kivetítő

2008 június 8. | Szerző: amfortas |

 

Kivetítő ?

 

 

Egész életemben az igazit kerestem. Volt ugyan, ámde nem érdekelt a megfelelő, mert hát az volt az én megalkuvásom. Néha megérintett a talán-igazi és ezt szerelemként véltem megélni.

És amikor végre úgy gondoltam, éreztem, hittem, hogy megtaláltam azt az

Igazi Igazit, elvesztettem önmagam, mert fel akartam ebben oldódni, mindent ennek akartam alárendelni, ehhez igazítani, belefeledkezni, eszerint újjászületni, megnyílni, új életet kezdeni. Minden hibát elkövettem, amit el lehetett követni, mert elvesztettem önmagam és féltem a másik elvesztésétől. És még nem is operáltuk ki magunkból az egyik tüskét, amivel kölcsönös meg nem értésből akaratlanul megsebeztük a másikat, már jöttek a következő és apró, de nehezen múló sebek, csak gyűltek, gyűltek és egyszer csak a sok kis újrakezdésből már nem volt mit újrakezdeni. Egyre kevésbé figyeltünk a másikra, mert saját magunkban akartunk mindent megoldani, talán csak a mélylélektan eszköztárával felfejthető tartózkodásunk, kialakult gátlásaink és félelmeink okán. Ma már tisztán látom visszazökkenve régi önmagamba, hol és merre tévedtünk el. Késő minden újrakezdés, barátkozás, ha csak egyedül tudom ezt. Nincs az a kivetítő, ami bármilyen nyelven megértetné azt, amit a másik nem tud meghallani. Nem , mert nem akar, hanem, mert csak Magával szeretne tisztába lenni és Önmagát, belső hangjait  szeretné hallani.  De nagyon is van kivetítő, ha elfogadjuk a másikat  olyannak , amilyen, érteni akarjuk, amiről beszél és miért, mik a gondolatai, mit miért tesz és mik az indítékai. Az úgy sajnos nem megy, hogy úgy véljük, minket érteni kell tudni, és tudni kell érteni, és ez így elég… ez sem kivetítőként működik, amit csak , mint egy szövegkönyvet, egyszerűen és okosan a másiknak elolvasnia kell képesnek lennie..

Bizony jó lenne olyan kivetítőkkel élni, ahol megjelenhet egy érzelmi párbeszéd, hogy komolyan vehessük egymás belső érzéseit, lecsupaszítva az apró gyarlóságok,hétköznapi esetlenségek, külsőségek befolyásától.

Ez pedig ott van, létezik, csak a szívünkkel  kell tudnunk olvasni azt a kivetítőt, és írni rá, az ész itt mit sem ér. Csak így fog menni az  írás-olvasás, ha az a cél, hogy végre a másikat és így Magadat is értsd.

Ha megtalálni vélted azt a másikat, már kezdődhet is a párbeszéd!

Vele.

Mert Két Emberről szóljon a párbeszéd, ott nem lehet még és már akár egy harmadik.

 

Tenger az élet

Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű óceánban.
Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha… olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám
Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe…
Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas… ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb… pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.
Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe… aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába… aztán idegenül néz össze a szemünk… ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó… kilessük egymás szíve dobogását… aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk… csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást… aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá… és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt kerestem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet… valaki utánam csodálkozik…
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva:
Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.

(Wass Albert: Tenger az élet VI.)