A tehetség....

1.0levendulashttps://levendulas.cafeblog.huamfortashttps://levendulas.cafeblog.hu/author/amfortas-2-2-2/A tehetség....<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="Word.Document"><meta name="Generator" content="Microsoft Word 12"><meta name="Originator" content="Microsoft Word 12"><link rel="File-List" href="file:///C:%5CUsers%5CPTER%7E1%5CAppData%5CLocal%5CTemp%5Cmsohtmlclip1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><link rel="themeData" href="file:///C:%5CUsers%5CPTER%7E1%5CAppData%5CLocal%5CTemp%5Cmsohtmlclip1%5C01%5Cclip_themedata.thmx"><link rel="colorSchemeMapping" href="file:///C:%5CUsers%5CPTER%7E1%5CAppData%5CLocal%5CTemp%5Cmsohtmlclip1%5C01%5Cclip_colorschememapping.xml"><style>  </style> Nemrég egy budapesti képzőművészeti gimnáziumban, a „kisképzőben” jártam, ahol nyílt napot tartottak, vagyis minden szakma diákjai kiállították alkotásaikat. Lenyűgözött ezeknek a fiataloknak ügyessége, tehetsége, kreativitása, és mondhatom, rég láttam ilyen színvonalas, tartalmas kiállítást. A 14-18 éves gyerekek csodákat varázsoltak kőből, fából, üvegből, textilből, bármely anyagból, amelynek művelését szakmájukká választották. Ez az élményem elevenedett fel bennem, amikor a napokban egy cikk került a kezembe. Minden kommentár nélkül idemásolom, íme:<o:p></o:p> <table class="MsoNormalTable" style="width: 100.02%;" width="100%" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <thead> <tr style=""> <td style="width: 100%; padding: 0cm;" valign="top" width="100%"> <o:p> </o:p> Amerika valódi álomcsapata<o:p></o:p> Írta Thomas L. Friedman<o:p></o:p> <o:p> </o:p> Egy nagy washingtoni banketten voltam a múlt héten. Tudják milyen: hatalmas terem, szmokingok, földig érő ruhák. De ez nem egy szokványos bankett volt. Negyven díszvendég volt. Van egy találós kérdésem: megadom a legtöbb díszvendég nevét, önök pedig megmondják nekem, hogy kinek, minek a bankettjén voltam. Kezdhetjük?<o:p></o:p> </td> </tr> </thead> </table> Linda Zhou, Alice Wei Zhao, Lori Ying, Angela Yu-Yun Yeung, Lynnelle Lin Ye, Kevin Young Xu, Benjamin Chang Sun, Jane Yoonhae Suh, Katheryn Cheng Shi, Sunanda Sharma, Sarine Gayaneh Shahmirian, Arjun Ranganath Puranik, Raman Venkat Nelakant, Akhil Mathew, Paul Masih Das, David Chienyun Liu, Elisa Bisi Lin, Yifan Li, Lanair Amaad Lett, Ruoyi Jiang, Otana Agape Jakpor, Peter Danming Hu, Yale Wang Fan, Yuval Yaacov Calev, Levent Alpoge, John Vincenzo Capodilupo és Namrata Anand.<o:p></o:p> Nem, sajnálom, nem a Kínai–Indiai Baráti Társaság bankettjéről van szó. Szabad a gazda?<o:p></o:p> Rendben. Ezek a gyerekek mind amerikai középiskolások. Ők adják a többségét a 2010-es Intel tudományos tehetségkutató verseny negyven döntősének; ez az országos verseny a tudományos problémákra adott megoldásaik alapján azonosítja és díjazza a matematikában és a természettudományokban legjobb középiskolai diákokat Amerikában. A díjátadó bankett kedden volt, és amint azt a fenti névsorból kiolvashatják, a legtöbb döntős – nagyrészt ázsiai – bevándorló család sarja<o:p></o:p> Valóban, ha valakinek további meggyőzésre van szüksége a bevándorlás előnyeiről, jöjjön csak el az Intel tudományos tehetségkutató döntőjére. Jómagam megszállott bevándorláspárti vagyok. Azt gondolom, ha fenntartjuk a legális bevándorlók folyamatos áramlását országunkba – viseljenek bár kék gallért vagy fehér laboratóriumi köpenyt –, az a kulcsa annak, hogy továbbra is Kína előtt járjunk. Mert amikor ezeket az energikus és ambiciózus embereket egy demokratikus rendszerrel és szabad piaccal elegyítjük, csoda történik. Ha meg szeretnénk őrizni ezt a csodát, olyan bevándorlási reformra van szükségünk, amely garantálja, hogy mindig ide <o:p></o:p> <o:p> </o:p> vonzzuk majd és – rendezett formában – itt is tartsuk a világ sikerorientált és intellektuális embertartalékainak krémjét.