpke kis időre, de örömöm leltem benne és aztán semmi bánat, még elsiratni sem lett volna semmi okom. Lám, nem is ismertem életéből semmit, mégis jó emlékeim maradtak róla, ha ez nem is vígasztalja a disznaját! És ha én feldobom a pacskert, na NÁ, hogy engem sem fog megvígasztalni, ha szeretve gondolnak rám : életem során kell megérnem, kiérdemelnem (és megbecsülnöm) a másik szeretetét, annak az én-emnek, aki és amilyen vagyok. Törekednem kell tehát színtisztán magamat adnom, hogy aki én vagyok őszinte valómban, az kapja a szeretetet és ne egy szerep. Így legyen.
PS. Egyszer megnéztem véletlenül egy szovjet filmet (na jó, csak az első húsz percet…), az volt a címe: “Moszkva nem hisz a könnyeknek”, hát, kb. olyan szar volt, mint a címe. De nem tudom, miért épp ez jutott most pont eszembe…
dohányzom
2008 november 16. | Szerző: amfortas
Kissrác koromban édesapám kapcsolatainak köszönhetően jelentős mennyiségű indiai cigaretta halmozódott fel kamránkban, s mivel szüleim csak esetlegesen gyújtogattak rá, igen lassan fogyott. Kóstolgattam , könnyű, illatos cigi volt, hamar rá lehetett szokni. Nemsokára a gimi hivatalos cigibeszállítójává váltam, a folyosókon érezni lehetett egy idő után a wc-kből kiszűrődő parfümös cigaretta illatát. Később aztán, mikor elapadt ez a forrás, egy francia kapcsolatom révén átnyergeltem a caporal dohányra, Gauloises-t szívtam, s ha csak füstszűrőshöz jutottam, letörtem a füstszűrőt. Erős dohányos lettem. Később, már az egyetemi éveim alatt, s után visszavettem, egyre kevesebbet szívtam, de leszokni nem tudtam igazán, olyan kocadohányos-félévé váltam, mígnem egy szomorú eseményhez hirtelen meggondolásból hozzákötöttem elhatározásom, hogy többé nem gyújtok rá. Mondhatom, sikerült, eltelt tíz év és nem tudott egy szál sem megkísérteni, kiálltam a próbát. Ezenközben valahogy mindig olyan kapcsolatokban voltam benne, ahol a másik dohányzott, és talán önző módon azt reméltem, a kedvemért leszokik kicsit, mert az mégsem mindig olyan kellemes, egy hamutartóval csőrözgetni, de a másik Ők eddig soha nem jutottak el… Néha meg is fogalmaztam: vajon érek-e annyit, hogy valaki a kedvemért ne gyújtson rá. Pedig a másik egészsége iránti aggódásom is benne volt picit ezekben a csendes kis óhajokban. Aztán fordítottam: ha már nem fog leszokni a Másik, aki fontos nekem, hát nem bánom, és akkor én is jobban viselem, ha néha vele együtt gyújtok rá…így szép lassan visszaszoktam, és néha élvezetem is lelem benne. Mondom közben néha magamnak megnyugtatásul, hogy végül is, annyit szívok csak, amennyi jólesik. Nem igazán tudom azonban, vajon szeretem-e , vagy gyűlölöm a cigarettát, az ízét, az illatát, meg az állapotot amelyet a nikotin elő tud idézni nálam. Ha megtudom, hogy gyűlölöm, akkor lehet, hogy rosszabb lesz, tehát nem kutakodom. De azért mostanában el-el határozom, hogy lesz egy utolsó cigi és leszokom ismét. Azt hiszem, jobban esik a cigaretta, ha az utolsó. A többinek is megvan a maga aromája, de nem olyan nagyszerű. Az utolsónak az önmagunk fölött aratott győzelem s az erő, egészség reménye adja meg az ízét. A többi azért kellemes, mert ahogy rájuk gyújtunk, mintegy hitvallást teszünk a szabadság mellett – az eljövendő egészséges élet reménye is megmarad, csak épp eltolódik egy kissé. Az utolsó cigaretták boszorkánytánca mintegy körülöttem leng jó ideje. Az elhatározás ugyan már nem olyan erős, és gyöngeségem is nagyobb megértésre talál másra dekoncentráló lelkemben. Bátran elmondhatom azonban: egy idő óta sok olyan cigarettát is elszívok, ami nem az utólsó…J
Bár, mint ahogy Goldoni öreg felcsere mondta, végül szeretnék egészségesen meghalni, ha már egész életemben egészségtelenkedtem.
mindennapom
2008 november 12. | Szerző: amfortas
Hidegvér, bátorság vagy önfegyelem ?
