Citrom-mandula

2008 október 7. | Szerző: amfortas

Citrom-mandula…. hát, igen.  Ez nem én vagyok .  Ezekbe haraptam bele, vásott bele a fogam.

Tudod, amikor valami az első benyomásaid  alapján tetszeni kezd , és ezeket odailleszted mindenhez, amit szeretsz, süteménybe, teába , koktélba stb., és attól az még jobb lesz, aztán belekóstolsz csak úgy önmagában  és az bizony egyszerűen  csak savanyú és keserű.

Beleszerelmesedtem Valakibe , akit hamar idealizáltam magamban , elkezdtem ezért odailleszteni az életemhez és megédesítette, megízesítette, megbolondította, lassan de biztosan feladtam magam és elhanyagoltam minden mást, és mindenki mást, fontos személyeket, dolgokat, ami nem hozzá tartozott. Ízlelgettem és gyönyörködtem, de azért furdalt a kíváncsiság, milyen lehet belül. A citrommal könnyebb volt a helyzet, cseppjei picit savanyúak voltak, de jól elviselhetőek, bőrömnek kifejezetten jól esett.  A citromot hát mellőzni nem akartam, mert : szerettem..tartoztam magamnak is ennyivel talán.

                                   

Elvesztéséért akkoriban úgy éreztem, nem kárpótolt volna a mandula. Önzés? talán. Még inkább: a bizonytalanságtól való félelem tartott az ismert és ezért megbízható mellett. Voltak tehát kisebb- nagyobb zökkenők ezzel a pörkölt cukros-mandulával, de hamar túljutottunk rajta, szerethető kis gyarlóságok, amikkel együtt lehet élni, ha  k ö l c s ö n ö s e n  elég erős a szeretet.  A mandulát magát natúr, nehezebb volt megismerni, feltörni a héját, belelátni a lelkébe és felismerni lelke rejtett keserűségét. Féltem is feltörni, valami rossz előérzeteim voltak, húztam az időt… egyedül végül nem is ment…. A mandulát most hát feltörtem, belekóstoltam és rájöttem nem csak arra, hogy keserű, de arra is, hogy ez a lelki keserűség a nagyon mélyre elbújt vagy elhalt vagy tán sosem igazán felszínre került szeretet.

                      

Ma már helyén vannak a dolgok citrommal, mandulával is talán…, a lélekkel, szeretettel ?  azt hiszem, azzal nem lesz már soha.

Ma már azt  tudom, a citromnak  lelke nagy szeretet-tartalékokkal van tele. 🙂 hogy ez mire elég?                                                                                                A mandulával? Valahogy más a helyzet és nehezen magyarázható.  Szeretem az édességet és magam is kísérletezem: az utóbbi időben több olyan sütemény-félét igyekeztem tökéletesre fejleszteni, aminek alapanyaga és alapíze mandula volt.  Került bele citrom is, ami szelídítette, bolondította és változtatta többé-kevésbé  ezt az alap-ízt, de mégis, a mandula, ami meghatározta jellegét .   Voltak-vannak olyan terveim, hogy valami kávézófélét indítok, amit többek között különleges süteményekkel fogok vonzóvá tenni. Ezekkel vacakolok és itt kulcsszerepet szántam a mandulának…. hát most ezen gyötrődök… nem úgy érzem, hogy meg tudnék lenni  mandula nélkül….Ez az allegorikus megközelítés azonban ebben a formában  nem járható tovább, át kell értelmeznem sok mindent, bizonyára meg kell próbálnom más megközelítésben, a mandula szemszögéből is nézni a dolgokat 🙂

 

 

2005. szeptember 8.

               

 

 

születés-nap

2008 október 6. | Szerző: amfortas

 

ÁLMOMBAN sem gondoltam volna, hogy lesz  VALAKI , akinek egyszer így fogok

                                BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT !!!!!!!

kívánni                                                                                                               🙁

esély

2008 október 6. | Szerző: amfortas

 

Magam vagyok

2008 október 4. | Szerző: amfortas

 Magam vagyok és ismét : MAGAM VAGYOK : önmagam vagyok.