<o:p></o:p> Ez nem bonyolult. Modern, bekábelezett világunkban immár nem országok vagy cégek között zajlik a legfontosabb gazdasági verseny. A legfontosabb gazdasági verseny valójában az egyes ember és a saját képzelőereje között zajlik. Mert, ha bármelyikünk gyereke kitalál valamit, a kivitelezésében manapság minden korábbinál gyorsabban, olcsóbban, messzebbre juthat – egyénileg. Napjainkban szinte mindenből tömegcikk lesz, kivéve a képzelőerőt, kivéve az új ötletek kicsiholásának képességét.<o:p></o:p> Ha – tegyük fel – éppen kipattant egy ötlet szikrája a fejemből, ma felfogadhatok Tajvanról egy tervezőt, hogy készítse el a tervrajzát. Aztán találhatok Kínában egy vállalatot, amely legyártja a prototípust. A sorozatgyártásra találhatok egy gyárat Vietnamban. A csomagolás és a szállítás lebonyolítására használhatom az Amazon. com-ot. A freelancer.com révén találhatok valakit, aki elkészíti a logómat és szürke eminenciásként irányít. És mindezt hihetetlenül olcsón kihozhatom. Az ötlet szikrája az egyetlen, ami nem árucikk, és soha sem lesz az. És ez a bizonyos Intel-bankett elejétől a végéig éppen a legjobb ötletcsiholóinkról szólt.<o:p></o:p> A bankett kezdete előtt minden döntőst egy, a tudományos projektjét vázoló tábla elé állítottak. A 17 éves Namrata Anand, a kaliforniai Harker iskolából jött diáklány, türelmesen elmagyarázta nekem, miben is állt a kutatása, amelyben spektrumelemzést és más adatokat alkalmazott, hogy információt nyerjen az Androméda-köd kémiai dúsulás-történetéről. Egyetlen szavát sem értettem, de a szeme csillogását, azt bizony felfogtam.<o:p></o:p> A legemlékezetesebb beszélgetésem mégis a 30 éves Amanda Alonzóval esett, aki biológia tanárnő a kaliforniai San José Lynbrook nevű középiskolájában. A döntősök közül kettőnek ő a tanára. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a titka, azt felelte, hogy az iskolája által nyújtott lehetőségek, a rendkívül „támogató szülők”, és az Intel ösztöndíja, ami lehetővé tette számára, hogy idejének egy részét mindennap annak szentelje, hogy a diákokat e versenyben való részvételre ösztönözze, és felkészítse. Aztán ezt mondta nekem: San Joséból a helyi ingatlanosok a lehetséges bevándorlóknak Kínában és Indiában újsághirdetésekben ajánlják, hogy az ő Lynbrook iskola körzetében „vásároljanak otthont”, mert az „két Intel tudományos tehetségkutató verseny győztest” adott.<o:p></o:p> Komolyan mondom, hogy az ESPN-nek és az MTV-nek élőben kellene közvetítenie az Intel-döntőket.<o:p></o:p> Ilyenkor mind a negyven döntőst bemutatják, röviden szólnak az életükről és arról, hogy mit akarnak elérni. Aztán közlik, kik nyertek a kilenc legjobb projekttel. Végül következik a drámai csúcspont: ki az abszolút győztes, aki a negyvenből a legeslegjobb projekttel elnyerte a százezer dolláros nagydíjat. Az idén az új-mexikói Erika Alden DeBenedictis volt az abszolút győztes, aki olyan navigációs rendszer szoftverjét fejlesztette ki, amely lehetővé teszi, hogy űrjárművek hatékonyabban „utazzanak át a naprendszeren”. Amikor bejelentették, hogy ő nyerte a nagydíjat, tudományőrült döntős társai megrohanták szerencsekívánataikkal.<o:p></o:p> Be kell ismernem, húsz éve ez volt a leginspirálóbb estém a fővárosban. Azon gondolkodtam, hogy „ha csak néhány dolgot – a bevándorlást, az oktatás nívóját, a sávszélességet, és a fiskális politikát – rendbe tudjuk tenni, akkor talán nem lesz semmi bajunk”. Azzal az érzéssel távoztam, hogy igaza volt a döntős társai által szóvivőjüknek választott diáklánynak, Alice Wei Zhaónak, a wisconsini Sheboygan North középiskolából, amikor azt mondta a hallgatóságnak: „Ne tipródjanak azon, hogy milyen problémákat kell majd a mi nemzedékünknek megoldania. Higgyék el nekem, a jövőnk jó kezekben van”.<o:p></o:p> A cikk 2010. március 21-én jelent meg a The New York Times hasábjain<img style="width: 88px; height: 76px;" src="https://levendulas.cafeblog.hu/files/KOopkivOegOes.JPG" class="blogkep"> <o:p></o:p>rich