Mostanában egy kicsit fáradok a mindennapos kockadobálástól. Már nem őszülök ugyan tovább, de az a plusz adrenalin nem hiányzik valahogy. Talán telítődtem, pihennem kellene. Már a könyöktörésem sem a régi 🙂 Esés ugyan, de ezegyszer nem bevállalás eredménye. Érdekes, ha az ember valamit bevállal, kevésbé fáj, ha elbotlik benne. És az ember teste is attól fárad el leginkább, amit nem jókedvében csinál, amikor olyan dolgokat tesz, amire nem vágyódik őszintén, amik nincsenek összhangban lelki irányvonalaival, ami gépies robot, nem lelkesíti, nem ösztönzi semmire, semmi, nulla, nincs tétje a dolgoknak, csak a büdös rutin visz , toszigál előre, vagy fenntartja a helyben totyogást. Nemcsak álmosít, mert unom, de fáraszt. A mindennapos szürkeség, az unottan végrehajtott rutinfeladatok, a pótcselekvések láncolata kikezdi a testet-lelket, szép lassan, észrevétlenül rátelepszik, mogorvává, rosszkedvűvé, később keserűvé, cinikussá tudja tenni az embert. És akkor már egyfolytában csak megbotlik minden fűszálban , és mindene fájni fog. Beteg lesz. És a pótcselekvések : a menekülés magunk elől, a gumicsontok, a látszólagos örömszerző pillanatok, mint az evés öröme,- mert csak az az enyém, amit megeszek- de milyen jó is az!!! Eszemiszomeszemiszomcsámcsámnyámnyám. Aztán a vásárlás ámokfutásai, amikor begyüjtjük a csecsebecse felesleges dolgokat, ruhát, cipőt, amit majd egyszer- de igazán soha – fel nem veszünk, a kütyüt, amit a szép csomagolással együtt akár a kapu alatt kukába dobhatunk, mert addigra már tudjuk, hogy soha nem fogjuk használni, de akkor, ott a boltban szépen csillogott … És mindig érnek például olyan apró örömök, hogy pénzt találtam az egyik zsebemben, bejött a munka hálapénze, avagy felfedeztem a rég várt barátot, hisz ma rám mosolygott , még mintha kacsintott is volna? Ja és az emberi kapcsolatok rutinműveletei, a “barátkozás”, meg a partnerkeresés pótcselekvései… és gyűlnek, sorakoznak a kompromisszumok. Pösze, de tud beszélni, maci, de okos, kicsi, de nagy ahol kell, /a lelke-úgy értem :-)/ , humora nuku, de gyerekszerető , nem tud hejesirni de tud főzni, vasalni , a havon nem él meg de a vitorlázórepülései során még nem zuhant le (igaz, fönn sem maradt ) lényeg hogy szeressen és szórakoztasson. Ja, ha ez elég, akkor tényleg elég. A többi az én magánügyem és de jó nekem. Zárt belső világaimban magammmal kell csak megosztanom örömeim, gyengeségeim, ábrándjaim, álmaim főztjeit. Magamnak osztom a szeretetet-szerelmet, még ha talán nem is annyira szeretem magam, de ennyit biztos megérdemlek. Mert például: szeretem a fogkefémet,( mire mennék nélküle!), azzal álmodtam és lám : ma reggel is elsőnek Rá gondoltam..:-)
nem voltam jó hozzá
2008 november 3. | Szerző: amfortas
/Mirci, a vércica/
Igen és nem. Egy cziczával nehéz. Öntörvényű és makacs., soha nem tudhatod, szeret-e vagy csak elfogad. Ha viszont Te nem nyújtod, amit szerinte neki jár, hamar elszalad! És megérintett-e már a szeretet-érzés valaki iránt, amikor hozzábújva legszívesebben doromboltál voln’ha tudsz ? Miért van az, hogy a czicza gondol egyet és elsétál, kibújik a szeretet símogatásából, valahol távolabb lekuporodik, és úgy tesz, mintha nem is léteznél, legföljebb messziről számon tart, figyel? Ilyenkor gondolhatod azt is, hogy talán csak kegyet gyakorol, ha hagyja magát szeretni, talán csak koszt és kvártély miatt enged magához közel…De nem, én úgy gondolom, függetlenségét, öntörvényűségét,bizalmatlanságát és megvesztegethetetlenségét, büszke felsőbbrendűségét igyekszik demonstrálni, szíve mélyén azonban mégis szeretve figyel, ha egyszer már elfogadott társának. Te azt hiszed Te fogadtad magadhoz, az Ő meggyőződése pedig, hogy Ő fogadott el Téged. Legjobb tehát, ha elfogadod olyannak, amilyen és úgy szereted. Én csak magamra haragudhattam, mikor elhagyott Mirci cicám. Nem voltam jó gazdája és ma már tudom, hogyan lehettem volna az. Ámde nemrég fényképes levelet kaptam Tőle új címével : -) , alkalmasint készülök meglátogatni . Mirci különleges, szívem szerint való czicza volt , másikat nem akarok, nem vágyom másra.