Nem kell többé  önfejű csökönyösséghez, zárt elvekhez , öntörvényűséghez,  érzelmi visszafogottsághoz simulnom, nem kell megfelelnem , ismét állhatok a magam mércéje elé, fordulhatok  világítótornyom felé : Értelem, Érzelem . 

Minden szabadságom a  magam alkotta önmagamban áradhat szét  töretlenül.Tisztáztam magam, belül és helyére tettem fontos dolgokat, elfogadtam, felvállaltam, többet is , mint ami volt és szabad lett volna….és ezért és így is, sok fájdalom tanulságával: és azt gondolom, megérte, mert most  önmagam vagyok megint és akár jól is érezhetem magam. De igazán akkor fogom jól érezni magam, ha ismét új életet kezdve a megfejtett és helyére tett helyzetek tanulságait  levonva és beépítve magamba, a magam hibáit ezáltal leküzdve olyan pályán haladok tovább, ami visszaigazolja, hogy bölcsebb lettem és ismét más, több vagyok.

És ami most megtörtént?  Regénynek való anyag? Ugyan, hát hány regény lett volna írható eddigi életemből. Minden újrakezdés egy viszatekintés is egyben, ezer , sokszor hétköznapi tanulsággal .Meglátjuk majd , mi lesz a vége ennek a regénynek, mert  bennem a  r e m é n y  illúziója

 

         

röppályán vagyok ismét

2008 október 3. | Szerző: amfortas

 

 

A szépség és a csúfság……..összevethető? Amikor a csúfság  itt és most a  csökönyös meg nem alkuvás , a ragaszkodás a reménytelenséghez, a rossz bosszúja, a megértés, a hit, a szeretet hiánya, a meg nem értés makacs görcse, az élet megcsúfítója, halála  a reménynek? Van talán még ember, aki esélyt adna a másiknak, hogy szerethessen? Hogy szépet, jót tegyen és ne a csúfság örvénye rántsa le?

Nevezhetem a szépséget reménynek, a csúfságot reménytelenségnek?

De hisz látható: a csúfság ráül a szépre, kiül az arcán , ráncot, bánatot  varr rá, a szépség , mosoly gyilkosa. Mennyire színház , amit írok, aminek minden szavát megszenvedve szülöm és nem hagyom elrepülni, mert már csak ez marad nekem , a gondolataimba vetett hitem? Hát itt a színház, a magába visszatérő gondolat, de én magamnak hangosan újraolvasom :

Röpít kifelé a centripetális erő…immár 25 éve mindent elengedve, egyre kijjebb kerülök, elhagytam rég a naprendszert, az univerzumból rettenetes magasságból hirtelen megfordulva és  rohanva vissza pillantom meg gyönyörűszép kék bolygónkat, óriás léptekkel közelítek ugorva  k i h a g y h a t a t l a n  lépcsőfokokat de minél közelebb kerülök, annál inkább veszni látszik a szép, először eltűnik a kék, a nagy golyó már mocskos légterébe szippantja be a színeket, aztán alaktalan földrész tűnik elő, síkság, folyó, város, házak , emelet, a gang : ott állok egymagam, mackónadrágos meztelenül és hunyorgok magam felé… nézem az eget, ahonnan jöttem: mi a csudát keresek én itt, mibe kellene belevágjak már megint, hogy oldjam meg, hogy  legyen most már majd jó elbaszott életemmel? Lenézek a gangról, sötét van de a félhomályból angyal száll fölfelé, felém nyújt egy szál cigit, mert hát nem dohányzom,  szeme sötét tűz és én már égek és újrakezdeném, röpülnék kifelé, de az Ő szárnyai meg elnehezültek, csapkod Maga körül, és felszáll ugyan, de már csak távolodunk és egyszerre ismét csak magunkkal vagyunk. De mégsem : mert fej nélküli karok nyúlnak a magasba, s húznak minket egyre jobban egymás felé, meglehet így  most már hárman vagyunk , vagy négyen is…és már nagyon törékenyek vagyunk, és az az arctalan, aki talán Te vagy, beszél és azt mondja, amit én akarok, amit hallani akarok és azt mondja, amit a másik mond és hallani akar, rajta keresztül talán mégis megértjük egymást de  akarjuk e érteni azt a másikat, és  mit és hogyan és miért? Dehogy….mert nincs már és nem is volt érzelem,szenvedély , szeretet, csak a ráció, a meg nem alkuvás görcse : a gyávaság mentsvára, magyarázkodása.

