röppályán vagyok ismét

2008 október 3. | Szerző: amfortas |

 

 

A szépség és a csúfság……..összevethető? Amikor a csúfság  itt és most a  csökönyös meg nem alkuvás , a ragaszkodás a reménytelenséghez, a rossz bosszúja, a megértés, a hit, a szeretet hiánya, a meg nem értés makacs görcse, az élet megcsúfítója, halála  a reménynek? Van talán még ember, aki esélyt adna a másiknak, hogy szerethessen? Hogy szépet, jót tegyen és ne a csúfság örvénye rántsa le?

Nevezhetem a szépséget reménynek, a csúfságot reménytelenségnek?

De hisz látható: a csúfság ráül a szépre, kiül az arcán , ráncot, bánatot  varr rá, a szépség , mosoly gyilkosa. Mennyire színház , amit írok, aminek minden szavát megszenvedve szülöm és nem hagyom elrepülni, mert már csak ez marad nekem , a gondolataimba vetett hitem? Hát itt a színház, a magába visszatérő gondolat, de én magamnak hangosan újraolvasom :

Röpít kifelé a centripetális erő…immár 25 éve mindent elengedve, egyre kijjebb kerülök, elhagytam rég a naprendszert, az univerzumból rettenetes magasságból hirtelen megfordulva és  rohanva vissza pillantom meg gyönyörűszép kék bolygónkat, óriás léptekkel közelítek ugorva  k i h a g y h a t a t l a n  lépcsőfokokat de minél közelebb kerülök, annál inkább veszni látszik a szép, először eltűnik a kék, a nagy golyó már mocskos légterébe szippantja be a színeket, aztán alaktalan földrész tűnik elő, síkság, folyó, város, házak , emelet, a gang : ott állok egymagam, mackónadrágos meztelenül és hunyorgok magam felé… nézem az eget, ahonnan jöttem: mi a csudát keresek én itt, mibe kellene belevágjak már megint, hogy oldjam meg, hogy  legyen most már majd jó elbaszott életemmel? Lenézek a gangról, sötét van de a félhomályból angyal száll fölfelé, felém nyújt egy szál cigit, mert hát nem dohányzom,  szeme sötét tűz és én már égek és újrakezdeném, röpülnék kifelé, de az Ő szárnyai meg elnehezültek, csapkod Maga körül, és felszáll ugyan, de már csak távolodunk és egyszerre ismét csak magunkkal vagyunk. De mégsem : mert fej nélküli karok nyúlnak a magasba, s húznak minket egyre jobban egymás felé, meglehet így  most már hárman vagyunk , vagy négyen is…és már nagyon törékenyek vagyunk, és az az arctalan, aki talán Te vagy, beszél és azt mondja, amit én akarok, amit hallani akarok és azt mondja, amit a másik mond és hallani akar, rajta keresztül talán mégis megértjük egymást de  akarjuk e érteni azt a másikat, és  mit és hogyan és miért? Dehogy….mert nincs már és nem is volt érzelem,szenvedély , szeretet, csak a ráció, a meg nem alkuvás görcse : a gyávaság mentsvára, magyarázkodása.

Aztán ez a talán-álom elillan, ismét a gangon állok, lehajtom fejem… ugorhatnék, de már csak lefelé és tudom is, hát ez azért van így, mert elbasztuk, mindahányan, ezt a sokszereplős darabot, de itt nincs újrajátszás …..és akkor és most és ebben a szempillanatban visszavonhatatlanul elbasztuk, mert ez már rögeszme …és már elvesztettük egymást végleg és örökre. Mert úgy akarjuk, hogy rögeszme és akkor az is marad. Hát így.  A szereplők már rég nem azok, akik, akiknek hinnék Magukat és tán sosem voltak azok. És míg magukat vállalták, mégsem adták, csak vélt magukat, bátran és gyáván ….de azt szentül hiszik, hogy máshogy nem lehet.