Lehet, hogy be kell érjem egy facicával. Habár azt is csak úgy kaptam, hogy megvettem
szó és tett
2008 november 27. | Szerző: amfortas
-Ezt nem nézted volna ki belőlem, ugye ?- mondotta volt barátném.
-Deeeeeeeee! J Sőt , ennél még sokkal többet is kinéztem volna belőled!-
Csak annak jussa élet és szabadság, ki sorsát napról napra kűzdi meg. (Goethe: Faust)
Szavakkal és tettekkel küzdjük meg minden percben sorsunkat. A gondolat, ami elhatározássá érlelődik bennünk akkor amikor döntenünk kell életünk minden pillanatáról, alapesetben nem formálódik szavakká, hanem cselekedeteinkben ölt formát. Döntünk és megtesszük. Vagy nem. Ha más is érintett lehet ebben, és szeretnénk és úgy gondoljuk, hogy be kell vonnunk döntéseinkbe, már szavakká formáljuk szándékainkat. A szavakba öntött szándék innen már önálló útra kél, a másik bevont személy nem a gondolataink, hanem szavaink és cselekedeteink összhangját fogja észlelni és jelentős mértékben e szerint fog megítélni. Az elhatározás, hogy megmászom azt a hegycsúcsot, egyfajta kihívás nekem. Ha meg akarnék ennek a kihívásnak felelni, a gondolatot tett követné és vagy sikerülne, vagy nem, a végeredmény saját képességeim felmérése és kielemzése lenne és főként csak magam számára. Ha barátomnak, kedvesemnek mondom el szándékomat, már a szándékból a tett felé vezető úton megmérettetnék és még ha nem is sikerült megmásznom: legalább megpróbáltam . Ez sokszor értékesebbnek bizonyul, mit a kitűzött cél sikeres megvalósulása iránti megbecsülés. Megpróbálta megpróbálni…
Szó és tett összhangja: a tekintély egyik alappillére. Szeretnék hinni a szavaknak. De be kellett látnom újra és újra, hogy többnyire akkor csalódik az ember, mikor a szavaknak hisz. A szavak, a szép szavak!!! A szavakkal gyógyítani lehet, de ölni is. Nem bánunk csínján a szavakkal. Sokszor a hangerőben jobban bízunk mint a tartalomban. Szavakon keresztül kaptam mindent, ami igazán fontos az életemben, ami emberré formált, de a szavaknak köszönhetem nagy csalódásaimat is, szavakkal gyötörtek meg azok, akiket szerettem, meg persze azok is akiket utáltam. Szeretnék hinni a szavak értelmének tisztaságában , de már alig találok többet szép szavaknál, mert újra és újra ott áll mögöttük az elhanyagolt koszlott, kikínlódott, sokszor kényszeres cselekedet, ha egyáltalán… A szóba öntött szándékot , ha nem követi tett? Jönnek a fáradt de fényesre polírozott jelentés nélküli szavak aztán szétpukkannak, mint a szappanbuborék, és mi marad utána? A csalódás másnapos-gyötrelmes ébredése , a már magunk számára is kínos felismerés, a szavak értelmébe vetett hit leépülése. Hányszor vesztem el már életemben a szavak rakoncátlan labirintusában, mikor azok képzeletemben már virtuális tettekké formálódtak, de a valóságban meg nem történek mégsem, megmaradtak egy kimondott gondolatnak. A szájhős az lesz, aki tekintélyét vesztette, s már a kutya se hisz neki, akármilyen szépek is a szavak, amikkel vágyairól , szándékairól, vagy akár morális megközelítéseiről nyilatkozik.
Oldal ajánlása emailben
X