Aztán ez a talán-álom elillan, ismét a gangon állok, lehajtom fejem… ugorhatnék, de már csak lefelé és tudom is, hát ez azért van így, mert elbasztuk, mindahányan, ezt a sokszereplős darabot, de itt nincs újrajátszás …..és akkor és most és ebben a szempillanatban visszavonhatatlanul elbasztuk, mert ez már rögeszme …és már elvesztettük egymást végleg és örökre. Mert úgy akarjuk, hogy rögeszme és akkor az is marad. Hát így.  A szereplők már rég nem azok, akik, akiknek hinnék Magukat és tán sosem voltak azok. És míg magukat vállalták, mégsem adták, csak vélt magukat, bátran és gyáván ….de azt szentül hiszik, hogy máshogy nem lehet.

A REMÉNY

2008 október 2. | Szerző: amfortas

 

                                            A remény

 

Éltet a remény: minden rossz pillanatom szembenéz a remény halvány, de gyönyörű aranysugarával, a kapaszkodóval, ami a hitemet adja, amiért újra és újra belemegyek az önbecsapás kegyetlen csapdájába, amiért a feneketlen kútba zuhanva is felfelé tudok nézni az egyre halványuló fény felé, és a vég bizonyossága sem elég, nem győz meg semmi, míg találok valami kis atomnyi fogódzkodót :

a remény.

Hogy a remény hal meg utoljára?  jelentős baromság…nekem. Előbb kell meghaljak, mint a remény. De pedig a remény mégis: elég hamar elkorhad. Utána többnyire csak az összeszorított fogú rutin marad. Talán valami gyávaságból és megszokásból gyúrt galacsin , amit szinte öntudatlanul morzsolunk ujjaink között. Mondjuk, a villamosmegállóban tucatszám találsz ilyen reményteleneket. Nincsenek itt, de csinálják. Ha kérdezel tőlük valamit , bólintanak, s kezedbe nyomnak egy huszast , vagy megmutatják, merre találod  a Keleti Pályaudvart, de ezt téged nem téveszthet meg: ők már nincsenek itt. Mikor szemükbe nézel, az az érzésed támad, ha másfél óráig köpködnél arcukba, szavuk se lenne.

A nagy túlélő nem a remény , sokkal inkább a csúfság: ő a kipusztíthatatlan, kiirthatatlan gaz. A végtelen kóró.A reménytelenség édes gyermeke. 

Én már a reménynél csupán egy kurtább létezőt és éltetőt ismerek: a szépséget. Csupán egyetlen jéghideg , gyöngyvirágszagú nyilalló pillanat , a másodperc jégbehűtött pusztasága , ami után a világ szegényháznak tetszik. Mert a világ egy szegényház. Ha nem az lenne, nem kellenének festett arcú varázslók , akik a folyvást halott szépséget még egy- egy utolsó utáni pillanatra fel tudják támasztani..És, ha a pillanatot sikerült újra életre kelteni, jön az igazi bűvészmutatvány: meddig lehet a másodpercet kitágítani? Meddig lehet farkasszemet nézni a tükörrel? Meddig lehet a víz alatt maradni lélegzetvétel nélkül? Meddig lehet fél lábon állni? Meddig lehet kitartani a szépség villanásnyi nyilallását? Meddig lehet orgazmusa a szépségnek, hogy lehet lelassítani a pillanatot, felgyorsítani a pillanatok között múló időt?

Meddig lehet elszökni a kóróval körülnőtt szegényházból, meddig és hogyan lehet elbújni a szépség szappanbuborékában.? Hát feladhatom-e a reményt én bármikor is? Nem. Akkor az nem lennék már én, tehát : NEM